2014. június 30., hétfő

35. hét

Már csak 2-5 hét van hátra, és megszületik a legkisebb ugrifüles. Mondanom sem kell, hogy már alig várjuk, és tűkön ülünk, hogy mikor dönt úgy, hogy elinduljon kifelé, kórházi cucc bekészítve, űűűűűbercuki legkisebb méretű body-k (na ez is milyen név már, váhh) csőre töltve. :) A jó hír az, hogy a múlt héten ultrahangoztak megint, és ugyan ott vannak még a béltágulatok, de semmit nem nőttek, ellenben a babával, aki fél kilót dobott magára két hét alatt, aminek még az orvosok és az ultrahangosok is elismeréssel adóztak. A pöttöm gyakorlatilag a 34. hétre elérte a minimális születési súlyt, a 2,5 kilót, és a méretei alapján már olyan, mintha 37-38. hétnél járnánk. Szóval a tüdeje fejlődése miatt kellene még kibírnia két hetet, aztán már bármikor jöhet. Azt mondják, nagy baba lesz, és ezt igazolják a 4D fotók is, amelyeken már úgy néz ki a gyerek, mint egy kis szilveszteri malac. Vágósúlyban van, éééérted!



Az orvosos kabaré folytatódik. Ez a mai napon annyira szétbuktatott, hogy kifejezett szerencse, hogy nem ültem neki azonnal posztot írni. Beszélt a belgyógyász és a nőgyógyász. Nagyjából utóbbi elmondásából az jött le, hogy mindkettő elmondta egymásnak az álláspontját, vitatkoztak egy jót, konszenzusra semmilyen kérdésben nem jutottak. Nem dőlt el, hogy hogy kéne szülnöm (belgyógy szerint császár, nődoki szerint mehet simán természetes úton), és a szoptatás kérdésében sem értenek egyet. Annyit mondott a nőgyógyász a szülés tekintetében, hogy ha a társszakmának az a kifejezett kérése, hogy császár legyen, akkor ő meghajlik ez előtt, de ne izguljak, a 38. hétig tutibiztosan eldöntik... (jó, hogy nem a szülés után...) Arról meg, hogy kaphat-e a gyerek anyatejet, a szülés után a gyerekgyógyász fog állást foglalni (de sejthetően a szakmához hasonlóan ő sem fogja javasolni a szoptatást). Mivel ha bajt csinálunk, akkor aztán már utólag mutogathatunk másokra, Cs-vel hajlunk arra, hogy a nőgyógyászra hallgassunk, és ne rizikózzuk a gyerek egészségét az anyatejjel. Így is elég sz*rt kapott már tőlem szegényke 8 hónap alatt.


Már csak pár hét... szurkoljatok légyszi, hogy minden flottul menjen!

2014. június 26., csütörtök

2014. június 20., péntek

Bízza a szakértőre!

Szétszereltem, kimostam/fertőtlenítettem, majd újra összeszereltem a kölcsönbe kapott babakocsit és babahordozót. Az egyetlen dolog, ami zavar picit, hogy kimaradt két csavar.

2014. június 19., csütörtök

T: "Baj van a kölcsönbe kapott kókuszmatraccal. Rövidebb, mint ami a kiságyba kell."
Cs: "Majd kitömjük a hézagot kib*szott plüssállatokkal."

Elméletben máris következetes szülők vagyunk, Cs előre közölte, hogy az olyan felesleges ajándéktárgyakat, mint a plüss ezemazomok, azonnal máglyára veti az első adandó szalonnasütés alkalmával.

2014. június 13., péntek

Nos, a magán nődoki szerint is mindenképpen van rendellenesség sajnos. A Down-kórt egyértelműen elvethetjük, ez biztosan nem az, felejtsük is el. Viszont a picinek most is telítődöttek a belei, és az a gyanú, hogy valószínűleg valami szűkülete lehet, vagy stop a belében, sejthetően az utolsó traktusban, vagy a végbélnyílásánál. Ezt a terhesség alatt figyelik majd, és ha esetleg nagyon telítődne a következő hetekben-hónapban, akkor lehet úgy döntenek, hogy megszülesztenek. De ez nem mondjuk 2 héten belül lesz (addig nem is néznek egyébként), és hát reméljük, hogy a 2,5-3 kilós súlyt eléri a baba, mire bármi is lenne. (Mi mondjuk még mindig bízunk benne, hogy végig kibírom.) Viszont a kicsit születés után jól kivizsgálják majd, és a doki szerint lélekben sajnos készülhetünk arra, hogy nagy valószínűséggel gyermeksebészeti beavatkozás elé nézünk. Ha megindulna is valamennyire a gyerek emésztése, akkor lehet, hogy nem azonnal, hanem fél éves korában kell műteni. A dolognak az orvos szerint semmi köze nincsen a Crohnomhoz és a gyógyszereimhez (halleluja!).
A nőgyógy és a belgyógyászom jövő héten beszélnek egymással. A fentiek ismeretében most a nőgyógy is azon az állásponton volt, hogy lehet szerencsésebb a császár. A szoptatást is megtárgyalják (lehet-e, nem lehet).

Hogy le vagyunk-e taglózva? Inkább úgy mondanám, hogy nem vagyunk feldobva. Egyrészt fellélegeztünk, hogy nincs szó maradandó, krónikus problémáról (akkor kaptam volna agyvérzést, ha a gyerekem miattam lesz Crohnos), másrészt bízunk abban, hogy hátha beindul minden szépen a születés után. Hát, ha meg műteni kell, akkor ezen is túl leszünk egyszer. Ez van, Gyirekek.
 

2014. június 12., csütörtök

32. hét

Brazil szappanoperákban nincs annyi fordulat, mint nálunk. Ha jön egy hosszú hétvége, akkor azt mi nyilván végigstresszeljük.

Pénteken kb. egy hónapja volt, hogy nem voltam kötelező ultrahangon, így aztán már alig vártam, hogy menjünk. Egyrészt szeretem, ha megnézik a kölköt, és megmondják, hogy egészséges, másrészt nézegetni sem utolsó a kis ivadékot. Épp péntekre esett a magándokis kontroll, és estére is bejelentkeztünk 4D ultrahangra, gondolván, hogy még míg belefér a gyerek feje a képbe, addig fotóztassuk le. Pechemre a dokimnál elment az áram, és nem tudott megnézni, az esti bulin meg a második percben kiszúrta a szonográfus, hogy a picinek telítődve vannak a vastagbelei, ami szerinte rendellenességre utal, úgyhogy a következő héten azonnal menjünk el a Klinikára, és vizsgáltassuk ki a helyzetet, meg "az ilyen eseteket konkrétan a Tóth Zoltán professzorhoz szokták küldeni". Azt mondta, elképzelhető, hogy a babának fejlődés közben nem nyílt ki a végbélnyílása, így nem tud ürülni a salakanyag, és ha így lenne, akkor a születés után kisműtéttel szoktak segíteni a dolgon. (A kicsiknek állítólag az utolsó 1-2 hónapban indul be az emésztése, és emiatt az előző ultrahangok nem is láthattak semmi ilyen problémát). Mondanom sem kell, hogy azonnal lefagyott az arcunkról a mosoly, majd a nő még tetézte azzal, hogy mondta, hogy "hát ilyenkor már a 4D ultrahangot meg se szokták csinálni...", és sűrűn kérdezgette, hogy de tutibiztosan jó lett-e az AFP eredményünk (ami miatt álmatlanul forgolódtam hónapokkal ezelőtt, nehogy amniocentézist kelljen végezni), mert ez a Down-kóros magzatok egyik tipikus tünete. Eléggé halálra vált arccal jöttünk ki, és nyilvánvalóan péntek este 8-kor a magándoki már nem vette fel a telefont, és nyilvánvalóan éppen hosszú hétvége jött. Utóbbit cselekvéskényszerbe fulladva töltöttük: beültettük az összes ágyást, Cs a kiságy kivételével az összes gyerekbútort összeszerelte, én meg mostam és fertőtlenítettem a rokonoktól kapott babacuccokat.

Kedden reggel az volt az első dolgom, hogy újra hívtam a magándokit, aki szerencsére megnyugtatott, hogy a Down-kórt bátran vessük el, semmi okunk nincsen ilyet feltételezni, eddig minden rendben volt, a gyerek meg gyönyörűen fejlődik. (Pénteken a 4D-n a kötelező méréseket azért elvégezték, és a baba már 2 kiló felett van(!), van sérója :D és a méretei alapján egy héttel fejlettebbnek tartják, vagyis lehet, hogy már július végén meg fog születni.) Tehát, a doki a telefonban azt mondta, hogy ez a felfúvódás lehet pillanatnyi állapot is, vagy olyan dolog, ami teljesen ártalmatlan, semmiképp se essünk kétségbe. Nem kell a Klinikára rohannunk semmilyen professzorhoz, mert a terhességem már annyira előrehaladott, hogy ilyenkor már úgysem csinálnának semmit, és ha gond is lenne, akkor is megvárnák a kezeléssel a baba megszületését. Azt sem értette, hogy miért mondták, hogy nem csinálják meg a 4D-t, mikor ez a legideálisabb időpont a jó képek készítésére. Végül megegyeztünk, hogy e hét pénteken megyek hozzá a magánrendelésére, és megnéz. Azért megnyugodtam, még ha abban nem is vagyunk biztosak, hogy eltérés nincsen.

Épp e hétre esett a kötelező 32. hetes ultrahang is, ahol ma voltam, és hát azt látta a szonográfus (tehát orvos még mindig nem látott), hogy telítődés még mindig van, most egy picit kisebb, de azt mondta, hogy ezt figyelemmel fogják kísérni a szülésig, és ennyi, mert méhen belül nem fognak semmit se csinálni. Állítólag olyan baba is van, aki végig ilyen tüneteket produkált, aztán az emésztése tökéletes volt születés után, és olyan is, akit tényleg műteni kellett, de erre egyelőre még ne forogjunk rá, csak figyelni kell rá. A Down-kóros dolog említésére teljesen megdöbbent, azt mondta, teljesen kizárt, neki az eszébe se jutott volna, hogy ez a gyerek Down-kóros legyen, ezt felejtsük is el. Mellesleg ez év júliusától az AFP-t ki is veszik a kötelező vizsgálatok közül, mert annyi fals pozitív eredmény született, hogy indokolatlanul sok amniocentézist végeztek emiatt Magyarországon. Az alternatíva egy 30000 Ft-os vérvizsgálat a 12. hét előtt, amit mi elszarakodtunk sajnos az elején (utólag már eléggé nagyon bánjuk), csak a TB egyelőre még nem támogatja. No de, vissza az ultrahangra, ez a nő is meglepődött, hogy miért mondták nekünk, hogy nem is csináljuk meg a 4D-t ("hát még egy képet se kaptak??"). A végén ő maga ajánlotta fel, hogy 3 hét múlva megvizsgál, "csak az anyuka megnyugtatására".

Hát szóval, most épp itt tartunk, és holnap megyek a dokihoz. Őszintén szólva, azt még mindig nem tudjuk, nem lesz-e szüksége a picinek kisműtétre a születése után... de a tudat, hogy a Down-kórt ilyen határozottan elvetették, nagyon megnyugtat. Mi emellett egy eseti beavatkozás? (Bár tudom, e téren már kissé ki vagyok égve sajnos.) De mindemellett valahogy vakon bízom abban, hogy nem lesz itt semmi gond, és megoldódik ez a gond magától. Már csak 7 hetet kell kihúznunk, és itt lesz a baba.

Ilyenkor sajnálom, hogy nem írtam többet arról nyugisabb időszakban, hogy milyen csodás dolog terhesnek lenni, a tudat, hogy van bennem valaki, hát ez egy Isten áldotta élmény... Arra kelni, hogy besüt a nap a szobába, és a kicsi már ébren van, mert rugdos és nyomkod a bőröm alatt, mint egy kis alien. Ha megsimogatom a hasam, akkor reagál, és kinyomja ott a valamijét. Hogy felkelés után Cs megkérdezi, hogy "hogy van a kisfiam?" Hogy arra gondolok, hogy fehérbőrű és kopasz kerekfejű lesz, meg valahogy mindig ilyen kis nyugis gyereknek képzelem el (elvégre mi is ilyenek vagyunk, höhö)... Szerintem az izgalmakat leszámítva nekem nagyon jó terhességem volt eddig, kiegyensúlyozott és viszonylag könnyű, leszámítva azt, hogy most már lehajolni nem nagyon bírok, meg nehéz az ágyban megfordulni és felkelni, stb. De ez egyik se olyan, amit nem viselne el bárki fél lábon is azért, amit cserébe kap.

A múlt héten négy ismerősnek öt babája született. Már nekünk sincs sok hátra.
 

Két aranyhal beszélget

Cs: Mit is mondtam neked, mit nézek meg neten, mire visszajössz?
T: Mondtál nekem ilyet?

2014. június 5., csütörtök

Azért az jó érzés, mikor a konferencián és utána is többen elmondják, hogy nagyon várják már, hogy publikáljak, hogy lehessen rám majd hivatkozni (nem mellesleg az akadémiában a hivatkozások darabszáma konkrétan komoly előfeltétele az előrelépésnek). Gondoltam is magamban azonnal, hogy nagyszerű, hát én épp készülök, épp ma két hónap múlva, csak nem pont ebben a műfajban.

