Máté utolsó két napjában voltunk New Brunswick magyar negyedében és a még általam sem látott magyar múzeumban (ami egyébként egy épületben van az archívummal, ahova pedig rengeteget jártam már, még Cs is volt ott). Néhány kép erről a napról ITT, valamint az azt követő délelőttről pár további kiegészítés ITT (81. fotótól).
Másnap újra New Yorkot céloztuk meg, és a Guggenheim Múzeumba mentünk, ahol még nem jártam, és az eddig látott múzeumok közül talán a legnagyobb élményt ez nyújtotta. Ennek több oka is van, de ne szaladjunk ennyire előre. Először is, múzeumba járni Amerikában mindenhol nagyon jó élmény. Azt már többször hangsúlyoztam, hogy a művészet mekkora támogatást élvez a mecénások részéről, és ez megalapozza a színvonalas kiállítások és előadások létét. Emellett világszínvonalú a művészeti képzés, ami egy kiállítás esetében a kurátorok rendkívül összefogott és koncepciózus munkáiban valósul meg. Magyarországhoz képest a jegyárak sem túlzóak, nagyjából 18-20 dollárért (4000-4500 Ft) lehet bemenni minden nagyobb gyűjteménnyel rendelkező múzeumba (pl. Ellis Island, Guggenheim, Természettörténeti Múzeum, MOMA), és az első kettőnél kapsz a kiállítás mellé ingyenes audioguide-ot is.
A Guggenheim nálam már ott nyert, hogy a Picasso Black and White volt a központi térbe helyezett időszaki kiállítás. Amikor pár évvel ezelőtt még csak a rajzolással szerencsétlenkedtem (utóbbi azóta is áll), és nem mertem belefogni a festésbe, eljutottam a barcelonai Picasso Múzeumba, amely olyan inspiráló élmény volt a számomra, hogy utána elkezdtem festeni (ettől legalább tojnak a tyúkok). A felszabadító érzés onnan jött, hogy ecsetet fogni, főleg először iszonyú nehéz, mert hát mi van, ha az egészet totál elcseszed, és egy kudarc lesz az egész. A puszta másolás olyan snassznak tűnt, holott azzal is rengeteget lehet fejlődni, gyakorolni. Aztán láttam, hogy Picasso fiatal korában szintén mennyit másolt, konkrétan pl. Henri Toulouse-Lautrectől (aki egy másik nagy kedvencem, és valószínűleg az egyik legzseniálisabb rajzosok egyike, akiket a Föld a hátán hordott). No persze, Picasso a másolás ellenére már 13 évesen bejutott a corunai Szépművészeti Iskolába, aminek a felvételijére olyan reneszánsz festménnyel állt elő, ami előtt még az olasz mesterek is kalapot emeltek volna. 16 évesen már a madridi San Fernando Királyi Akadémiára járt. Ami szenzációs benne, hogy a festés olyan kísérleti jelleget öltött nála, amely életre hívta többek között a kubizmust. Braque-kal konkrétan heti műhelymunka jelleggel találkoztak és festettek geometriai formákra redukált, erősen absztrahált képeket, lett légyen az akár portré vagy tájkép. Később ezt megfűszerezte a síkeltolással, ami aztán végképp túllép azon a tételen, hogy a festmény legyen realista ábrázolású és gyönyörködtesse a szemet. Kb. 15 évvel ezelőtt olvastam valahol, hogy a jó művészeti alkotás olyan, amitől befelé nő az ember haja. Az illető nem magyarázta a képzettársítást, de ha a jó alkotástól befele nő a hajad, a Picasso Black and White meg egy az egyben lerobbantotta a fejedet. Minden festmény előtt hosszú percekig álltunk, próbálva összerakni a síkokat, értelmezni az árnyékokat. Szellemi kihívás volt ez a javából, a kép gondolkodásra késztetett. Felejtsd el a színes vázákat és a színes síró nőket. Itt minden fekete-fehér, vagy legalábbis monokróm volt, éppen ettől vált annyira erőssé, akár csak a fekete-fehér fotók. (Ugyanakkor nem teljesen absztrakt, mert az a festészetben a térhatás elhagyását eredményezi, és csak a geometriai síkok és formák egymásra épüléséből építkezik.) A képek hatását erősítette az, hogy Picasso harcos pacifistaként rengeteg politikai tartalmú festményt festett, ezzel tiltakozva a háború borzalmai és az ártatlan emberek meghurcolása ellen. Az utóbbi időben erősödött bennem az a gondolat, hogy a festészetnek komoly társadalmi üzenete és szerepe van, és mindig lenyomata a kornak, amelyben készült. Talán ezért sem lehet csupán az a célja, hogy szemet gyönyörködtessen, muszáj elgondolkoztatnia, reflektálnia a művész körül zajló történésekre. Persze egy árkádiai táj is lehet reflexió a jelenre, pl. mutathat elvágyódást, de itt ettől direktebb üzenetre gondolok.
