Csütörtökön megérkezett Máté, PhD-s csoporttársam és jóbarátom, aki szintén elnyerte a Fulbrightot 6 hónapra, és Kaliforniába tartván megállót tett nálam, hogy ő is felfedezze New Yorkot. (Egyébiránt itt mindenki azt mondja, ha New Yorkba megy, hogy "I'm going to the City." - "Megyek a városba." Mintegy a józan ész diktálja, hogy a város az A Város, nem pedig New Brunswick vagy Metuchen vagy Hajdúhadház.) Szóval befutott Máté, aki azonnal a kezembe nyomott egy zacskó Túró Rudit, mint welcome és köszönőajándékot, aztán tegnap a nyakunkba vettük a várost, és nem gyengén végigszántottunk Manhattan Financial Districtjétől egészen fel az East Side-ig. Egy napba sűrítettük a Ground Zerot, a Battery Parkot, a Trinity és St. Paul's templomokat (utóbbiba jártak a WTC tornyok leomlása után pihenni és imádkozni, valamint enni és aludni a tűzoltók és az önkéntesek), a tőzsde fellendülését szimbolizáló bikát, a Wall Streeten a tőzsde épületét, a Vámházat (amely előtt Washington felesküdött a Bibliára, miután elnök lett), a Városházát, a bírósági épületeket, a Brooklyn-hidat, Chinatownt, Little Italyt, valamint este a New York-i Filharmonikusok egy koncertjét (utóbbit ingyenesen, hála a Fulbright/IIE bőkezű szponzorálásának). Máté szerint mentünk kb. 10-15 km-t, én megelégszem a becsült 8-cal, de még így is elég durvát teljesítettünk. Ha még azt is hozzáadom, hogy a nap felétől esett az eső, estére pedig már zuhogott (nekünk pedig nem volt esernyőnk), akkor azt hiszem, hátba veregethetjük magunkat a kitartásért. Természetesen totálisan szétment a térdem, úgyhogy a jobbra ma már térdrögzítőt tettem, és ma bevittem neki, és a bal térdemnek is, a végső kegyelemdöfést.
A tegnapi hosszú nap nekem ismétlés volt, mert Cs szeptemberi látogatásakor végigjártuk ezt a vonalat, de akkor valahogyan nem sikerült ennyire belesétálnunk Chinatown szívébe, ami felért egy utazással Kínába. Minden felirat kínai (nem angol ÉS kínai, nem-nem, csak kínai), minden boltban minden boltos kínai, a vevők kínaiak, az utcákon sétáló emberek kínaiak. Itt még a termékekre is az van ráírva, hogy krikszkraksz, nem az, hogy "Made in China". A főutcán a zöldség-gyümölcs-halárusok és az olcsó ruhás/papucsos/100forintosboltos árusok váltják egymást, és mindenhol terjeng a hal és a felismerhetetlen levél formájú, fűszeres lében úszkáló kínai "csalamádé" savanyú szaga. Nem állítom, hogy a kirakott ételek legalább 10%-áról is felismertem volna, hogy micsoda, volt ott minden, pl. fejem nagyságú, citromhoz hasonlító gyümölcs (mondjuk lehet tényleg citrom volt, végülis, a kínai génkezelés ma már csodákra képes :)), és pl. szőlőfürt kinézetű zöldség, csak mintha a szemek a fürtön fából lettek volna... Be kell valljam, a kínai ételek soha nem voltak a szívem csücskei, bár kitartóan próbálkozom évek óta mindenféle keleti konyhákkal, és pl. a thai, a nepáli, az indiai, a japán alapvetően bejönnek nekem, de a kínai az nagyon nem, így nem az volt az első gondolatom, hogy nahh, itt és most vetődjünk be egy echte kínai étterembe. Meg hát hajtanunk is kellett, hogy elérjük az esti filharmonikus koncertet, így a gasztronómia szó szerint megmaradt a szemezgetés szintjén. Máté pedig emlegette, hogy itt minden bizonnyal akár kutyát is ehetnénk! Én megelégedtem azzal, hogy Chinatown szívében végre egy ocsmány aranyszínű integető szerencsemacska boldog tulajdonosa lettem. Ha nagyon megszorulunk otthon, levágjuk.
A napot a New York-i Filharmonikusok otthonában, az Avery Fisher Hallban zártuk, ahol Christoph Eschenbach karmester tolmácsolásában hallgattuk Bruch No.1 G-moll hegedű concertóját és Bruckner No.6 A-dúr szimfóniáját. Ha most nem kaptatok a szívetekhez, hogy úúú, azt én is ismerem, semmi baj, mert nekem se volt ismerős egyik darab sem. Viszont 5 év zeneiskola és 4 év hegedülés után mind a mai napig igen közel áll a szívemhez a komolyzene, és különösen a hegedűszó (bár az én zenémnek kb. annyi hatása volt a világra, hogy a nyári nyaralás alatti gyakorlás hatására kevesebbet tojtak a tyúkok). A koncert, különösen a hegedű concerto azonban igazi átszellemülést hozó élmény volt, és most már azt is elmondhatom, hogy a Lincoln Center egy újabb kiemelkedő intézményét látogathattam meg!
A tegnapi hosszú nap nekem ismétlés volt, mert Cs szeptemberi látogatásakor végigjártuk ezt a vonalat, de akkor valahogyan nem sikerült ennyire belesétálnunk Chinatown szívébe, ami felért egy utazással Kínába. Minden felirat kínai (nem angol ÉS kínai, nem-nem, csak kínai), minden boltban minden boltos kínai, a vevők kínaiak, az utcákon sétáló emberek kínaiak. Itt még a termékekre is az van ráírva, hogy krikszkraksz, nem az, hogy "Made in China". A főutcán a zöldség-gyümölcs-halárusok és az olcsó ruhás/papucsos/100forintosboltos árusok váltják egymást, és mindenhol terjeng a hal és a felismerhetetlen levél formájú, fűszeres lében úszkáló kínai "csalamádé" savanyú szaga. Nem állítom, hogy a kirakott ételek legalább 10%-áról is felismertem volna, hogy micsoda, volt ott minden, pl. fejem nagyságú, citromhoz hasonlító gyümölcs (mondjuk lehet tényleg citrom volt, végülis, a kínai génkezelés ma már csodákra képes :)), és pl. szőlőfürt kinézetű zöldség, csak mintha a szemek a fürtön fából lettek volna... Be kell valljam, a kínai ételek soha nem voltak a szívem csücskei, bár kitartóan próbálkozom évek óta mindenféle keleti konyhákkal, és pl. a thai, a nepáli, az indiai, a japán alapvetően bejönnek nekem, de a kínai az nagyon nem, így nem az volt az első gondolatom, hogy nahh, itt és most vetődjünk be egy echte kínai étterembe. Meg hát hajtanunk is kellett, hogy elérjük az esti filharmonikus koncertet, így a gasztronómia szó szerint megmaradt a szemezgetés szintjén. Máté pedig emlegette, hogy itt minden bizonnyal akár kutyát is ehetnénk! Én megelégedtem azzal, hogy Chinatown szívében végre egy ocsmány aranyszínű integető szerencsemacska boldog tulajdonosa lettem. Ha nagyon megszorulunk otthon, levágjuk.
A napot a New York-i Filharmonikusok otthonában, az Avery Fisher Hallban zártuk, ahol Christoph Eschenbach karmester tolmácsolásában hallgattuk Bruch No.1 G-moll hegedű concertóját és Bruckner No.6 A-dúr szimfóniáját. Ha most nem kaptatok a szívetekhez, hogy úúú, azt én is ismerem, semmi baj, mert nekem se volt ismerős egyik darab sem. Viszont 5 év zeneiskola és 4 év hegedülés után mind a mai napig igen közel áll a szívemhez a komolyzene, és különösen a hegedűszó (bár az én zenémnek kb. annyi hatása volt a világra, hogy a nyári nyaralás alatti gyakorlás hatására kevesebbet tojtak a tyúkok). A koncert, különösen a hegedű concerto azonban igazi átszellemülést hozó élmény volt, és most már azt is elmondhatom, hogy a Lincoln Center egy újabb kiemelkedő intézményét látogathattam meg!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése