A Simontonos szervezők a Klinikán (akik a terápiás csoportokat, étkezési tanácsadást, közös főzéseket, jógát és egyéb programokat szervezik a daganatos betegeknek) színházjegyeket kaptak Anat Gov Happy Ending című darabjára, és én voltam az egyik, aki megnyerte a sorsolást. A darab története szerint Hernádi Judit, aki ünnepelt színésznőt alakít, rákos lesz. Végigmegy a szokásos kemó - beszélgetés a betegekkel - az orvos az isten - átbeszélnek a feje fölött - most pontosan mennyire súlyos is ez a helyzet, hadd értsem meg című élményeken. A darab egy zenés prózai produkció, ami nagyon abszurd oldalról közelítette meg ezt az egész élményt, onnantól kezdve, hogy a betegek versengve mondják egymásnak, hogy "én kurkumát, búzafűlevet, marihuánát, tevetejet, imát, stb. alkalmazok, hogy segítsem a gyógyulásomat", az orvos (Fekete Ernő) úgy vonul be zenés tamtadamra, mint egy mindenható színházi mutatványos, a parókás az ördögi figura, aki kaján vigyorral szembesíti a beteget azzal, hogy előbb vagy utóbb úgyis találkozik majd vele, a nővér, aki közli, hogy itt nincs ilyen, hogy nem kérem a kezelést, mert a szabályok meg a törvények meg "be fog majd később minket perelni a beteg" meg "maga se lehet olyan hülye, hogy megtagadja a kezelést, meg fog halni". A főszereplő tűnik az egyetlen normális gondolkodású embernek - ja persze, nyilvánvalóan épp végstádiumú hasnyálmirigyrákja van máj- és tüdőáttétekkel (itt elegedtem a sorok között egy igen halk bazdmeget) -, aki vergődik a szituációban, hogy mintha mindenki tébolyult idióta lenne körülötte, és dobálják ide-oda, a reakcióit meg rendre helyreutasítják vagy kifigurázzák. Kicsit Száll a kakukk fészkére utánérzés. A történet vége, hogy a főszereplő megtagadja a kezelést, és úgy dönt, legyen 3-4 kemós év helyett csak 1 éve, amit még él, de azt úgy éli le, ahogy ő akarja. Ez a darab happy endje.
Hogy ez a darab így, ennyi alapján mennyire tűnik izgalmasnak, mindenki maga érzi, nem járunk egy cipőben. Én azt éreztem, hogy a darab első percétől kezdve ki akarok menni (de a pébe, miért a sor legeslegközepén ülünk??), nem akarom ezt nézni, hagyják abba, legyen szünet, hazamegyünk, Cs fogd a kezemet, ne röhögjön már a nézőközönség azon bazdmeg, hogy igen, elsorolják, hogy ez is mellékhatás meg az is, meg kapsz 20 receptet hányingerre, hasmenésre, hasmenés okozta aranyérre, hajhullásra, bőrszárazságra, stb. stb., meg hogy a beteg olyan, mint egy tárgy, egy nyavalyás kis porszem a bedaráló gépezetben. Én ezeken nem tudtam nevetni, és amolyan kép a képben szitu volt hallani, ahogy a (feltételezetten zömében nem rákos) közönség jókat kacarászik az abszurd helyzeteken. Ne röhögjetek, ne. Nekem szabad, akinek fingja nincs, az ne röhögjön. De nyilván én vagyok a túlérzékeny, ez mondjuk tuti. Túl közel van ez az egész, és nem éltem meg így, nem pont így. Nem éreztem pl., hogy ki vagyok szolgáltatva, és hogy nincs beleszólásom a dolgokba. De a halállal meg az élettel rulettezünk, könyörgöm.
"Majd akkor leszel túl rajta, ha ezen te is tudsz nevetni", mondja a pszichológusom. Igen, egyrészt egyetértek, valszeg nem állok az érzelmi feldolgozás azon fokán még, hogy én ezen nevetni tudjak. Ez szembesített azzal, hogy irtó nagy optimizmusom részint a félelmeim legyőzésére irányul, az érzéseim folytonosan ingáznak a mérleg két nyelve között, és azért meditálok annyit, hogy ne süllyedjek el a szarban. De ez azért néha kőkemény meló. Ironizálok magamon, de minden bizonnyal ez a saját feszültségem oldására szolgál, és fenntartom magamnak a jogot, hogy fekete humorizáljak. Másrészt, nem értek egyet a "majd akkor leszel túl rajta" mondattal. Én ezen a darabon akkor se nevetnék, ha sose lettem volna rákos, meg majd akkor se, ha már kigyógyulok, ehhez egyszerűen túl empatikusra neveltek, nem bírok a mások nyomorán röhögni.
A darab elérte a célját, erős, tudott hatni, a színészek remekül alakítottak. A szervezőnk mondta, hogy ne menjünk el a darab végén, maradjunk még, mert szeretnének egy közös fotót a színészekkel. Nos, én nem vagyok rajta azon a fotón.
Hogy ez a darab így, ennyi alapján mennyire tűnik izgalmasnak, mindenki maga érzi, nem járunk egy cipőben. Én azt éreztem, hogy a darab első percétől kezdve ki akarok menni (de a pébe, miért a sor legeslegközepén ülünk??), nem akarom ezt nézni, hagyják abba, legyen szünet, hazamegyünk, Cs fogd a kezemet, ne röhögjön már a nézőközönség azon bazdmeg, hogy igen, elsorolják, hogy ez is mellékhatás meg az is, meg kapsz 20 receptet hányingerre, hasmenésre, hasmenés okozta aranyérre, hajhullásra, bőrszárazságra, stb. stb., meg hogy a beteg olyan, mint egy tárgy, egy nyavalyás kis porszem a bedaráló gépezetben. Én ezeken nem tudtam nevetni, és amolyan kép a képben szitu volt hallani, ahogy a (feltételezetten zömében nem rákos) közönség jókat kacarászik az abszurd helyzeteken. Ne röhögjetek, ne. Nekem szabad, akinek fingja nincs, az ne röhögjön. De nyilván én vagyok a túlérzékeny, ez mondjuk tuti. Túl közel van ez az egész, és nem éltem meg így, nem pont így. Nem éreztem pl., hogy ki vagyok szolgáltatva, és hogy nincs beleszólásom a dolgokba. De a halállal meg az élettel rulettezünk, könyörgöm.
"Majd akkor leszel túl rajta, ha ezen te is tudsz nevetni", mondja a pszichológusom. Igen, egyrészt egyetértek, valszeg nem állok az érzelmi feldolgozás azon fokán még, hogy én ezen nevetni tudjak. Ez szembesített azzal, hogy irtó nagy optimizmusom részint a félelmeim legyőzésére irányul, az érzéseim folytonosan ingáznak a mérleg két nyelve között, és azért meditálok annyit, hogy ne süllyedjek el a szarban. De ez azért néha kőkemény meló. Ironizálok magamon, de minden bizonnyal ez a saját feszültségem oldására szolgál, és fenntartom magamnak a jogot, hogy fekete humorizáljak. Másrészt, nem értek egyet a "majd akkor leszel túl rajta" mondattal. Én ezen a darabon akkor se nevetnék, ha sose lettem volna rákos, meg majd akkor se, ha már kigyógyulok, ehhez egyszerűen túl empatikusra neveltek, nem bírok a mások nyomorán röhögni.
A darab elérte a célját, erős, tudott hatni, a színészek remekül alakítottak. A szervezőnk mondta, hogy ne menjünk el a darab végén, maradjunk még, mert szeretnének egy közös fotót a színészekkel. Nos, én nem vagyok rajta azon a fotón.
