2013. január 27., vasárnap

"She was the best this side of the Mississippi!"

"Hogy ismerkedtek meg?"
"Fiatal koromban minden vasárnap elmentem a táncklubba, amit Highland Parkon szerveztek. Több, mint öt éven keresztül egyetlen alkalmat sem hagytam ki. Aztán egyszer láttam ezt a kis szőkét táncolni. Szűk kis mintás szoknyája volt, mondtam is a barátomnak, azt néééézd! Három héten keresztül próbáltam felkérni táncolni, mindig visszautasított. A végére már totál ideges voltam... Aztán megfogott. Jól megfogott!
...Három évig voltam katona, addig leveleztünk. Aztán leszereltem, hazajöttem, bekopogtam az ajtaján, és mondtam: "Helló Elle! Házasodjunk össze!" Mire ő: "Mihh? Hol az egyenruhád? Nem házasodhatunk össze csak így, ilyen gyorsan." Én meg: "Sietnünk kell Édes, túlságosan szeretlek!" Ez januárban volt. Márciusban megesküdtünk.
...Nem beszél[ek] magyarul (mondja ezt magyarul, az interjú nyelve angol), csak pár szót: "Kedves kicsi feleségem".

(Henry S., 94)

Van az a zene...

Ma délelőtt kaptam egy meghívást egy délutáni programra a Szent László templomba. Nem igazán tudtam, hogy mi is lesz pontosan, de végül csak elmentem. Háromfős felállás, egy fúvós férfi, egy dobos fiatal srác és egy énekes lány, Guessous Majda Mária. Fellépnek a színpadra, a lány hófehér népi ingben, óriási zöld sállal, amely az egész hátát takarta, amire ráomlott a hatalmas göndör barna sörénye, amit csattal tűzött el. Aztán elkezdett énekelni a capella. Na, ott úgy elfelejtettem levegőt venni pár másodpercig, hogy szerintem még a szívverésem is kihagyott. Valahogy ÍGY. A koncerten a Szivárványhíd c. albumát adta elő, amely az emberélet állomásait követi végig a születéstől az elmúlásig. Nálam meg közben váltakozott a lúdbőrzés és a levegővétel elfelejtése. A magyar, marokkói (Mesi, ahogy becézik, félig marokkói származású) és török (itt tanult ösztöndíjjal fél évet) dalokat énekelt hullámzó dob, fúvós és gitár kísérettel. Ez a lány óriási tehetség! Vegyétek, vegyétek a lemezét! ITT a honlapja. Szenzációs koncert volt!!

2013. január 25., péntek

Igen eredményes nap sikerült ma a hátam mögé, ezért mindjárt megyek is durmolni. Hát kezdjük azzal, hogy fél órával hamarabb sikerült elaludnom (amúgy tudom, hogy senkit nem érdekelnek az alvási szokásaim, de higgyétek el, hogy az alvás nagyon fontos dolog, remélem, Ti alusztok azért rendesen!) Na tehát feldobva ébredtem. A napot abban az ominózus templomban kezdtem, ahol olyan "kedvesek" voltak a telefonban, majd mikor becsengettem, hogy "hello, jöttem, ez itt a parókia?" a szőke asszonyka mufurcul odavette, hogy "igen, de nincs itt senki!" Hát elvinnyogtam magam, hogy ó nemár, azt mondták, itt lesznek ma 8 és 1 között... Erre hátranéz a lakásba, én is benézek, ott ül még két ember... Az egyik megszólal: "jaaaaa, a church history..." Erre szó vagy üdvözlés nélkül beengednek, összerakja a papírt szó nélkül, ideadja, még felteszek egy félénk kérdést, hogy és esetleg nincs-e idős magyar gyülekezeti tag, akivel tudnék beszélni, mire morcosan megjegyzik, hogy "itt nincs már senki, halunk meg mindannyian". "OK, köszi, viszlát". Kb. 3 perc alatt végeztem. Mindegy, megvan a papír, síromra majd tegyétek.

Utána felszedett a református lelkész, akivel elmentünk időseket látogatni az egyik otthonba, és váratlanul összejött egy újabb interjú egy 98 éves nénivel. A 100 éves nénit is meglátogattam, aki az újabb találkozásunkkor már nem emlékezett rám. Nem különösebben zavar ez a dolog, de úgy belegondoltam a lírai kérdésbe, hogy vajon emlékszik-e arra, hogy valaha elmondta valakinek élete titkát...?

A napot a könyvtárban zártam este fél 9-kor, közben sikerült rásózni a ponyváimat egy ártatlan áldozatra, majd boldogan hazasétáltam a hóesésben. Erre ez a szám dukál, ilyenekre sétálok mostanában haza: http://www.youtube.com/watch?v=jhW3MueDmV0 

2013. január 24., csütörtök

Már napok óta nem alszom jól (nem tudok hajnal 1 előtt elaludni, holott én csecsemőkorom óta 10-11-kor álmosodom, most meg csak pislogok és forgok órákat még ha 1-kor fekszek is le). Már az agyamra másztak ezek az amerikai magyarok. :)) De haladgatok az újságokkal, és ma egy rakat találkozót sikerült leszerveznem, úgyhogy bütke vagyok magamra. A következő napokban lesz három interjú, valamint elmegyek három templomba megnézni az archívumukat. A presbiteriánusoknál már voltam, ott befejezem a megkezdett anyaggyűjtést, és még megyek a luteránusokhoz és a görög katolikusokhoz is, ahol sejtésem szerint nem sok, vagy semmi anyag nem lesz. Az egyik templomnál csak pislogtam, mikor a magyar(!!) gondnok kijelentette, hogy ők nem adnak ki semmi adatot, és nincs itt semmiféle interjúalany, nem magyar itt már senki. De ha mégis arra vetemednék, hogy odamegyek, akkor igazoljam magam ID-val, és (figyelj) igazolással az egyetememről (Debrecen), hogy én valóban ott végeztem és azt, amit állítok. Biztos ami biztos, holnap a véreredményeimet is becsomagolom, és pisit is viszek, bár akkor meg ránéz a lapra, és megállapítja, hogy egy alkoholistával van dolga. Na mindegy, tzinikus vagyok, csak ilyennel még nem találkoztam.

Mekkora mázlisták vagyunk!!

Úgy néz ki, hogy Cs-nek összejött a rotálása kapcsán (kaptchán), hogy Austinba utazzon, és február 14-16. között eljön hozzám megint!! Váóóóóóóó!!!! :DDD

2013. január 23., szerda

Most már meggyőződésem, hogy a kaptcha az ördög találmánya az ilyen szerencsétlen lúzerek számára, mint amilyen én vagyok. Nem tudom, Nálatok is így van-e, de ha ilyennel találom szembe magam, először minden szál szőrt felállítok a hátamon, aztán kérek vagy hármat, mire be merek próbálkozni eggyel, aztán elb*szom, végül 5-re csak sikerül. Irántatok (de főleg magam iránt) érzett sajnálatból elkezdtem keresgetni, hogy az én blogomra hogy kell kommentelni, oda is kell-e vajon ez, de addig nyomogattam, míg belefáradtam és feladtam. Lassan be kell látnom, hogy ez az IT vonal nem terem számomra babérokat.

Más: eddig sikerült eladnom a bicót és ma a festőcuccot is. Becsenget egy gimis korú srác a festőkészletért, aztán szóba elegyedünk, és megkérdezi, hogy és hova megyek haza? Hát mondom, Magyarországra. Hah, az tök jó, az ő szülei is magyarok! Ő már itt született, így csak pár szót mondott magyarul, de főleg angolul beszélgettünk. Metuchenben laknak. Azt mondta, azonnal felismerte az akcentusomat, amivel az angolt beszélem, az anyukája is pont így beszél. Ooooo... :)

Tegnap meg az esett, hogy épp Gáborral cseréltük a magvas gondolatokat az amerikai magyarság jövőjéről az egyetemi kajáldában, mikor odajött egy srác, hogy hát helló, gondoltam ideköszönök már, én is magyar vagyok. Ő meg az ELTÉ-n végzett Pesten, matematikus, és most itt PhD-zik a Rutgersen, ahol a matek és az infó tanszékeken együtt van kb. 8 magyar kutató (köztük Szemerédy), szóval ha bemegy az egyetemre, akkor úgy érzi, mintha otthon lenne. :)

Helyzetjelentés és interjúk

Apukám múltkor megkérdezte, hogy "felraktad már a képeket az Aranykalászra?" Anyukám harsányan felkacagott, de csak érezzétek, hogy itt aztán zúg az információ.

Hogy a small talkkal kezdjem az időjárásról, nálunk épp dönget a mínusz 13 fok, és ez egy szigeteletlen faházban annyira nem nagy móka, minden este félig leégetem a hősurgárzót, aztán reggelre mégsincs több 17-18 foknál. De nem ez a legfájóbb, hanem hogy ugyebár minden nap 2 óra séta oda-vissza a könyvtár (egy új kis geek telefonos alkalmazással lemértem, hogy nem is 5 km az oda-vissza, hanem 7,6), és ez így nem móka, különösen, hogy ezt még egy hülye szél is megfejeli. A folyó befagyott, szerintem a mókusok is felfagytak a fákra. Egyébiránt csapadék nincs, csak száraz hideg.

Könyvtárazok orrvérzésig, és próbálok még interjúkat készíteni. Épp a múltkor állapítottam meg, hogy a legutóbbi bácsi, aki 83 éves, az eddigi legfiatalabb interjúalanyom. Összejött az interjú a 100 éves nénivel is, aki kb. egy óra múlva megkérdezte, hogy elmondhat-e nekem valamit, és mikor mondtam, hogy persze, akkor megkért, hogy kapcsoljam ki a felvevőt. És megoszott velem egy olyan dolgot, amit soha életében senkinek nem mondhatott el. Hát ezekért az élményekért vagyok én hálás nagyon a Sorsnak! És a legszebb, hogy több ember is mondta, hogy de ugye visszajövök még meglátogatni, úgy szeretne még beszélgetni velem ("végre beszélgethetek valakivel magyarul!"), volt olyan, egy egyszerű szivargyári munkásasszony, aki azt mondta, élete nagy napja volt, amikor interjúztam, olyan boldog, még soha senki nem kérdezte őt az életéről!

2013. január 22., kedd

Tegnap Martin Luther King nap volt, aminek hatására beiktatódott egy elnök, és zárva volt a könyvtár. Belelestem az elnöki beszédbe, és az üres politikai retorika és a minden harmadik mondatban felbukkanó We, the people ellenére, amitől nem tudom, hogy nem kapnak már a helyiek fejlövést, alapvetően elfogadható volt. Az elnök beszéde után közvetlenül Kelly Clarkson énekelt egy hazafias dalt cérnahangon, ami hát ehh, és miért pont ő?? Na mindegy.

Az időm nagy része a haza nem vihető cuccaim meghirdetéséből állt, amiket egyenként feldobáltam craigslistre: bicikli, lámpák, U-lakat (ez irtó jó cucc, még Öcsém is megkívánta, csak sajnos mocskos nehéz), festőcuccok, egy sorozat gyalázatosan silány ponyva, ágy februári elvitellel. És láss csodát, a bicót ma reggel már meg is vették - viszlát Mongúz! - , és az ágyra és a festőcuccokra is akadt jelentkező. Juhhé!! Használt cuccokat itt nagyon könnyen, és pofátlanul olcsón lehet kapni, ami az eladásnál az árnak nem, de az eladási időnek igen kedvez. Mindegy, a lényeg, hogy lássak vissza valamit a dolgokból ahelyett, hogy pénz nélkül hagynám itt őket.

Ma újra nyitva a könyvtár, csak éppen mínusz hét fok van, és szar szél fúj, nem akaródzik elindulnom gyalog egy egyórás sétára... Állítólag évek óta nem volt olyan hideg New Jerseyben, mint a héten lesz. Mi jön még, míg itt vagyok, szökőár? Sáskajárás?

2013. január 20., vasárnap

És még ez

Amúgy a népművelésen túl két dolog van velem: munka szempontjából rohan az idő (én az a tücsök vagyok, aki télen hegedült - új rovarfaj!), magánélet szempontjából meg csigalassúsággal telnek a napok. Ha a feldolgozandó újságokat nézem, akkor kétségbeesek, és mostanában még szombaton és vasárnap is a könyvtárban ülök, és szkennelek, amíg ki nem akar esni a szemem, amúgy meg számolom a napokat a hazautazásig (39-et kell aludni). Bár azért kicsit tartok is attól, hogy milyen lesz újra visszacsöppeni a stresszbe (erről álmodok is mostanában), és hogy meg fogom-e állni a helyemet, mert most tök nyugalmas nyugdíjaséletet élek, és senki nem hajt engem magamon kívül. De vágyom már arra, hogy végre otthon legyek, és átöleljem a szeretteimet, legyen egy lusta hétvégénk Cs-vel, mikor főzünk és valami sorozatot nézünk, hogy a saját ágyunkban aludjak, és hogy egyek Anyukám főztjéből, meg átöleljem a Mamikat és Papimat, meg a Kerekfejűt, aki azóta göndör őrült professzorhajat növesztett. Hát most megint Keresztes Ildikó leszek, de bevallom, ezeknek már a gondolatától is párásodik a szemem.

New Jersey... és a zenéje

New Jersey kétségkívül nem a szépségéről híres állam. Amint a vonat áthalad a Hudson folyó alatt New York City irányából, belépünk Jerseybe, ahol először a helyiek által csak Swampnak, a Mocsárnak nevezett részen futnak végig a sínek. A legenda szerint a maffia itt süllyesztette el a hullákat. A hangulatot csak fokozza, hogy innentől kezdve a régi gyárépületek, autóbontók és az egyforma munkásházak sorakoznak minden városban. Amikor 2011 májusában először utaztam ide kutatni egy hétre, eléggé kétségbeesetten pislogtam ki az ablakon, hogy "Úúristen, tényleg ide akarok én jönni?" Aztán összejött, és valahogy megszerettem ezt a Rút kiskacsát, de ha választanom kellene, ide biztosan nem költöznék.
Egyébiránt a statisztika szerint cca. 22,5 ezer km2-en 8,8 millió ember lakik itt, akik közül sokan nap mint nap bejárnak New York városba dolgozni (a tisztázás kedvéért: New York City New York államban fekszik, és nem városállam). Az élet nem olcsó annak ellenére, hogy a környék nem ad különösen sok természeti szépséget (noha állítólag vannak kellemes kirándulóhelyek, lehet vadászni is, és közel az óceán, ahova a helyi munkásosztály kijár (a New York-iak Long Islandre mennek, amivel nem azt akarom mondani, hogy ott csak gazdagok laknak). Az állam fővárosa Newark (ahol a reptér is van), ahol hallomásom szerint dúl-fúl a bűnözés, viszont relatíve jók a munkalehetőségek. Valaha New Brunswickban is azok voltak, most 9,7%-os a munkanélküliségi ráta az államban, mielőtt még valaki megirigyelné a nagy jóságot Amerikában - bár az is igaz, hogy nem 10,5%, mint Magyarországon.
New Brunswickot szerintem még mindig jórészt a Johnson&Johnson viszi a hátán (most találtam a neten egy 2010-es riportot, és kiszúrtam, hogy ők gyártják az egyik gyógyszert a sok közül, amit próbáltam, és nem hatott, viszont ez adja az éves bevételük 7%-át). A gyár már több, mint 100 éve áll, és a tulajdonosok a 19-20. század fordulóján kifejezetten a magyar munkásokat szerették felvenni, mert ők munkaszeretőek, tisztességesek és tiszták voltak. (Egyébiránt ez csak kis adalék, de volt idő, mikor a magyarok még a házuk előtti járdát is kézzel súrolták, és a magyar negyed híresen rendezett és szép környék volt. Mára már ez a negyed eltűnt.) A J&J tulajdonosa akkora lokálpatrióta, hogy meggyőzte a Hyatt vezetőit, hogy hozzanak egy szállodát New Brunswickba, és azt mondta, hogy még fizetni is hajlandó, ha kiderülne, hogy a hotel veszteséges. Az egyik magyar asszony, akivel beszélgettem, ott dolgozik műszakos takarítónként, és azt mondta, hogy a foglaltság a kétszáz valahány szobában 100%-os, amitől azért elkerekedett a szemem, gondoltam, ki az az őrült, aki ebbe a városba szeretne jönni?? Még két másik eltartó erő van: az 1766-ban a hollandok által alapított Rutgers Egyetem és a Robert Wood Johnson Kórház, amely hatalmas, és igen jónak számít a környéken.

A fenti poszt alapötlete az lett volna, hogy felvezetem New Jersey zenéjének bemutatását (nem sikerült :)), bár látni kell, hogy miből táplálkozik ez a zene, ami azért a helyszínhez képest igen változatos. Ezt a közösségi média krosszreferenciális megközelítésén keresztül a fácsén kívánom Nektek prezentálni az elkövetkező héten. (Tudok én irodalmárul is, he.) Stílszerű lett volna New Brunswick-kal kezdeni, de sajnos nem találtam senkit, aki innen indult volna. Kétségkívül a magyar népi - és cigányzenészek se innen lettek híresek... Jön tehát a freeholdi Bruce Springsteen, the Boss, Amerika lelkiismerete, az ősdemokrata. Kövessenek minket!

2013. január 18., péntek

Tegnap főztem egy halálos adag sárgaborsófőzeléket, amit jól elsóztam. Hogy megmentsem, ma megfőzöm a második halálos adag sárgaborsófőzeléket só nélkül. Kis emberek utolsó mondatai.

2013. január 16., szerda

Picasso lerobbantotta a fejünket

Máté utolsó két napjában voltunk New Brunswick magyar negyedében és a még általam sem látott magyar múzeumban (ami egyébként egy épületben van az archívummal, ahova pedig rengeteget jártam már, még Cs is volt ott). Néhány kép erről a napról ITT, valamint az azt követő délelőttről pár további kiegészítés ITT (81. fotótól).

Másnap újra New Yorkot céloztuk meg, és a Guggenheim Múzeumba mentünk, ahol még nem jártam, és az eddig látott múzeumok közül talán a legnagyobb élményt ez nyújtotta. Ennek több oka is van, de ne szaladjunk ennyire előre. Először is, múzeumba járni Amerikában mindenhol nagyon jó élmény. Azt már többször hangsúlyoztam, hogy a művészet mekkora támogatást élvez a mecénások részéről, és ez megalapozza a színvonalas kiállítások és előadások létét. Emellett világszínvonalú a művészeti képzés, ami egy kiállítás esetében a kurátorok rendkívül összefogott és koncepciózus munkáiban valósul meg. Magyarországhoz képest a jegyárak sem túlzóak, nagyjából 18-20 dollárért (4000-4500 Ft) lehet bemenni minden nagyobb gyűjteménnyel rendelkező múzeumba (pl. Ellis Island, Guggenheim, Természettörténeti Múzeum, MOMA), és az első kettőnél kapsz a kiállítás mellé ingyenes audioguide-ot is.
A Guggenheim nálam már ott nyert, hogy a Picasso Black and White volt a központi térbe helyezett időszaki kiállítás. Amikor pár évvel ezelőtt még csak a rajzolással szerencsétlenkedtem (utóbbi azóta is áll), és nem mertem belefogni a festésbe, eljutottam a barcelonai Picasso Múzeumba, amely olyan inspiráló élmény volt a számomra, hogy utána elkezdtem festeni (ettől legalább tojnak a tyúkok). A felszabadító érzés onnan jött, hogy ecsetet fogni, főleg először iszonyú nehéz, mert hát mi van, ha az egészet totál elcseszed, és egy kudarc lesz az egész. A puszta másolás olyan snassznak tűnt, holott azzal is rengeteget lehet fejlődni, gyakorolni. Aztán láttam, hogy Picasso fiatal korában szintén mennyit másolt, konkrétan pl. Henri Toulouse-Lautrectől (aki egy másik nagy kedvencem, és valószínűleg az egyik legzseniálisabb rajzosok egyike, akiket a Föld a hátán hordott). No persze, Picasso a másolás ellenére már 13 évesen bejutott a corunai Szépművészeti Iskolába, aminek a felvételijére olyan reneszánsz festménnyel állt elő, ami előtt még az olasz mesterek is kalapot emeltek volna. 16 évesen már a madridi San Fernando Királyi Akadémiára járt. Ami szenzációs benne, hogy a festés olyan kísérleti jelleget öltött nála, amely életre hívta többek között a kubizmust. Braque-kal konkrétan heti műhelymunka jelleggel találkoztak és festettek geometriai formákra redukált, erősen absztrahált képeket, lett légyen az akár portré vagy tájkép. Később ezt megfűszerezte a síkeltolással, ami aztán végképp túllép azon a tételen, hogy a festmény legyen realista ábrázolású és gyönyörködtesse a szemet. Kb. 15 évvel ezelőtt olvastam valahol, hogy a jó művészeti alkotás olyan, amitől befelé nő az ember haja. Az illető nem magyarázta a képzettársítást, de ha a jó alkotástól befele nő a hajad, a Picasso Black and White meg egy az egyben lerobbantotta a fejedet. Minden festmény előtt hosszú percekig álltunk, próbálva összerakni a síkokat, értelmezni az árnyékokat. Szellemi kihívás volt ez a javából, a kép gondolkodásra késztetett. Felejtsd el a színes vázákat és a színes síró nőket. Itt minden fekete-fehér, vagy legalábbis monokróm volt, éppen ettől vált annyira erőssé, akár csak a fekete-fehér fotók. (Ugyanakkor nem teljesen absztrakt, mert az a festészetben a térhatás elhagyását eredményezi, és csak a geometriai síkok és formák egymásra épüléséből építkezik.) A képek hatását erősítette az, hogy Picasso harcos pacifistaként rengeteg politikai tartalmú festményt festett, ezzel tiltakozva a háború borzalmai és az ártatlan emberek meghurcolása ellen. Az utóbbi időben erősödött bennem az a gondolat, hogy a festészetnek komoly társadalmi üzenete és szerepe van, és mindig lenyomata a kornak, amelyben készült. Talán ezért sem lehet csupán az a célja, hogy szemet gyönyörködtessen, muszáj elgondolkoztatnia, reflektálnia a művész körül zajló történésekre. Persze egy árkádiai táj is lehet reflexió a jelenre, pl. mutathat elvágyódást, de itt ettől direktebb üzenetre gondolok.

Máté és én is úgy éreztük, hogy nem volt egyetlen felesleges, koncepcióba kicsit is nem illő kép vagy szobor sem (igen, ezzel is kísérletezett Picasso, sőt kerámiákat is készített), ezért nehéz 1-2 kiemelkedő művet kiemelni. A művész szemléletének és az alkotásoknak a megértését az audioguide segítette, amelyhez nem csak kiváló művészettörténészekkel, de a Picasso egyik lányával és egy jóbarátjával is készítettek interjúkat. Ha mégis választani kellene, számomra a két leginkább új és nagy hatású kép a Szabin nők megerőszakolása (amelyet Picasso a kubai rakétaválság elleni tiltakozásul festett), valamint A konyha, amely valószínűleg a művész legabsztraktabb alkotása, és szerintünk egy konyhában vacsorázó családot ábrázol, akik marionettfiguraként függnek drótokon.

Picasso: A szabin nők megerőszakolása, 1962.


Picasso: A konyha, 1948.

 Az élményt csak fokozta, hogy a Guggenheim csigaszerűen tekeredő galériáján vezetett minket végig a kiállítás (milyen kényelmes volt csak egyenesen sétálni és a képekre koncentrálni, nem izgulva, hogy véletlen kihagysz egy beugró sarkot vagy egy középen lévő szobrot! Vagy ezt a diszkomfortot csak én érzem a legtöbb kiállításon?). Csak a földszinten lehetett fotózni, erről ITT van néhány kép.

2013. január 12., szombat

Midtown Comics

A mai nap érdekessége a Midtown Comics képregénybolt volt. Noha a Bobo-képregényeken kívül én soha nem rajongtam egy képregényért sem, főleg nem ezekért a mostaniakért, Máté kíváncsisága behajtott minket a boltba (egyébként ő sem rajongó). Belelapoztam 1-2 füzetbe, és mindenhol fröcsögött a vér az alulöltözött nagymellű vámpírnők és torz arcú erőszakos izomagyú kétajtós szekrények után. Namármost, Bobo ehhez képest a következőképpen fest:




No de, nem mehetünk el szemlehunyva épp New Yorkban az olyan szuperhősök mellett, mint például Pókember, Superman, Amerika Kapitány vagy Batman, akiket már a Neo is kiszállított a dalban a szolárium alól, hogy harcba szálljanak a gonosz leninek ellen! És hát volt itt minden, a szuperhősöktől a mangáig, és a 4500 dolláros képregényeken és könyveken kívül még hősfigurás ereklyéket is lehetett hazavinni.

Fotók a két napról ITT.

Üdv Máténak az Újvilágban!

Csütörtökön megérkezett Máté, PhD-s csoporttársam és jóbarátom, aki szintén elnyerte a Fulbrightot 6 hónapra, és Kaliforniába tartván megállót tett nálam, hogy ő is felfedezze New Yorkot. (Egyébiránt itt mindenki azt mondja, ha New Yorkba megy, hogy "I'm going to the City." - "Megyek a városba." Mintegy a józan ész diktálja, hogy a város az A Város, nem pedig New Brunswick vagy Metuchen vagy Hajdúhadház.) Szóval befutott Máté, aki azonnal a kezembe nyomott egy zacskó Túró Rudit, mint welcome és köszönőajándékot, aztán tegnap a nyakunkba vettük a várost, és nem gyengén végigszántottunk Manhattan Financial Districtjétől egészen fel az East Side-ig. Egy napba sűrítettük a Ground Zerot, a Battery Parkot, a Trinity és St. Paul's templomokat (utóbbiba jártak a WTC tornyok leomlása után pihenni és imádkozni, valamint enni és aludni a tűzoltók és az önkéntesek), a tőzsde fellendülését szimbolizáló bikát, a Wall Streeten a tőzsde épületét, a Vámházat (amely előtt Washington felesküdött a Bibliára, miután elnök lett), a Városházát, a bírósági épületeket, a Brooklyn-hidat, Chinatownt, Little Italyt, valamint este a New York-i Filharmonikusok egy koncertjét (utóbbit ingyenesen, hála a Fulbright/IIE bőkezű szponzorálásának). Máté szerint mentünk kb. 10-15 km-t, én megelégszem a becsült 8-cal, de még így is elég durvát teljesítettünk. Ha még azt is hozzáadom, hogy a nap felétől esett az eső, estére pedig már zuhogott (nekünk pedig nem volt esernyőnk), akkor azt hiszem, hátba veregethetjük magunkat a kitartásért. Természetesen totálisan szétment a térdem, úgyhogy a jobbra ma már térdrögzítőt tettem, és ma bevittem neki, és a bal térdemnek is, a végső kegyelemdöfést.

A tegnapi hosszú nap nekem ismétlés volt, mert Cs szeptemberi látogatásakor végigjártuk ezt a vonalat, de akkor valahogyan nem sikerült ennyire belesétálnunk Chinatown szívébe, ami felért egy utazással Kínába. Minden felirat kínai (nem angol ÉS kínai, nem-nem, csak kínai), minden boltban minden boltos kínai, a vevők kínaiak, az utcákon sétáló emberek kínaiak. Itt még a termékekre is az van ráírva, hogy krikszkraksz, nem az, hogy "Made in China". A főutcán a zöldség-gyümölcs-halárusok és az olcsó ruhás/papucsos/100forintosboltos árusok váltják egymást, és mindenhol terjeng a hal és a felismerhetetlen levél formájú, fűszeres lében úszkáló kínai "csalamádé" savanyú szaga. Nem állítom, hogy a kirakott ételek legalább 10%-áról is felismertem volna, hogy micsoda, volt ott minden, pl. fejem nagyságú, citromhoz hasonlító gyümölcs (mondjuk lehet tényleg citrom volt, végülis, a kínai génkezelés ma már csodákra képes :)), és pl. szőlőfürt kinézetű zöldség, csak mintha a szemek a fürtön fából lettek volna... Be kell valljam, a kínai ételek soha nem voltak a szívem csücskei, bár kitartóan próbálkozom évek óta mindenféle keleti konyhákkal, és pl. a thai, a nepáli, az indiai, a japán alapvetően bejönnek nekem, de a kínai az nagyon nem, így nem az volt az első gondolatom, hogy nahh, itt és most vetődjünk be egy echte kínai étterembe. Meg hát hajtanunk is kellett, hogy elérjük az esti filharmonikus koncertet, így a gasztronómia szó szerint megmaradt a szemezgetés szintjén. Máté pedig emlegette, hogy itt minden bizonnyal akár kutyát is ehetnénk! Én megelégedtem azzal, hogy Chinatown szívében végre egy ocsmány aranyszínű integető szerencsemacska boldog tulajdonosa lettem. Ha nagyon megszorulunk otthon, levágjuk.

A napot a New York-i Filharmonikusok otthonában, az Avery Fisher Hallban zártuk, ahol Christoph Eschenbach karmester tolmácsolásában hallgattuk Bruch No.1 G-moll hegedű concertóját és Bruckner No.6 A-dúr szimfóniáját. Ha most nem kaptatok a szívetekhez, hogy úúú, azt én is ismerem, semmi baj, mert nekem se volt ismerős egyik darab sem. Viszont 5 év zeneiskola és 4 év hegedülés után mind a mai napig igen közel áll a szívemhez a komolyzene, és különösen a hegedűszó (bár az én zenémnek kb. annyi hatása volt a világra, hogy a nyári nyaralás alatti gyakorlás hatására kevesebbet tojtak a tyúkok). A koncert, különösen a hegedű concerto azonban igazi átszellemülést hozó élmény volt, és most már azt is elmondhatom, hogy a Lincoln Center egy újabb kiemelkedő intézményét látogathattam meg!

2013. január 9., szerda

Cs azt mondta, milyen aranyos kis hörcsögpofim van, a témavezetőm meg, hogy a hosszú frufrummal úgy nézek ki, mint Vikidál Gyula. Hát ide jutottam, Vikidál-parókás hörcsög lett belőlem. Kinek mit dob Amerika, ugyebár.

Mekkora zsír nap!

Skype-oltam a témavezetőmmel, és elégedett volt a munkámmal. Skype-oltam a főnökömmel, és jó híreket mondott. Egyetemre sétálva a rádióban pedig a Backstreet Boys Quit Playing Games With My Heart c. száma ment. El se merem képzelni, mi lett volna, ha Kelly Family szól.

ENSZ konf vs. Atlanta

Amióta az ENSZ-nél jártam, a fülembe mászott a bogár, hogy én ENSZ nagykövet akarok lenni. Na mondom, írok is nekik, hogy szívesen jelentkeznék önkénteskedni, amíg még itt vagyok. Most meg végre valahára kapok egy meghívót, hogy holláré, itt a képző kétnapos konfjuk kedvezményes áron diákoknak, és pont egybeesik Atlantával. Brrrr.

2013. január 8., kedd

Na nem mintha az elvekkel akarnék vitatkozni, de azért kíváncsi vagyok, hogy Depardieu meddig bírja Oroszországban. Csak én érzem, hogy ciki lesz hazaköltöznie?

2013. január 7., hétfő

Szurkoljatok Allisonnak!

Szurkoljatok Ti is a lakótársamnak, Allisonnak, aki nem kisebb helyre interjúzik, mint a kaliforniai Berkeley Egyetem! Annyira szeretném, ha összejönne neki, ehhez nagyon ért, és szerintem mindent megtenne, hogy elégedettek legyenek vele, ha őt választják! Már a felvételizés sem piskóta, mert a jelentkezők ősszel adják be a jelentkezéseiket az egyetemekre - igen, az itteni egyetemeken meghirdetik a pozíciókat, nem mint otthon, ahol már évekre előre leosztják, hogy kit akarnak felvenni. Utána több hónapot várnak az értesítésig, és 1-1 pozícióra 3-400 jelentkező közül behívnak 10-12 jelöltet első körre. Az egyszerűsítés kedvéért egy helyszínre szervezik az összes interjúztató egyetemi képviselőt és jelöltet, ez a helyszín ez évben az American Historical Association éves konferenciája volt New Orleansban az elmúlt hétvégén. Allison is ide utazott, ahol 1 órás interjúja volt egy kb. 5-6 fős bizottság előtt. Hogy érezzétek, hogy nem piskóta a dolog, a bizottságban egy ember kivételével mindenki elolvasta a disszertációját és a cikkeit, és halálba dicsérték, hogy mennyire újszerű és kreatív. Szóval nagyon jól sikerült az interjú, és igazán feldobva érkezett haza tegnap. Ma este pedig felhívták, hogy szeretnék meghívni egy campus látogatásra, amely az utolsó kör. Az odautazását és minden költségét ők állják. De az ott töltött 2-3 nap elég kemény lesz: elő kell adnia egy 45-50 perces job talkot, amelyet egy 1:00- 1:15 kérdés-felelet rész követ, félórás blokkokban interjúzik a tanszéki tanárokkal és a felsőbb éves diákokkal, és vacsorázni megy külön-külön a bírálóbizottsággal és a tanszékiekkel is. Ez lesz február elején, és ide már csak 3-4 embert hívnak meg. Márciusban dől el, hogy kit fognak választani, és a munka augusztusban kezdődik.

Reményeimnek megfelelően ezúttal nem hullottam úgy szét Cs távozása után, mint októberben (a hazaútján bezzeg nem gyulladt ki Newark, hogy itt ragadjon még pár napra). Most már látom és várom az ittlétem végét, és érdekes módon ambivalens érzések vannak bennem. Már itt is otthon érzem magam, nem érzem magam idegennek, és ez igazán jó érzés. Majd ha megkérdeztek (aki most elolvassa, az már később ne tegye meg), hogy élnék-e itt, akkor az lesz a válaszom, hogy egyedül biztosan nem. Cs-vel együtt talán igen, egy ideig, talán néhány évig. Véglegesen? Teljesen biztosan nem. Nem mintha azzal a feltételezéssel jöttem volna ide, hogy itt kolbászból van a kerítés, az emberek boldogabbak és minden jobban működik (na jó, utóbbival kapcsolatban voltak illúzióim). Őszintén szólva talán mindig is túl földhözragadt és érzelmes nacionalista voltam ahhoz, hogy el akarjam hagyni a hazámat, és kígyót-békát kiáltva rá távozzak azzal, hogy "itt minden szar, megyek Amerikába/az EU-ba/egyéb verziók behelyettesítendőek!". Nem is értettem, miért mondta mindenki a kiutazásom előtt, hogy úgyse jössz vissza! Nem hiszem, hogy itt minden jobb lenne. Van ami jobb, van ami ugyanolyan, van ami ugyanolyan rossz vagy rosszabb. Egy más nézőpont. Nagyon jó, hogy megtapasztalhattam, szerintem sokat szélesedett a világlátásom. És nagyon jó lesz hazamenni!

Ugyanakkor azt is érzem, hogy jó még itt, még látni akarok még többet, kihasználni minden percet, minden élményt megragadni. Látni szeretném még Brooklynt (Allison megígérte, hogy elvisz az egyik szombati bolhapiacra :)), Harlemet, Princetont, múzeumokat, jazz klubot, színházat a Broadway-n, Atlantát... :) Te jó ég, nagyon fog hiányozni az Alma! Már most minden kétséget kizáróan ki merem jelenteni, hogy az ittlétemben a legnagyobb élmény ez a város, és mindig vágyni fogok vissza. (Nincs is mit csodálkozni, minden valamirevaló amerikai ponyva sztoriban magába szippantja az ártatlan jerseyi kislánykát a nagyváros.) A kutatásba szerencsére újult erővel vetettem bele magam, most következnek a helyi magyar újságok, ezekből igyekszem összegyűjteni információkat a fiatalok tevékenységéről, a helyi közösségi törekvésekről (akár pl. Trianonnal kapcsolatban) és a helyi konfliktusokról és a közösség rétegződéséről. Érdekes munka, szeretem eddig. Ez erőt ad, hogy peregjenek a napok, és végre újra elégedettség érzéssel teljek el, mert Minnesota után leeresztettem, mint egy lufi, és képtelen voltam az "aktatologató" semmi munkákon kívül mást csinálni (nem is haladtam). Karácsonykor meg tudatosan kikapcsoltam, éreztem, hogy év végére egyszerűen kifogyott a gőz.

Most vannak újévi fogadalmak, amikkel próbálom majd ezt a felívelő állapotot megtartani mind egészségileg (Még mindig a jó véreredményen ujjongok, úristen, évek óta nem volt ilyen jó az eredményem!! Megfogadtam, hogy egy évig nem iszok alkoholt, majd Ti is segítsetek plíz.), érzelmileg és szakmailag is. Persze mennyivel könnyebb lesz, ha hazamegyek, és ott lesz majd a kabalám. :D

A napom egyik legszebb része, mikor Highland Park lejtőjén lesétálok a Raritan felett vezető hídra, a folyó felől süt a nap, és fúj a szél. Felnézek az útjelző táblák fölött az égre, határtalanul szabadnak érzem magam, és elhiszem, hogy bármi lehetséges. Ezért az érzésért érte meg idejönnöm.

2013. január 6., vasárnap

Akkora császár vagyok, ma tőlem kért útbaigazítást egy nem helyi.

2013. január 3., csütörtök

Integető kínai szerencsemacska

Találtam egy rettenet videót az integető szerencsemacskáról. Ilyenek díszítik Cs bögréjét.

2013. január 1., kedd

Bebetonoztuk az anyagiakat 2013-ra

Fejenként KÉT tál lencsét ettünk. Cs még ennek tetejébe kapott Allisontól egy kínai integető szerencsemacskás bögrét is.

És BÚÉK! Most pedig következzék a fényképes/videós beszámoló a Szilveszterről a Times Square-en:
https://picasaweb.google.com/118041743958050688632/2012_12_31_Times_Square_NYC?authkey=Gv1sRgCOyzrN7AxK6R9gE#

Köszönjük, hogy kitartóan velünk voltak 2012-ben! Az új évben is posztolok majd ha kell, ha nem. Maradjanak velünk!

American Museum of Natural History

Kisebb viccet csináltunk Sinatra "If I can make it there I can make it anywhere" sorából, mikor kb. háromszor futottunk neki, hogy eljussunk zárás előtt az American Museum of Natural History-ba, az Amerikai Természettörténeti Múzeumba. A kései kelés mellett egyszer késett a vonat, másodjára baleset miatt lezárták a C metróvonalat, harmadjára átszálltunk egy másikra, de az a metró is csak félútig vitt el minket, negyedjére meg hosszú várakozás után kiderült, hogy hétvégi menetrend miatt az a metrójárat nem is közlekedett. A múzeumélmény viszont megérte, és utólag sajnálom, hogy nem minimum egy napot töltöttünk el ott. A gyűjtemény ugyanis hihetetlenül gazdag: négy emeleten vannak látnivalók az amerikai kultúrák bemutatásától (pl. mexikó, indiánok) kezdve a kontinens kihalt őskőkori állatcsontvázain keresztül (pl. számos dinoszauruszfaj és mammut, és ezek között voltak pl. olyan 110 millió éves fosszíliák, amelyeket meg is lehetett érinteni!) a ma élő fajokig. Fotók ITT.
Emellett vannak időszakos kiállítások is, amelyek közül mi a Creatures of Light címűre mentünk, ez a fény kibocsátására kémiai úton (angolul bioluminescence) és foszforeszkálásra és fluoreszkálásra képes élőlényeket mutatta be, speciális gombafajokat, mélytengeri élőlényeket, bogarakat. Érdekesség, hogy pl. a mélytengeri élőlények 80%-a képes saját fény előállítására azért, hogy vadásszon vagy álcázza magát. A kedvenceim a páncélos ostorosok, amelyek a milliméternél kisebb, csapatokban élő élőlények, amelyek ütközés hatására éjszaka kék vagy zöld fényt bocsátanak ki:
http://www.youtube.com/watch?v=bCNjXaMPZxw
http://www.youtube.com/watch?v=7kyP0XsF0zM 
http://www.youtube.com/watch?v=T2xh9-UPSlU