2013. szeptember 30., hétfő

A hétvégén Pesten voltunk versenyen, amiről inkább Cs tudna maratoni posztot írni - legalábbis az alapján, hogy mennyit áradozott róla hazafelé a kocsiban. A góval kb. 5-6 éve foglalkozik már nagy elhivatottsággal, komoly hobbi szintjén. Sajnos Debrecenben nincsen gó klub (van viszont a Carpe Diem teaházban egy goban - ami köré éppen klubot igyekszik szervezni, ha érdekel, kérjetek felvételt a Debreceni Gó Klub facebook oldalára!), így Cs minden alkalmat megragad, hogy eljusson a versenyekre, ahol végre érdemes ellenfelekkel játszhat. Ugyan a verseny szabályai értelmében nem lehetett ő a 102 fős verseny első helyezettje, viszont 6 meccsből 5-öt megnyert, úgyhogy a büszkeség mellé ajándékba kapott két vouchert, amely 1-1 góórára szól egy 5 profi danos román gómesterrel. Szerintem ennél nagyobb ajándékot nem is kaphatott volna!

Kihasználva a Pestre utazás alkalmát, Lacával együtt felmentünk a Galéria Körbe. Ez egy olyan művészeti szakkör, amelyhez hasonló színvonalú csoport jelenleg sajnos nincsen Debrecenben. A Kört a zebegényi táboros tanáraink szervezik, és itt kifejezettebben a rajzi készség fejlesztésére koncentrálódnak a dolgok. A beérkező tanulók maguk dönthetik el, hogy az előkészített geometriai testes csendélet, klasszikus használati tárgyas csendélet, portré vagy akt témájából mit választanak. Persze érdemes előtte konzultálni a tanárokkal, hogy az ember belője a szintjét, és ne az akttal kezdjen, ha még kockát se tud rendesen rajzolni. Nálam az most a konszept, hogy szeretném komolyan fejleszteni a rajztudásomat (itt komoly hiányosságaim vannak sajnos), és ehhez otthon rajzolok, illetve emellett festek. Havonta egyszer pedig elmegyek a Körbe, ahol meg tudom konzultálni a tanárokkal a munkáimat, illetve ott is tudok rajzolni. Noha ezzel lassabban fejlődök, mintha folyton el tudnék járni, de hát ez is valami...

A mostani alkalomra elvittem a vázlataimat és a festményemet, amit az előző posztban bemutattam.


A tanárok is megerősítették azt, ami már minket is piszkált a képpel kapcsolatban: amellett, hogy a torony, annak ablakai és az előtérben lévő nagy ablak kivágottnak hat, és ahogy apukám mondaná, a torony sisakja egyenesen "hülyegyerekes" és meseszerű, a kép félúton van a naturális és az absztrakt ábrázolás között. Sok ponton az előadásmód ugyanis természet utáninak hat, ugyanakkor a konszept absztrakt (nincs perspektíva pl.). Azt mondták, hogy kísérletezzek még ezzel a képpel, mert a vázlatok több irányt is kijelölnek, és ha megjárom az utakat, akkor talán én magam is megválaszolom a kérdést, hogy mi vonz jobban: a naturális vagy az absztrakt (az a baj, hogy mindkettő). Mindenesetre dicsérték a színbontást, a hátteret, és az előtérben lévő két kisebb házat. Sok jó ötletet kaptam, szóval azt hiszem, valóban tovább fogok dolgozni ezzel a képpel, amíg ki nem merítem a témát.

Zárásként a mai nap jó híre: bekerült az egyik táboros képem a Hajdú-Bihar Megyei Őszi Tárlatra! Amatőrök számára ez nagy dicsőség, mert ez a legnagyobb olyan regionális megmérettetés, ahova nem csak profik adhatnak be munkákat. Az őszin profik és amatőrök is adhatnak be, és a profik mellett bekerülni a több százból kiválasztott végső hatvanba tényleg nagy szó. Pénteken kiállításmegnyitóra megyünk! :)

2013. szeptember 23., hétfő

A minap állapítottam meg magamban, hogy az, akit festészeti problémák foglalkoztatnak, boldog ember. A koncepción agyalni ugyanis rettentő jó dolog, annyi irány és előadásmód van (amit még meg kellene tanulni, gyakorolni), hogy idő legyen annyi, hogy mindet ki tudja próbálni az ember. A fejlődés (remélhetőleg) folyamatos, a festészet olyan terület, amivel életed végéig tudsz új utakat járni. Ez a biztosság érdekes módon nagyon kellemes fogódzónak érződik az életben.

Az elmúlt egy hónapban egy és ugyanazon témán dolgoztam végig, és tegnapra értem el a "most már abbahagyom" fázisáig. Valszeg annyira sokat néztem már a képet, hogy magam sem tudom, szeretem-e igazán. Már nem tudom kívülről/távolról nézni (bár a távolság kétségtelenül jót tesz neki, hehe), úgyhogy eltökéltem, hogy megírom ezt a posztot, mert az elmúlt egy hónap rettentő jó szellemi móka volt, aztán félrerakom, és jó sokáig rá se nézek majd...

A történet Firenzében kezdődött, vagy még inkább a festőtáborban, ahol ráharaptam Barcsay Jenő Forma és tér c. könyvére. A zöld házas képet is ez a könyv ihlette, aztán itthon elemeltem Apától, és elkezdtem olvasni. Még csak a vonalaknál és a síkoknál tartottam, de máris ezer kis gondolatbomba robbant. Mondok egy példát: rajzolj egy egyenes vonalat ferde irányban. (De komolyan, rajzold, csak játszásiból!) A vonal feléd eső része legyen vastagabb, majd tőled távolodva vékonyodjon el. Majd rajzolj mellé egy ugyanolyan vonalat, ugyanabba az irányba mutatva, de most a közelebb eső része legyen vékony, és távolodva vastagodjon. Mit érzel, ha ránézel a két vonalra? Melyik vonal távolodik tőled? Mit csinál a másik?
Bingo, az első az, amitől azt érzed, megteremtetted a térérzetet, hiszen a szem a távolabb eső dolgokat, kontúrokat vékonyabbnak látja, míg a másiknál kifordul a tér, mintha egy botot rajzoltál volna. Persze, nyilvánvaló dolog. De micsoda hatalma van a vonalnak! Tehát pl. ha festek valamit, és minden kontúr egyforma, hiába van ott mondjuk több épület és térsík, egyetlen síkba feszítem a látványt. Ha az egyforma vonalakkal körbehatárolt síkokat viszont úgy festem meg, hogy azokban a színekkel érzékeltetem a térhatást (pl. hideg színek távolodnak, melegek előre jönnek), feszültség jön létre a képen, mert a szemet furcsa csalódás izgatja: miért van a színeknek térhatása, mégis látok mindent úgy, mintha egy síkban lennének?
Aztán elmentünk Firenzébe, ahol készítettem egy vonalrajz vázlatot a Santa Croce bazilikáról nyilván hátulról. Íme néhány fotó a modellről:



Helyszíni vonalrajz:

Először egy ugyanilyen, egyformán kontúrozott képet szerettem volna, de amikor elkezdtem színvázlatot készíteni, rájöttem, hogy kíván a kép némileg több színi tervezést, teret, és kompozíciós javítást. Első színvázlat:



Éreztük, hogy a kompozíció itt eléggé szétesik, és nincs egy fókuszpont, ahol megpihenne a szem. Cs szerint a templomtoronynál lévő térhatás (torony oldala) érthetetlen volt ahhoz képest, hogy minden síkban van, így azt elhagytam. Hasonló sorsa jutott a toronycsúcson lévő érthetetlen kutyaház is, amit egy szolid keresztre cseréltem. Készítettem egy újabb színvázlatot, aztán még egy lépés vissza, tónusvázlatok. Végül néhány terv a kontúrokra:






 Végül emellett a tónusvázlat mellett döntöttem (de a kettővel fentebbi képen a két csillagos volt a favoritom):



Még egy színvázlat:

Aztán belecsaptam a lecsóba, és elkezdtem megfesteni 30X40-esben. Kb. három hetes festés-pihentetés, festés-pihentetés után István adta meg az utolsó lökést. Ilyen lett a végeredmény, alias ahogyan abbahagytam:



A kontúrozás végül egészen szolid lett, elvetettem az egy síkba feszítést, viszont a tárgyaknak nincs perspektívája, és csak színekkel oldottam meg a térhatást.

Véletlenül sem állítom, hogy ez életem legjobb festménye (legalábbis remélem :)), viszont nagyon tanulságos játék volt.
 

2013. szeptember 7., szombat

Mindig is több könyvet olvastam párhuzamosan, de most már kezdek túlzásba esni:
Rhonda Byrne: A titok (Avie most akad ki, hogy miért nem kapja vissza olyan régen a könyvét)
Hoffman: A prímember
Szalai Zoltán: A kockától az aktig (ezt rajzolom is)
Barcsay: Forma és tér
Rome, Florence, Venice útikönyv (mikor olvasson az ember egy városról, ha nem a nyaralása után?)
Velencétől Rómáig útikönyv
Egon Schiele és kora
Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek (Pesta rám ragasztotta a vírust. Egyébként ezt még csak tegnap vettem a kezembe, de már az előszó is zseni.)

Nem tudom, Ti hogy olvastok, de nálam még mindig a papír könyv a nyerő, és most bukok rá egyre inkább az antikvár könyvekre. Ugyanis azoknak jó sárgák a lapjaik, és jellegzetes szaguk is van. Nem mellesleg olyan kincsekre lehet lelni (pl. művészeti témájúakra), amelyeket manapság már sehol nem kap meg az ember. Firenzében eltöltöttem vagy egy órát egy antikváriumban, ahol annyi festőművészről voltak könyvek és albumok, hogy alig tudtam választani. Végül vettem egy Cezanne és egy Utrillo albumot, darabját 2,5 euróért(!!!) reggel 10-kor, mindössze kb. 100 méterre a szállodánktól, amit Cs aztán egész nap hősiesen húzgált a templomoktól egészen az Uffizin át. (Valamiért az az érzésem, hogy a mély lelki sebek, melyeket a kék szatyor finom lelkén vágott, még évekig nem gyógyulnak majd be, és úgy hallgathatom vissza, mint a lassan 4 éve romantikusan reggelire feltálalt nyers gombát.)  

Adós vagyok még mellesleg Toszkánával, aminek az emlékhullámain (óh!) művészetileg még csak most kezdek el igazán lovalogni, ugyanis a vázlatokat és a fotókat felhasználva már majdnem kész egy új kép, ami igazi kísérletezés eredménye. Erről is akarok majd még írni.

Végső szösszenetként arra a felfedezésre jutottam, hogy már kétszer is leragadtam a Bartók rádiónál autózás közben, ami két, egymást ki nem záró tényezőre utalhat:
1. Öregszem
2. Ezek tényleg jó zenét játszanak.