2015. november 27., péntek

"Tutto vanita, solo vanita,
vivete con gioia e semplicita,
state buoni se potete...
tutto il resto e vanita."



Boti? Én szeretlek! Tudod mit jelent ez? Hogy mindig csak puszilgatnálak meg ölelgetnélek, játszanék Veled, táplálnálak, betakargatnálak.

A játszószőnyegem fekszünk, ő hosszan rám néz a nagy kék szemeivel, aztán felül, odahajol, és megsimogatja a fejemet.

Reggel vérvételre menet irtó bizakodó voltam, tegnap mindenki mondta, hogy jobb a színem, ráadásul Pink Floyd szólt a rádióban (ó, nem említettem, de évek óta vágyom egy sportos fekete atlétára a Dark Side of The Moon albumborítójával - semmi karácsonyi hint, csak nyílt célozgatás). Szóval mondom, itt nem lehet hiba, 100 körül lesz az eredmény. Mondjuk lehet rossz ómennek kellett volna vennem, mikor egy széttetovált csávó kiájult a székből mellettem egy vércukros ujjbegyszúrástól. Az értékem bizony semmit se javult a múlt heti 125-höz képest. Most 128 lett. Nesze neked antibiotikum.

Sikerült elérnem a rákászt telefonon, kedden megyünk konzultálni vele Pestre. Azt mondta, nyilvánvaló, hogy a sebészek így semmit nem fognak vállalni. Ráadásul pár napja még az orrom is vérzik, ami szintén utal rá, hogy a véralvadásom nem lehet valami frankó. Az onkológus azt mondta, mindenképp kezelni kell, mert a betegség halad előre. A kezeléssel ugyan azt rizikózzuk, hogy a májam állapota romlik, de kb. nincs választásunk. Ez kicsit úgy hangzik, mint az orosz rulett, de majd nem fogom ki a golyót, sima ügy. Meg akarom mondani neki, ha lehet, csináljanak már egy új biopsziát, hogy ha tényleg típust váltott a kis rohadék, akkor tényleg arra adjanak kemót.

Amúgy három hete félig-meddig önálló anyukaként látom el a csirkés body-sat, és ez nagyon sok erőt és önbizalmat ad, bár tény, hogy baromira elfáradok a nap végére. Hab a tortán, hogy megint repedhetett a bal kulcscsontom alatt egy bordám, szóval az is fájdogál, de ez nem üti meg azt a szintet, hogy gyógyszert vegyek be rá. Sokkal szarabb, hogy a szám meg nem bír meggyógyulni, pont a szélén van egy seb, ami minden egyes reggel felszakad, na, az fáj, ráadásul úgy nézek ki tőle, mint egy elkefélt Joker.

Esti záró vidámságnak küldöm Nektek szeretettel ezt a számot, most végre végighallgatom, mert reggel lecsavarták a rádióban a kis büdösek (6:34-nél ahogy felmorajlik a tömeg, vááh). Jojcakát!


Imádom a kalóz csirkéket


Cs: Mit szólsz? Milyen az élet? Az a fontos, az a fontos, az a fontos...
T: Te rohadék!! :DDD

2015. november 22., vasárnap

Pénteken jobban ment a sírás, mint az írás, a bilirubinom ahelyett, hogy javult volna, csak még rosszabb lett, 125. Már eleve nem mentem be jó kedvvel, láttam magamon végig, hogy nagyon sárga vagyok, és nem igazán akar múlni. Volt egy sikertelen kísérletem házi, saját céklalé préselésével (full bio), amire már iváskor panaszkodtam Cs-nek, hogy hát én nem tudom, olyan földes íze van (pedig előtte egy órán át körömkefével sikáltam, meg ezerszer átmostam. Megivás után kb. 5 perccel már jött is vissza, és egész estére olyan brutális epegörcsöt okozott, hogy létezni alig bírtam, 3 No-Spa segített. (Közben a magyar válogatott nyert, mégsem volt teljesen értelmetlen az este.) Pénteken megjött a rossz eredmény, és azon ritka pillanatok jöttek, mikor sírok, mint a záporeső, és azt találtam mondani, hogy hamarabb elpatkolok, mint hogy műtéthez jussak *sszameg. Nagyon elkeseredtem. Már ott tartottam, hogy mikor felhívom az onkológust, megkérdem tőle, hogy árulja már el, mégis mennyi időm van nekem egy ilyen műtétre várni, de hiába, mert kétszer is kerestem, és nem vette fel (holott ő mondta, hogy hívjam). A belgyógyászom, az az áldott ember, viszont mindig segít, az volt az első kérdése, hogy "véletlen nem volt epegörcse?" Hámmondom de, épp véletlen a hét elején. Azt mondta, lehet elkaptam valami epeúti kis fertőzést, és hogy szedjek rá antibiotikumot 5 napig, ez hátha segít lentebb vinni ezt a bilirubint. Jövő pénteken meg megint megnézzük.

Nyűgös vagyok, a pszichológus azt a feladatot adta, hogy állítsak rövid-, közép- és hosszútávú célokat magamnak, bontsam le őket, és készítsek látható helyre valami szép montázst belőle, de annyira enerváltnak érzem magam, nem kezdtem hozzá, nünüke vagyok egész hétvégén. Úgy érzem, tervezgetés nesze neked, mikor még a leginkább rövidtávú, de ennyire stratégiai céllal se haladok nemhogy előre, de hátra, bahh. Mindegy, hamarost feltámadok, mint a főnixmadár, de egy kicsit (nagyon) sajnálom még magam.

2015. november 19., csütörtök

Én Színház Élmény

A Simontonos szervezők a Klinikán (akik a terápiás csoportokat, étkezési tanácsadást, közös főzéseket, jógát és egyéb programokat szervezik a daganatos betegeknek) színházjegyeket kaptak Anat Gov Happy Ending című darabjára, és én voltam az egyik, aki megnyerte a sorsolást. A darab története szerint Hernádi Judit, aki ünnepelt színésznőt alakít, rákos lesz. Végigmegy a szokásos kemó - beszélgetés a betegekkel - az orvos az isten - átbeszélnek a feje fölött - most pontosan mennyire súlyos is ez a helyzet, hadd értsem meg című élményeken. A darab egy zenés prózai produkció, ami nagyon abszurd oldalról közelítette meg ezt az egész élményt, onnantól kezdve, hogy a betegek versengve mondják egymásnak, hogy "én kurkumát, búzafűlevet, marihuánát, tevetejet, imát, stb. alkalmazok, hogy segítsem a gyógyulásomat", az orvos (Fekete Ernő) úgy vonul be zenés tamtadamra, mint egy mindenható színházi mutatványos, a parókás az ördögi figura, aki kaján vigyorral szembesíti a beteget azzal, hogy előbb vagy utóbb úgyis találkozik majd vele, a nővér, aki közli, hogy itt nincs ilyen, hogy nem kérem a kezelést, mert a szabályok meg a törvények meg "be fog majd később minket perelni a beteg" meg "maga se lehet olyan hülye, hogy megtagadja a kezelést, meg fog halni". A főszereplő tűnik az egyetlen normális gondolkodású embernek - ja persze, nyilvánvalóan épp végstádiumú hasnyálmirigyrákja van máj- és tüdőáttétekkel (itt elegedtem a sorok között egy igen halk bazdmeget) -, aki vergődik a szituációban, hogy mintha mindenki tébolyult idióta lenne körülötte, és dobálják ide-oda, a reakcióit meg rendre helyreutasítják vagy kifigurázzák. Kicsit Száll a kakukk fészkére utánérzés. A történet vége, hogy a főszereplő megtagadja a kezelést, és úgy dönt, legyen 3-4 kemós év helyett csak 1 éve, amit még él, de azt úgy éli le, ahogy ő akarja. Ez a darab happy endje.

Hogy ez a darab így, ennyi alapján mennyire tűnik izgalmasnak, mindenki maga érzi, nem járunk egy cipőben. Én azt éreztem, hogy a darab első percétől kezdve ki akarok menni (de a pébe, miért a sor legeslegközepén ülünk??), nem akarom ezt nézni, hagyják abba, legyen szünet, hazamegyünk, Cs fogd a kezemet, ne röhögjön már a nézőközönség azon bazdmeg, hogy igen, elsorolják, hogy ez is mellékhatás meg az is, meg kapsz 20 receptet hányingerre, hasmenésre, hasmenés okozta aranyérre, hajhullásra, bőrszárazságra, stb. stb., meg hogy a beteg olyan, mint egy tárgy, egy nyavalyás kis porszem a bedaráló gépezetben. Én ezeken nem tudtam nevetni, és amolyan kép a képben szitu volt hallani, ahogy a (feltételezetten zömében nem rákos) közönség jókat kacarászik az abszurd helyzeteken. Ne röhögjetek, ne. Nekem szabad, akinek fingja nincs, az ne röhögjön. De nyilván én vagyok a túlérzékeny, ez mondjuk tuti. Túl közel van ez az egész, és nem éltem meg így, nem pont így. Nem éreztem pl., hogy ki vagyok szolgáltatva, és hogy nincs beleszólásom a dolgokba. De a halállal meg az élettel rulettezünk, könyörgöm.

"Majd akkor leszel túl rajta, ha ezen te is tudsz nevetni", mondja a pszichológusom. Igen, egyrészt egyetértek, valszeg nem állok az érzelmi feldolgozás azon fokán még, hogy én ezen nevetni tudjak. Ez szembesített azzal, hogy irtó nagy optimizmusom részint a félelmeim legyőzésére irányul, az érzéseim folytonosan ingáznak a mérleg két nyelve között, és azért meditálok annyit, hogy ne süllyedjek el a szarban. De ez azért néha kőkemény meló. Ironizálok magamon, de minden bizonnyal ez a saját feszültségem oldására szolgál, és fenntartom magamnak a jogot, hogy fekete humorizáljak. Másrészt, nem értek egyet a "majd akkor leszel túl rajta" mondattal. Én ezen a darabon akkor se nevetnék, ha sose lettem volna rákos, meg majd akkor se, ha már kigyógyulok, ehhez egyszerűen túl empatikusra neveltek, nem bírok a mások nyomorán röhögni.

A darab elérte a célját, erős, tudott hatni, a  színészek remekül alakítottak. A szervezőnk mondta, hogy ne menjünk el a darab végén, maradjunk még, mert szeretnének egy közös fotót a színészekkel. Nos, én nem vagyok rajta azon a fotón.

2015. november 13., péntek

Péntek 13. hozott is ajándékot meg nem is, például gyönyörű idő volt ma Petrecenben, a Zuram tegnap este főzött nekünk ebédet, így mi a poronttyal a fél délelőttöt a verőfényben töltöttük, aztán említett Úr hazajött ebédre, majd a délutáni altatásból úgy keltem két órával később a gyerekkel együtt, hogy amúgy úgy mentem el, hogy én biza most gyorsan kiéneklem a sajtot a szájából 'szt viszontlátásra, nekem dolgom van. Mióta nem kapok kemót, sokkal-sokkal több energiám van, ez így röpke fél év (ha a műtétet is beleszámítom, 9 hónap) hihetetlenül jó érzés! Másik pici siker, hogy két napja húsmentes vagyok, meg úgy en bloc, a héten alig ettem húst.

A nem hozott ajándékot szekcióban meg az van, hogy a bilirubinom csigalassúsággal mozdul lefelé, még most is 109, 124-ről indult két hete. Közben próbálom vigasztalni magam, hogy még mindig nem ment ki a mustársárga a divatból. A sebész azt mondta ma, hogy így nem tud megműteni, neki az kellene, hogy 50-re lemenjen ez az érték, de hogy ő azon van, hogy meg akar műteni engem - ez a jó hír (ajándék szekció), féltem, hogy azt mondja, nem megy egyáltalán, túl nagyok a gócok, sorry. Azt mondja, kontrolláltassam a vérképem, amíg nem lesz jó, és akkor hívjam fel. Mondom, és ha ez történetesen egy hónap múlva lesz csak? Addig menjek vissza az onkológiára? Azt mondta, szerinte ilyen bilirubin mellett kemót se kaphatok, de hívjam fel az onkológust. Az onkológus azt mondta, neki meg max. 80-as érték kéne, hogy segíteni tudjon, de hívjam fel jövő hét végén, és tartsuk a kapcsolatot, hogy lássa, mi a tendencia. Amúgy itt szerintem azért azt kéne, hogy ne kapjak kemót, mert épp az sárgított be, szóval a műtétnek épp az tesz be... De nyilván látni kell, hogy milyen sebességgel javul ez az eredmény, mert kezeletlenül se szabad hagyni akármeddig. Szóval most várunk, vérvételre járok majd, és azon agyalok, hogy táplálkozással, életmóddal hogyan tudjom meggyorsítani a tisztulási folyamatot.. Ötletek jöhetnek...

2015. november 11., szerda

Nagyon örülök magamnak, mert néhány napja a mérleg nyelve átbillent a bűvős 44 kilón! Hát megéri még éjszaka is zabálni! :DD

A dietetikus - szupernő! - is visszaküldte az egyhetes étkezési naplómat, amit kielemzett, és nagyon megdicsért, jó nyomon haladok, rengeteg a rost, a zöldség, a gyümölcs, a magok, a jó zsírok. Amin dolgoznom kell még az értékelése alapján, hogy kevesebb legyen a kenyér és a felvágott és egyéb húsok, ill. szerintem az ezekből fakadó só bevitelem is kicsit sok. Vega nem szeretnék lenni, ahhoz túlságosan szeretem a húst, de le akarom csökkenteni heti 2-3-ra. Agyalok azon, hogy milyen alternatív ételek lehetnének, a dietetikus ajánlott is pár blogot, most ezeket böngészem. Ami mindenképpen az életmódváltás előnye, hogy szinte alig kívánom az édességet, és jellemzően gyümölccsel tudom is oltani az ez iránti vágyat, és egyre jobban szeretem a zöldségeket. Az "itt önmagam vagyok" drogériában rengeteg remek kaját lehet kapni a zabkásától kezdve a tejszínpótlón át a zöldséges pástétomig. Amúgy vicces, hogy a dietetikus azt írta, ha nem lennék beteg, 1242 Kcal kellene a szervezetem alap működéséhez, de mivel aktív életet élek, ez 1899 Kcal lenne, ha a betegség miatt nem lenne rossz a felszívódásom. Így napi 3000(!!) Kcal bevitelt kell megcéloznom. Na, Timike ebből megeszik 2713-at, meg vagyok dicsérve. :)

És hogy teljes legyen a kép - mert hogy tudom, hetek óta tűkön ülve várjátok, sikerül-e lakmuszpapírt vennem, hogy megnézzem a pisim pH értékét... tádááám... sikerült a kb. 10. helyen speckó vizelettesztet rendelnem (a klinikai nagy patikában), ami végre mér pH-t is, és a hét másik nagy sikere, hogy lúgos! Megérte hát a reformálás, most már úgy tűnik, kezd bent olyan környezet lenni, amiben jobban beindulhatnak a szervezetem öngyógyító folyamatai.

Kis egészségügyi perceinket hallották. A viszontlátásra!

2015. november 10., kedd

Bebújok a sarokba - ahova ő is szokott -, aztán azt mondom neki: "Boti, Boti, bújj el!" Erre szalad és odalapul hozzám. Még csak kicsi stratéga a gyerek.

2015. november 9., hétfő

Szombaton randizni mentünk Cs-vel, aminek a családunk legalább annyira örült, mint amennyire mi jól éreztük magunkat. Azóta még többet szaladgálnak itthon a szeretlekek. <3

Az Ikonban

2015. november 6., péntek

Mostanában reggel 6-kor kelek (vagyis inkább a hasam ébreszt), eszegetek, majd jógázok és meditálok. Meditáció közben azt vizualizálom, hogy most kemó nélkül pusztítják a fehérvérsejtjeim a rákot. Nagyon sokan vannak, és nagyon erősek. Érdekes, ma azt éreztem, ez ezerszer hatékonyabb, mint ha kemóznának. Arra is gondolok, hogy a fehérvérsejtjeim kisepregetik, kitisztítják a lerakódott bilirubint az epeútjaimból és a véremből, majd elszállítjuk őket nagy kukáskocsikon. Elképzelem, hogy mire a sebésznek telefonálok, olyan értékeim vannak, amivel simán meg tudnak műteni.

A szeptember végi hullámvölgyem után kezdtem az életmódom átalakítását, azóta meditálok intenzíven, az étkezésemből teljesen kivettem a tejtermékeket, a húst igyekszem csökkenteni nem a nullára, hanem mondjuk főétkezéseknél heti 2-3-ra. Bár a legjobban úgy tűnik, a kenyérhez evett felvágotthoz ragaszkodik a lelkem. Rengeteg és változatos gyümölcsöt és zöldséget eszek, ezt megtoldottam egy természetes alapú tápszerrel (mert a gyógyszertáriaktól mindtől hányingerem van - állítólag sok ilyenben van valamelyik B-vitaminból, amit rengeteg ember nem bír), emellett szedek omega 3-at, zöldség-gyümölcs koncentrátumot, cinket (természetes fehérvérsejt szaporító) és vasat (vörösvérsejt szaporító), illetve céklalevet iszok, ami segíti a máj méregtelenítését. Most az a célkitűzésem, hogy hetente 4X jógázzak, erre a reggel nagyon jó. Bár sose voltam különösebben reggeli ember, de estére teljesen ki vagyok purcanva, reggel meg még a gyerkőc se nyekereg, szóval minden nyugodt. Utána tolok egy reggeli meditációt, és ilyenkor úgy érzem, nagyon frankón indult a napom.

Egyszer Apám, mikor még anno olyan rendkívül nehéz dolgokra készültem gimiben, mint az érettségi meg a nyelvvizsga, kiírta a szobámban lévő üzenőfalra, hogy "Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam." Valahogy ez jutott az eszembe, meg az, hogy "na kisanyám, mikor is kezdted az átalakítást? két hónapja? Élsportot emlegetsz, és nyígsz, hogy ennyi idő alatt még nem jött eredmény?? szerinted azok ott mennyit edzenek, mire fel tudnak mutatni valamit??" Megint csak Apámat emlegetem, mikor nyavalyogtam neki, hogy nem megy a festés, csupa szart csinálok (valami lelki tutujgatásra vágytam). Erre atyaian rám förmedt: "Mégis mit képzelsz te itt? Azt hiszed, csak úgy leülsz a vászon elé, és sorra gyártod a remekműveket? Hát nem! Vérrel-verítékkel! Összehozol 10-20-30-100 szart, aztán majd utána lesz egy igazán jó!" Nos igen, a türelem az a jelenség, amivel folyton birkózok (bár a gyerek rengeteget segített abban, hogy e téren fejlődjek). Tudom, hogy jönni fognak azok az eredmények, de magabiztosan nyugodtnak és türelmesnek kell lennem, és folytatni a munkát. 

Sicc, te hitvány!

Hogy minden napra jusson móka és kacagás, tegnap azt mondta a sebész, hogy megnézték a CT-met, és még nem is biztos, hogy megműtenek. A daganatok ugyanis nagyon sokan vannak (gömb alakúak), és nagy területeket foglalnak el a májamban, lehet, hogy így hozzá se tudnak nyúlni (gondolom nem lenne hátrányos, ha maradna is valami a májamból a műtét után...). Telefonáljak vissza jövő pénteken, addig ő megkérdi az onkológust, hogy a kemó mikorra ürül ki a szervezetemből, én pedig mondjak majd neki friss bilirubin értéket, mert ha az nem megy le megnyugtatóan, nem tudnak megműteni. 