Máté és én is úgy éreztük, hogy nem volt egyetlen felesleges, koncepcióba kicsit is nem illő kép vagy szobor sem (igen, ezzel is kísérletezett Picasso, sőt kerámiákat is készített), ezért nehéz 1-2 kiemelkedő művet kiemelni. A művész szemléletének és az alkotásoknak a megértését az audioguide segítette, amelyhez nem csak kiváló művészettörténészekkel, de a Picasso egyik lányával és egy jóbarátjával is készítettek interjúkat. Ha mégis választani kellene, számomra a két leginkább új és nagy hatású kép a Szabin nők megerőszakolása (amelyet Picasso a kubai rakétaválság elleni tiltakozásul festett), valamint A konyha, amely valószínűleg a művész legabsztraktabb alkotása, és szerintünk egy konyhában vacsorázó családot ábrázol, akik marionettfiguraként függnek drótokon.
Az élményt csak fokozta, hogy a Guggenheim csigaszerűen tekeredő galériáján vezetett minket végig a kiállítás (milyen kényelmes volt csak egyenesen sétálni és a képekre koncentrálni, nem izgulva, hogy véletlen kihagysz egy beugró sarkot vagy egy középen lévő szobrot! Vagy ezt a diszkomfortot csak én érzem a legtöbb kiállításon?). Csak a földszinten lehetett fotózni, erről ITT van néhány kép.
Másnap újra New Yorkot céloztuk meg, és a Guggenheim Múzeumba mentünk, ahol még nem jártam, és az eddig látott múzeumok közül talán a legnagyobb élményt ez nyújtotta. Ennek több oka is van, de ne szaladjunk ennyire előre. Először is, múzeumba járni Amerikában mindenhol nagyon jó élmény. Azt már többször hangsúlyoztam, hogy a művészet mekkora támogatást élvez a mecénások részéről, és ez megalapozza a színvonalas kiállítások és előadások létét. Emellett világszínvonalú a művészeti képzés, ami egy kiállítás esetében a kurátorok rendkívül összefogott és koncepciózus munkáiban valósul meg. Magyarországhoz képest a jegyárak sem túlzóak, nagyjából 18-20 dollárért (4000-4500 Ft) lehet bemenni minden nagyobb gyűjteménnyel rendelkező múzeumba (pl. Ellis Island, Guggenheim, Természettörténeti Múzeum, MOMA), és az első kettőnél kapsz a kiállítás mellé ingyenes audioguide-ot is.
A Guggenheim nálam már ott nyert, hogy a Picasso Black and White volt a központi térbe helyezett időszaki kiállítás. Amikor pár évvel ezelőtt még csak a rajzolással szerencsétlenkedtem (utóbbi azóta is áll), és nem mertem belefogni a festésbe, eljutottam a barcelonai Picasso Múzeumba, amely olyan inspiráló élmény volt a számomra, hogy utána elkezdtem festeni (ettől legalább tojnak a tyúkok). A felszabadító érzés onnan jött, hogy ecsetet fogni, főleg először iszonyú nehéz, mert hát mi van, ha az egészet totál elcseszed, és egy kudarc lesz az egész. A puszta másolás olyan snassznak tűnt, holott azzal is rengeteget lehet fejlődni, gyakorolni. Aztán láttam, hogy Picasso fiatal korában szintén mennyit másolt, konkrétan pl. Henri Toulouse-Lautrectől (aki egy másik nagy kedvencem, és valószínűleg az egyik legzseniálisabb rajzosok egyike, akiket a Föld a hátán hordott). No persze, Picasso a másolás ellenére már 13 évesen bejutott a corunai Szépművészeti Iskolába, aminek a felvételijére olyan reneszánsz festménnyel állt elő, ami előtt még az olasz mesterek is kalapot emeltek volna. 16 évesen már a madridi San Fernando Királyi Akadémiára járt. Ami szenzációs benne, hogy a festés olyan kísérleti jelleget öltött nála, amely életre hívta többek között a kubizmust. Braque-kal konkrétan heti műhelymunka jelleggel találkoztak és festettek geometriai formákra redukált, erősen absztrahált képeket, lett légyen az akár portré vagy tájkép. Később ezt megfűszerezte a síkeltolással, ami aztán végképp túllép azon a tételen, hogy a festmény legyen realista ábrázolású és gyönyörködtesse a szemet. Kb. 15 évvel ezelőtt olvastam valahol, hogy a jó művészeti alkotás olyan, amitől befelé nő az ember haja. Az illető nem magyarázta a képzettársítást, de ha a jó alkotástól befele nő a hajad, a Picasso Black and White meg egy az egyben lerobbantotta a fejedet. Minden festmény előtt hosszú percekig álltunk, próbálva összerakni a síkokat, értelmezni az árnyékokat. Szellemi kihívás volt ez a javából, a kép gondolkodásra késztetett. Felejtsd el a színes vázákat és a színes síró nőket. Itt minden fekete-fehér, vagy legalábbis monokróm volt, éppen ettől vált annyira erőssé, akár csak a fekete-fehér fotók. (Ugyanakkor nem teljesen absztrakt, mert az a festészetben a térhatás elhagyását eredményezi, és csak a geometriai síkok és formák egymásra épüléséből építkezik.) A képek hatását erősítette az, hogy Picasso harcos pacifistaként rengeteg politikai tartalmú festményt festett, ezzel tiltakozva a háború borzalmai és az ártatlan emberek meghurcolása ellen. Az utóbbi időben erősödött bennem az a gondolat, hogy a festészetnek komoly társadalmi üzenete és szerepe van, és mindig lenyomata a kornak, amelyben készült. Talán ezért sem lehet csupán az a célja, hogy szemet gyönyörködtessen, muszáj elgondolkoztatnia, reflektálnia a művész körül zajló történésekre. Persze egy árkádiai táj is lehet reflexió a jelenre, pl. mutathat elvágyódást, de itt ettől direktebb üzenetre gondolok.
Máté és én is úgy éreztük, hogy nem volt egyetlen felesleges, koncepcióba kicsit is nem illő kép vagy szobor sem (igen, ezzel is kísérletezett Picasso, sőt kerámiákat is készített), ezért nehéz 1-2 kiemelkedő művet kiemelni. A művész szemléletének és az alkotásoknak a megértését az audioguide segítette, amelyhez nem csak kiváló művészettörténészekkel, de a Picasso egyik lányával és egy jóbarátjával is készítettek interjúkat. Ha mégis választani kellene, számomra a két leginkább új és nagy hatású kép a Szabin nők megerőszakolása (amelyet Picasso a kubai rakétaválság elleni tiltakozásul festett), valamint A konyha, amely valószínűleg a művész legabsztraktabb alkotása, és szerintünk egy konyhában vacsorázó családot ábrázol, akik marionettfiguraként függnek drótokon.
 | |
| Picasso: A szabin nők megerőszakolása, 1962. |
 | |
| Picasso: A konyha, 1948. |
Az élményt csak fokozta, hogy a Guggenheim csigaszerűen tekeredő galériáján vezetett minket végig a kiállítás (milyen kényelmes volt csak egyenesen sétálni és a képekre koncentrálni, nem izgulva, hogy véletlen kihagysz egy beugró sarkot vagy egy középen lévő szobrot! Vagy ezt a diszkomfortot csak én érzem a legtöbb kiállításon?). Csak a földszinten lehetett fotózni, erről ITT van néhány kép.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése