2012. szeptember 27., csütörtök

Orvos

Holnap már nyilván nyugodtabb lelkülettel írnám le, hogy ma milyen retek bunkón bánt velem az az ügyintézőnő, aki felvette a telefont az általam kiszemelt háziorvos irodájában. Vérvételre kell ugyanis mennem, mert mondta az otthoni belgyógyászom (Isten áldja, Halleluja neki, amilyen emberséges, eddig is szerettem, most már egyenesen imádom!), hogy csak meg kéne nézni, mit csinált a ménesnek elegendő szteroidmennyiség, mióta eljöttem otthonról. (Kevésbé ismerősök kedvéért: több, mint 10 éve van egy betegségem, amire folyamatosan gyógyszert szedek.)
De Amerika szép országában, ahol egy mezei fogtömés félmillió forint és egy oltásért elkérnek majd' 700.000 Ft-ot, nem is annyira egyszerű ez az orvoshoz menős téma. Jön is azonnal a biztosítás kérdése. A Fulbright kötött ránk egy biztosítást, amely tulajdonképpen az amerikai Külügy biztosítási programja cserehallgatók számára. Ha egészségesen mész ki, nincs is probléma. De ha beteg vagy... dögölj meg akkor kissé bajban vagy. Ugyanis lényegében szinte nincsen olyan amerikai biztosító, amely vállalná az ún. pre-existing conditionnal érkező külföldiek biztosítását. Vagyis, ha bekerülsz a kórházba, mert a cukorbetegséged miatt bekómáltál, és bebizonyosodik, hogy Te már a biztosítás megkötése előtt cukorbeteg voltál, akkor adhatod el a házat a kórházi kezelésed után. Az Obama-féle módosítás előtt a biztosítók nagy része elegánsan azt mondta az ilyen betegeknek, hogy 1. "bocs, de nem éri meg nekünk foglalkozni veled, nem biztosítunk", 2. "gyere csak, és fizess 2-3X annyit". Ennek következtében rengeteg ember egyáltalán nem volt biztosítva Amerikában. Obama reformja kötelezővé tette, hogy mindenkinek legyen biztosítása, és talán még a pre-existing conditionnal rendelkezők számára is bevezettek némi kedvezőbb módosítást, de lakótárs szerint vannak nagyon könnyen kikerülhető kiskapuk a biztosítók számára ezekre az esetekre.
Külföldiekre szabott olyan biztosítási csomagot nem sikerült találnom, amely fedné a betegségemet. Így jobb híján fogtam magam, és kötöttem egy biztosítást magamra 6,5 hónapra. Tekintve, hogy szebb napokon (szerencsére évekkel ezelőtt) előfordult, hogy délután megfájdult a hasam, estére már kétrét görnyedve imádkoztam, hogy ájuljak már el, mert akkor nem érzem majd a fájdalmat, utána meg egy hétig feküdtem a kórházban, úgy döntöttünk, legyen a legjobb csomag. 150.000Ft. Ők elméletileg mindent fizetnek. Csakhogy hallottam olyan beszámolót, hogy az amerikai orvosok nem hajlandók szóba állni külföldi biztosítóval, mondván, ők azokat nem ismerik el. De felhívtam az Allianzot, ahol azt mondták, ha bajom van, felhívom a központi számot, az ő kanadai partnercégük felveszi az orvossal a kapcsolatot, igazolja, hogy biztosított vagyok, és fizetni fognak, majd ráveszik az orvost, hogy küldje el nekik a papírokat, számlát, megnézik, és fizetnek utánam. Vagy kifizetem én, és visszaigénylem. (Nyilván arra is van példa, hogy sosem fizettek.)
Tímea ennek, és annak tudatában, hogy talán szerencsésebb olyan szerződött orvoshoz menni, akit a Fulbrightos biztim is lefedhet kis szerencsével (bár ez a szó itt rendkívül optimista), felhívtam egy dokit, aki az ajánlott listán szerepelt. Tímea hív, asszisztens felvesz, új beteg vagyok, szeretnék egy időpontot kérni. Miért kérem az időpontot? Mert szeretnék egy vérvételt kérni. Hát ezt meg hogy értem, miért? Mert külföldi vagyok, van egy betegségem, amelyre gyógyszert szedek, és az otthoni orvosom megkért, hogy menjek el, hogy lássa, hogy állnak a vérértékeim. Melyik vérértékeim? Milyen betegség? Mikor volt az utolsó? Meddig vagyok itt, milyen gyakran szokták ezt nekem csinálni? (Őszntén szólva nem értettem, hogy erről miért az asszisztensnek kell beszámolnom.) Itt nem csinálunk vérvizsgálatot, de az orvos be tudja utalni. Mondom jó. De azt majd ő dönti el, hogy milyen vizsgálatot kér, itt nem küldenek csak úgy mindenféle vizsgálatra valakit, medical history nélkül. Mondom persze, semmi gond, itt vannak nálam a papírjaim a betegségemről. Az őket nem érdekli, majd ők eldöntik, hogy mi kell nekem. Az orvosi vizsgálat díja 150 dollár, a vérvizsgálatot máshol csinálják, arra külön kell fizetni. (Eddigre már kellően frusztrálódtam.) Kinél vagyok biztosítva? (Zavaromban leolvastam mindent, ami a biztosítós papíromon szerepelt.) A nő türelmét vesztve mondja, hogy ezt se ismeri, meg ez a szó se ismerős. Meg ez a biztosító sem. Be kellene hoznom a kártyámat, így nem tudja eldönteni. Mondom persze, beviszem a biztosítási lapot, amelyet webről kellett kinyomtatnunk. A micsodát?? Neki kártya kell. De mondom ez egy kártya, csak nem plasztik, hanem ki kellett nyomtatni. Hát ez neki nem elég. Én meg mondtam neki, hogy akkor mégis mi másra van szüksége? Mondom, ez egy kártya, érted, csak nem plasztikban küldték, hanem megírták, hogy nyomtassuk ki. De semmi gond, ki tudom fizetni, ha nem jó. Illetve van egy másik biztosításom, amelyet otthon kötöttem. Ők nem dolgoznak együtt semmiféle külföldi biztosítóval. (Már el sem kezdtem magyarázni, hogy van egy kanadai partnercégük, aki majd ügyintéz, hátha azzal szóba álltok, nyomoronc világ közepe.) Végül megegyeztünk, hogy holnap beviszem megmutatni a papíromat, hogy megnézze, azt a biztosítást el tudják-e fogadni. Ha igen, ún. co-payt fizetek, ami a vizitdíjhoz hasonló összeg, de az ellátástól függően változik a díja. Majd ezt követően én is legalább olyan örömmel csaptam volna rá én is a telefont, ha kagylós lett volna, mint ahogy ő tette.
Igazából nem is maga a tény, hogy fizetni kell. Vagy hogy nem ismeri a biztosítót. Vagy hogy az orvos nem utal be ismeretlenül egy vizsgálatra, hanem előtte megnéz. Hanem a mérhetetlenül lekezelő stílus, amivel bánt velem, mintha a világutolsó szar szemétje lettem volna, aki idejön, visszakérdez, mert nem ért mindent elsőre az akcentusából, külföldi, van pofája azt hinni, hogy majd ők adnak egy másik orvos véleményére, vagy hogy szóbaállnak az én biztosítómmal... Elmehetek a kórelőzményeimmel meg a papírjaimmal a f*ba. És a tudat, hogy kiszolgáltatott vagyok, mert el kell mennem... Hát nem gyengén görbült lefele a szám, mikor letettem a telefont. Nyilvánvalóan naiv vagyok. És még azt se reméltem, hogy minden simán fog menni. Csak valamiért emberséges hangnemre számítottam.

2012. szeptember 26., szerda

Következőre tengerbiológus szeretnék lenni. Dóra kérésére Japánban mondjuk, meg is nézem, milyen ott az élővilág. Vagy mondjuk legyek Brian Skerry. Megyek, megkeresem a Bobo-távcsövemet.

2012. szeptember 24., hétfő

Sonnet LXV

Matilde, where are you? Down here I noticed,
under my necktie and just above my heart,
a certain pang of grief between the ribs,
you were gone that quickly.

I needed the light of your energy,
I looked around, devouring hope.
I watched the void without you that is like a house,
nothing left but tragic windows.

Out of sheer taciturnity the ceiling listens
to the fall of the ancient leafless rain,
to feathers, to whatever the night imprisoned;
so I wait for you like a lonely house
till you will see me again and live in me.
Till then my windows ache.

                                                                /Pablo Neruda/

PB&J

Az ember, meg most már a hiánya, megtörte a lendületemet, már ami a tanulást illeti. Egy 100 oldalas tanulmányon nyammogok már több órája, csigalassúsággal haladva. Pedig ezt ma be kell fejezni. Posztoljatok csak fácsén, hadd nézegessem, és ne kelljen tanulnom. Még Hoffman Rózsa legújabb okosságai is jobban lekötnek, mint a kutatás, brrrr. De mást sincs kedvem csinálni, még ebédet se, ezért szörnyű tettre vetemedtem. PB&J szendvicset eszek.
Valamelyik este sörözés mellett arról konverzáltunk a lakótárssal, hogy ő vajon megeszi-e azt a borzalmasnak hangzó mogyoróvajas-lekváros kombót. És ő megeszi, de ami még rosszabb, még szereti is. Másnap reggel ki is próbáltuk. Szokás szerint a kenyérre rákenik a mogyoróvajat, majd erre a lekvár, és evés (PB&J = peanut butter and jelly sandwich). Az első döbbenet akkor jön (nekem még anno 2006-ban), mikor rájössz, hogy hát a mogyoróvaj az így baromira nem Nutella. Ugyanis nem édes, hanem sós, mintha földimogyorót ennél krém formájában. Ami sózottan vagy sótlanul, de azért csak sós, na. És ebből a csodából van creamy (lágy krémes) és crunchy (mogyoródarabokkal). Kenés előtt egy kenőkéssel felkevered a cuccost a dobozban, hogy összekeveredjen a tetejére kivált mogyoróolaj az alatta levő matériával. Egy adag (ajánlottan 32 g) 210 kalória. Az igazi klasszik hozzávaló egy jó cukros fehér kenyér, amire vastagon felviszed a mogyoróvajat, majd rá a lekvárt. Az eredmény irtó tömény, fulladás elkerülése végett kis falatokban javallott enni, ugyanis a mogyoróvaj tapad a szájpadláshoz. Aznap inkább már ne is egyél semmit, mert hízni fogsz, mint egy malac.
És igen, annyira lusta voltam ma, hogy kentem magamnak egy ilyen kenyeret, és most ezt eszegetem, pedig már a kipróbáláskor megfogadtam, hogy ezt a sz***t nem nem soha többé. (Most is újra, még mindig ugyanolyan rossz.) De hogy megennék most egy olasz kagylós spagettit, óó!!!

2012. szeptember 23., vasárnap

Az elmúlt hét életem egyik legszebbje volt. Négy hörcsögpofára ettük az Almát.
Most pedig elment. De miért ment el? :(

2012. szeptember 13., csütörtök

A férfizoknik természetéről

A zokni nagyon fontos eleme a férfi öltözködésének. De érzésem szerint olyan sokan eltévesztik, hogy mikor és melyiket és milyen alkalomra, és meddig húzni?? Mert amit én nem értek, hogy miért kell egy (biztosan jó drágán vásárolt) pipás fehér sportzoknit nyakig húzni? Jobban fogja az izzadtságot? Vagy tényleg, hát a tetején van a pipa, csak nem rejteném el, ennyi erővel Naki márkájú is lehetne...? Teniszbajnok vagyok? Netán Jacko? Miért nem lehet a fehér zoknit szolidan letolni? Hogy ne gyulladjon ki bennem sikítva a vészvillogó, hogy mert anyukám így tanította? Rendes fiú vagyok, lehajtom a WC-ülőkét meg minden. Mi jön még? Szandál?
Kell a felhúzott zokni. Sportszár fölé. Meg öltöny alá (nem fehér), ó bizony, mennyire kell! Hát csak nem villogtatnám a szőrös bokáimat egy céges tárgyaláson (van kollégám, aki a villantás evolúcióját csúcsra járatta, de most ebbe ne menjünk bele). Férfiak, komolyan, nem sok kell...!
Ez a kérdés most annyira felzaklatott, hogy elkezdtem protokoll cikkeket keresni a témában. Na hát, valahogy így: http://divathaz.blog.hu/page/4
És igen, egyetértek, a nők ezt is megnézik.

Az edzőterem margójára

Előrebocsátom, hogy előzőleg nem sokszor fordultam meg koedukált edzőteremben, Petrecenben mindig csajosba jártam. De ez a vegyes téma teljesen új felismeréseket hoz nekem. Ott volt például megint az a Muszkli Marci, aki már a múltkor is ott húzogatta a szemöldökét. Nah, hát ma ugyanezt csinálta, meg még emelgetett mellé egy-két súlyt, amiket mindennél hangosabb nyögések közepette durcáskodott fel a hasától a nyakáig, majd még hangosabban dobta le őket, fontosságot biztosítva ezzel minden mozdulatának. Meg hát ugye az, hogy egy idő után minden fickó ilyen eltartott orángután karokkal mászkál, mintha attól nagyobb lenne a karizma. Hát szóval nem tudom. Én valamiért úgy gondolom, hogy több erő van a tökös parasztgyerekekben, akik nem itt fújtatnak (izmot meg levegőt), hanem otthon rakják a téglát, bútort parkolnak, meg ássák a kertet. Na attól lesz erő is, nem csak látványos eltartott karok. Aztán leülnek egy hideg sörre a kertbe. Nem úgy sikongatnak az edzőtermi súlyok alatt, mint a szülő nők a hollywoodi filmekben. Bejössz az edzőterembe, odamész a géphez/súlyhoz, szenvedsz és hallgatsz, vagy max. csendben fújtatsz, mint az összes többi normális ember, értem?
Ide megyek szeptember 25-én. Jó nekem vagy jó nekem? :D


Fulbright Behind-the-Scenes: 
The School of American Ballet
Tuesday, September 25th, 2012

Join One To World and other Fulbright grantees for an inside look at the prestigious School of American Ballet (SAB) founded by George Balanchine. Our visit will begin with an introduction by Director of Development, Meredith Robbins, who will talk about the history of the SAB and how it is able to run as a not-for-profit organization. Then, our Fulbright group will have the opportunity to observe an advanced techniques class taught by a former New York City Ballet principal dancer! After the visit, you are invited to continue the conversation with fellow grantees over lunch at a nearby café.

2012. szeptember 12., szerda

Állítom, ebben a városban több a mókus, mint a madár. Ha reggel kinézek az ablakon, akkor mindig ott ficeg egy a szemközti fán, de a szobám ablaka melletti fán is szokott kergetőzni kettő. Ma meg majdnem kivasaltam egyet a biciklimmel, ó a bohó. Szegény madarak, azok meg olyan hangon rínak, hogy azt kívánod, bárcsak szabadítaná meg őket valaki a szenvedéseiktől.

Egyéb rendkívül hasznos dolgokról most nem tudok beszámolni. Fennforgás alakult ki a témám körül, ami nagyon piszkálja a csőrömet, de megvárom, míg letisztázódik.

És már csak hármat kell aludni...! :D

2012. szeptember 8., szombat

Az egész napot a fotózott anyagaim válogatásával és picasára való feltöltésével töltöttem. Erre egy szó létezik: lélekölő.
Küldöm magamnak az egyslágeres Jack Radics remekét.

2012. szeptember 7., péntek

Buck Shop

Vettem egy lakatot a kínai 100 forintos boltban 1 dollár 7 centért. Ugyanezt a drogériában 5-ért vesztegetik. De az a masszív műanyagszag, ami megcsap a kínai boltban... na az megfizethetetlen.
Már többen is mondták nekem, hogy hülyére dolgozom magam, de egyszerűen nem bírok leállni.
Szerintem kb. évek óta nem volt időm csak erre koncentrálni, és az agyam most be akar szippantani mindent, amit csak tud, de azonnal. De amúgy ésszel még én is látom, hogy nem annyira kéne a hét 6-7 napján kutatással foglalkozni, mert még dull girl leszek. Tulképp az a baj, hogy a clevelandi utazás miatt spórolok, és ezért nem megyek minden hétvégén New Yorkba császkálni. Aztán ha meg már nem kirándulok, mit csináljak itthon? Tévézés nem érdekel, regényt minden nap olvasok, sportolok is. És igen, sajnos nem iszom rendesen. Festeni kéne, már kb. sajnos elfelejtettem. :((
DE egy hét múlva jön a Kánaán (két lábon, vagyisnem, repülőn), aztán akkor eldobom majd a kaszát meg a kapát, és egy hétig nem lát itten senki.
És még egy jó hír a mai napra: a kedvenc témavezetőm gründolt nekem egy kiruccanást a minnesotai Immigrant History Research Centerbe, amire kapok kutatói utazási támot, és ha minden jól megy, ingyen szállást. Ez az élet Babolcsai néni!

Ezalatt Ausztráliában

Egy kis FB-os posztocska rádöbbentett, hogy Ausztráliában lassan jön a nyár. És ha már Ausztrália, olvassatok matematikus blogot, mert király. Kiteszem favoritok közé is.

2012. szeptember 6., csütörtök

A mai napom igazán nem volt unalmas. Egész nap az Amerikai Magyar Alapítványnál gyűjtöttem az anyagot, és 1200 fotót lőttem. A napi átlag amúgy 800-1000, nem fénymásolok semmit, csak katt-katt-katt, haladjunk. És nem kérnek 100 forintot minden oldalért, mint otthon... Összegyűjtöttem mindent, amit a 7 New Brunswick-i magyar egyházról lehetett az Alapítványnál, úgyhogy igazán elégedett vagyok a mai nappal. Alapvetően azzal a kutatási problémával szembesültem, hogy a cenzus adatok nem mondják meg pontosan, hogy hányan voltak a magyarok, csak azt, hogy hányan voltak a Magyarországról bevándoroltak, és az ő gyerekeik. A Monarchia idején viszont ez számos csoportot takarhatott, magyarokat, szlovákokat, ruszinokat, ruténokat, horvátokat, szlovénokat, románokat, stb., tehát nem derül ki, hogy magyarok pontosan hányan voltak. Így nem marad más, csak az, hogy megnézem, hány gyermek született és keresztelkedett az itteni egyházakban. Ez bizony sziszifuszi meló... De én még ezt is élvezem. Eddig az alapítványon kívül egy templomban voltam, és lefotóztam az anyakönyvüket. És el fogok menni a többihez is. A Magyar Reformed Church-nél nemrégiben készítettek interjúkat idős egyháztagokkal, és beszéltünk arról, hogy én is készítenék. Van egy második generációs néni, aki 100 éves!!! Hú, nagy élmény lenne azért vele beszélgetni. A református lelkész azt javasolta, hogy menjek el vasárnap az istentiszteletekre, és a végén röviden bemutatkozhatnék, elmondhatnám, hogy mivel foglalkozom, és kérhetném őket, hogy ha szeretnének, jelentkezhetnének arra, hogy beszélgessünk. Talán így, hogy látják, ki vagyok, feloldja a félelmüket, hogy egy idegen emberrel kell beszélgetni. Azért izgulok kicsit. :)
Kutatás után végre valahára sikerült eljutnom az edzőterembe, ahova majdnem megint nem engedtek be, mert abba az egyetemi edzőterembe másik kártyát kell kérnem abból az edzőteremből, amelyikben először voltam. És mivel látogató kutató vagyok, nem vagyok benne a rendszerben. Már meg se lepődök. Viszont ahova beengednek :), az ingyenes! A második kérdés, ezen viszont lehasaltam, hogy hoztam-e lakatot. Mondom mit? Hát lakatot. (Mire gondol ez, biciklilakatra, vagy mi a ...?) Kisült, hogy itt az öltözőszekrényekhez nem jár zár meg kulcs, hanem itt mindenki hozza magának a kis lakatját, ha azt akarja, hogy a cuccait ne lopják szét, Hö. Még ezt is cipelhetem, ha edzeni akarok. Lassan annyi cuccot viszek majd a hátamon, mint mikor búvárkodtunk, már csak a 10 kilós ólomöv hiányzik. Viszont az edzés igen jól sikerült, beindultam, mint keresztanya, és 1 órát mozogtam az ellipszisen. Közben volt alkalmam megnézni egy izmosra gyúrt srác flörtölését a tükörképével. Legalább egy órán keresztül szorítgatta az izmait a tükör előtt, amit oldalra befordulással, enyhe szájcsücsörítéssel és a jobb szemöldöke felhúzogatásával spékelt meg. Volt néhány perc, mikor ugyanezt egy másik sráccal ketten csinálták egymás mellett állva.
Utána igazi buddhában bicikliztem haza, amikor a zebrán áthaladva majdnem elütöttek. Nem, nem, nem én voltam a hibás. A nem mondom milyen nemzetiségű dzsipes nő úgy gondolta, hogy ő márpedig itt nem ad elsőbbséget, aztán mikor majdnem egymásnak mentünk, és én ízeset káromkodtam magyarul (biztos értette), megállt. Én meg eléggé felszaladtam a biciklim elejére, ami azért nem egy nagyon jó élmény. Közvetlen ez után a zebra után egy másikon is át kellett mennem, és a nő pont ott akart befordulni. Aztán intett, hogy most már menjél idióta, én meg überintelligensbe megmutattam neki, hogy tessék megnézni, itt a gyalogosnak piros a lámpa, és ezért ilyenkor nem megyünk. Azon barátaimnak, akik panaszkodnak Magyarország biciklis kultúrájára, üzenem, hogy tegyék össze a két kezüket, mert az otthoni helyzet amszterdami az ittenihez képest. Szabály szerint itt (is) az út szélén kell közlekedni, de itt senki nem teszi, mert az autósok egyszerűen nem vesznek figyelembe, és konkrétan vagy ledudálnak az útról, vagy leszorítanak. Szóval a biciklisek a járdán tekernek. De ők is hülyék amúgy, mert ahelyett, hogy betartanák azt a néhány elemi szabályt, hogy ha a lámpa piros, akkor nem megyünk át, ők ész nélkül mennek tökön-paszulyon keresztül. Szóval van még hova fejlődni... De feltételezem, ennek az az oka, hogy annyira kevés a kerós, hogy nincsenek valóban rákényszerítve az autósok arra, hogy valós tényezőként tekintsenek rájuk. Összességében eddig 3 hét alatt kétszer ütöttek el majdnem, és mindkettő akkor volt, mikor zebrán mentem át, szabályosan.
De, mint mondottam, én buddha vagyok, szóval a káromkodáson kívül halál nyugiba tekertem haza, és eldöntöttem, hogy a szerencsés túlélés örömére sütök magamnak palacsintát. A netről szedett receptem nem volt jó sajnos, aminek eredményeképpen sütöttem egy rakás olajos, lyukas, meg egy amőba alakú palacsintát. De az utóbbit sikerült kikalapálnom téglalapra.


2012. szeptember 5., szerda

2012. szeptember 4., kedd

Van mászófal az egyetem tornatermében, de nekem nincs balesetbiztosításom falmászásra. Epic fail.

2012. szeptember 2., vasárnap

Philadelphia

Mivel legalább egy órát fabrikáltam az aláírásokat a fotóalbumhoz, úgy döntöttem, hogy nem írok külön posztot. Nézegessétek ITT!