Sóhaj. A csütörtök hátralévő részében üresen bámulok ki a fejemből, éjjel szarul alszok, még be is lázasodok az idegtől, ma már kicsit jobb, próbálom összeszedni magam fejben. Muszáj megműteniük. Egyszerűen muszáj.

2015. november 5., csütörtök

Papónak, az apai dédnagyapámnak mindig volt kutyája, Bogár. Papó kiment a Bokorhátra, összeszedett egy kis korcsot, amit lefialt valami kóborkutya, hazavitte. Minden kutya Bogár volt, de nem minden Bogár Rovar, de egyszerre mindig csak egy. Imádtunk átmenni játszani hozzájuk. Bogár körbeugrált, incselkedett, ezerrel csóválta a farkát, de ha meg akartad simogatni, sosem engedte, mindig elszaladt, ő(ke)t nem lehetett megfogni.

Néha a fiam is ilyen. Kitárom a karomat, felém szalad, aztán egy méterrel tőlem vesz egy kanyart, vagy csak megtorpan és néz, nem engedi megölelni magát. Máskor meg, ha mesét olvasunk a játszószőnyegen, megfordul, odatolat, és lehuppan az ölembe. Aztán hosszú perceken keresztül teljes zen állapotban masszíroztatja a füleit és a fejét.

2015. november 4., szerda

Újratervezés

Nem írtam egy ideje, most meg rengeteg dolog van, amiket részint én is emésztek még.

Először is, hogy rákosnak lenni olyan, mint élsportolónak. Ha nyerni akarok, soha, egyetlen nap se telhet el anélkül, hogy ne dönteném el fejben, nyerni fogok, nincs mese, és odatennék mindent, amit csak tudok, fejben, fizikálisan (ezalatt értem a mozgást is, meg azt is, hogy belássam, igenis pihenni is kell, vagy hogy utóbbitól ne legyen bűntudatom, mert hogy ott van a gyerek). A Simonton ráébresztett arra, hogy rengeteg dologban mások - sokszor, vagy leginkább feltételezett - elvárásainak akartam megfelelni, vagy egy képnek: a tökéletes anya, ahogy én képzelem, aki mindent odatesz, vagy a jó háziasszony, ahogy én képzelem, hogy az anyósom hogy képzeli, vagy a lelkiismeretes munkaerő, akit szeret a főnöke, vagy a kitartóan rák ellen küzdő ember, aki a blogján keresztül talán erőt ad másoknak - de akkor meg ugye sose kettyen le... Baromság.

Az a nagy tanulság(om), hogy le kell építenem a rohadt nagy maximalizmusomat, mert felzabál, frusztrálttá tesz, és akadályoz abban, hogy kibontakoztassam önmagamat - azt, aki valójában akarok lenni, és amivel valójában akarok foglalkozni. Festeni szeretnék, kiállításokat rendezni, meg könyvet írni és igenis, erőt adni másoknak, mert ha valamiben hiteles vagyok, az a küzdés. Rátalálni az én utamra. Nem akarni tökéletes anyának lenni (ahogy én képzelem), hanem elég jónak lenni, és nem úgy állni a dolgokhoz, hogy Botnak adunk 90%-ot, mi meg alamizsnálunk ketten a maradék 10-en, hanem minimum 60-20-20 vagy 50-25-25, és akkor mindenki kiegyensúlyozottabb és boldogabb lesz a családunkban. Tudatosan igyekszem nevelni magam, hogy ne érezzek bűntudatot, ha nem vagyok a gyerekkel, akkor meg pláne ne, ha élvezem is azt, hogy nem vagyok vele, mert meditálok, Cs-vel vagyok, vagy elmegyek ész nélkül vásárolgatni (mondjuk ilyen az elmúlt egy évben kb. egyszer volt - sivár az életem, wehheheh).

Aztán egy Simontonon tanult technika segítségével elengedtem rengeteg neheztelésemet. Neheztelés az, mikor felidézel valakivel egy konfliktus szituációt, és akár még évek múltán is ugyanazokat a fizikai reakciókat vagy képes produkálni általa. Meglepett, de baromira kiventilláltam magamból az előző kapcsolatomat, de most ezt is végleg elintéztem magamban, de volt az emberek között barátnak hitt ember, aki megrágalmazott, de még családtagok is, akikkel nem tudtam zöld ágra vergődni, de főként önmagam, akire bizonyos helyzetek miatt nagyon sokat haragudtam, és emésztettem, rágtam magam. Nem mondom, hogy a lista végére értem - pedig ez nem is a haragtartás része a dolgoknak -, de dolgozom rajta.

Közelebb kerültem Istenhez. Ez sok erőt ad, minden nap imádkozom, és tudom, hogy elvetettem egy magot - a gyógyulásom magját -, ami most még a földben van, és nem látom, hogy nő. De már elkezdte a munkáját, és tudom, hogy ki fog hajtani.

Most, hogy ezeket leírtam, máris jobb napom van...

Kettőt kaptam az új kemóból, és nagyon hiszem, mert lelki szemeim előtt láttam, hogy ez brutálisan dúrta le a rákos sejteket. Meg vele együtt a hemoglobin szintemet is, amitől frankón vérszegény lettem (álmatagság, izomgyengeség - ez a vonszolom magam típusú fáradtság). Már épp arról kezdtünk el beszélni, hogy lehet, vért kell kapnom (bahh, nee). Ráadásul még rohadtul be is sárgultam, 124-re felment a bilirubin szintem, ami kb. a műtétem után volt (több kínai étterem megkeresett, hogy legyek a reklámarcuk). Úgyhogy hétfőn még azzal szomorítottam magam, hogy mi lesz velem, nem kapom majd emiatt a harmadik kezelést, holott ez végre hat, én annyira elhiszem, hogy ez hat!

Aztán tegnap elmentünk Pestre, a sebészhez. Azt mondta, nyilvánvalóan látszik, hogy a kemó hatástalan, és amiből eddig fenntartottam magam, az csakis az immunrendszerem (ekkor fejben adtam magamnak egy pacsit), de itt nagyobb fegyverre van most már szükség. Az onkológussal való konzultációt követően az a terv, hogy újra megműtenek, és kiveszik a felszíni daganatokat, a májon belül lévőket pedig valamiféle zúzással próbálják elpusztítani. Egyúttal szövetmintát is vesznek, mert azt feltételezik, hogy a daganatos sejtek idő közben típust váltottak (ez a Vater papilla tumor egy sajátossága), és elkezdtek hasonulni más ráktípushoz, feltételezés szerint a vastagbélrákhoz -, és ezért nem reagáltak a hasnyálmirigyre célzott kemóra. Egy újabb szövettan birtokában a műtét után esetleg más kemót adnának ennek fényében. Holnapután telefonálok vissza a sebésznek, aki addig megnézni a CT-s felvételeket, és megmondja, hogy mit és hogy lehet műteni, mik a következő lépések. Akár már novemberben vagy decemberben megműtenének. Addig viszont pihentetnem kell a májamat, hogy lemenjen a sárgaságom, hogy bírjam a műtétet. Kérdeztem az orvost, hogy az altatás megint rizikó, mit gondol erről...? Azt mondta, hogy igen, rizikó, de a múltkor sem volt semmi baj. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy az előző tapasztalatokból ítélve megugorhatónak látja a dolgot. Szóval most nem lesz kemó, csak fejben és fizikálisan gyúrás, felkészülés, kéne vagy 4 kilót híznom (most vagyok 43-44), mert ennyit le is fogok dobni a műtét miatt. Számomra már az is hihetetlen, hogy fél év utazgatás, mellékhatások és fáradtság után lesz egy kis pihenő, mikor nem megyek sehova, a hajam mégse fog kihullani, végre begyógyulnak a sebek a számban, és még vérszegény se leszek. Esküszöm, új időszámítás. Jöhet a következő.