2014. június 4., szerda

Konferencia, kiállítás

A konfra való felkészülés sokkal hajszoltabbra sikerült, mint először gondoltam volna. 11 második generációs alany interjúját dolgoztam fel és mutattam be, fókuszálva három témára: 1. a magyar közösség pull faktorai a második generáció számára (azaz volt-e megtartó ereje a közösségnek, amellyel magához vonzotta a fiatalokat?), 2. az 1956-os menekültek fogadásának élménye Camp Kilmerben (New Brunswick mellett van ugyanis az a katonai tábor, ahol a magyar menekültek többségét beléptették az USÁ-ba '56-ban), valamint 3. az identitás kérdése (megkérdőjelezte-e valaha a magyarságát? Tudatos döntés-e a magyar identitás vállalása? Milyen identitásúnak vallja magát, és miért?) A felkészülés több hetes munka volt, ugyanis az interjúk összesen kb. 17 órányi anyagot tettek ki, és rájöttem, hogy egy nap nagyon max. csak 2 órányi, kényelmesen 1 órányi anyagot tudok feldolgozni. Na a lényeg, hogy totál frusztrált voltam egész májusban kb., nem beszélve arról, hogy még szegény Cs is kórházazott közben. Szóval már nagyon vártam, hogy lemenjen ez az egész, és végre már csak a babakelengyére és hasonló jóillatú dolgokra tudjak koncentrálni.

Az előadás szerintem jól sikerült, mindent el tudtam mondani, még konklúziók is születtek a fejemben közben, és tényleg olyanok ültek a közönségben, akik éppen ezt a témát gyúrják, néha konkrétan ezt a közösséget, csak más hullámokat vizsgálva (pl. '56-osok). Így a kapcsolatépítés része is sikeresen megvalósult. Na jó, kissé kiestem a prezentálós gyakorlatból, mert Cs szerint elég sokat ö-ztem, de szerintem ha van időm még vagy kétszer elgyakorolni előtte a prezit, akkor ez is jobb lett volna. Csakhogy nem volt, mert aznap még kora reggel fejeztem be a prezit, és egyszer futtában elmondtam hangosan. Utána rongyoltunk Pestre, és du. 4-től kezdődött a szekcióm.

Este Laca ajánlására elmentünk a Bölcső Bárba, ahol remek dembörgört ettünk. Utólag belegondolva is csodálkozom, hogy nem dőltem ki már ott helyben, mint egy krumpliszsák.

Másnap szülinapom volt. :D És mivel Karácsonyra Szépművészeti Múzeumos támogató jegyet kértem a tesóktól (éves fix összegért minden kiállításukat megnézheted - az állandóakat akárhányszor, az időszakiakat egyszer, plusz még néhány múzeumba is lehet vele menni állandó kiállításokra. Ja, és társas jegy is van, az még olcsóbb.), tehát mivel ezt kértem, délelőtt elmentünk kiállításra. Épp most fut a "Toulouse-Lautrec világa", és hát nekem Lautrec már gimis korom óta nagy szerelmem, zseniális rajzos, a plakátjai egyszerűen remekek (hangsúly az egyszerűn is). Igaz ugyan, hogy szegénynek olyan hányatott élete volt (unokatestvérek frigyéből örökölt csontbetegséggel született, így életét törpén, állandó fájdalmak között, magányosan és alkoholistán élte le), hogy mikor Timi barátnőmmel gimis korunkban beültünk megnézni a róla szóló filmet, utólag bevallva mindketten azt vártuk, mikor hal már meg szegény... No de, ez semmit nem csökkent zsenialitásán, és az általa táplált rajongásomon, ugyanis azóta még egy életrajzi regényt is elolvastam róla, és nem átalltam Lautrec reprót hamisítani (ééérted, reprót hamisítani), ami aztán egy darabig a konyha falát díszítette. Imádatomból fakadóan a kiállítást tartalmilag csakis dicsérni tudom, a Mester minden darabja kiváló, de ami külön élményt jelentett, az az, hogy milyen humora volt a fickónak. Sajnos nem leltem neten a kedvenc rajzaimat, de volt egy képpáros, aminek a készítése közben valszeg azt mondhatta Lautrec: "hmmm, rajzoljunk egy lovat és egy kutyát" (utóbbi egy tömör pofájú bulldog, és az állatok egymást bámulják). A következő: "oké, most adjunk egy pipát a kutya szájába". A kutya meg a ló még bambábban bámulják egymást, miközben előbbinek hetyke pipa lóg a szájából, kis, kanyargó füsttel. Óriási. Arról már nem is beszélve, hogy Lautrec imádta megvendégelni barátait, és ilyenkor minden alkalomra litóval sokszorosított menükártyákat gyártott. Meglepő módon ez volt a kedvenc darabom :)



A hétvége óta a totális kipurcanás állapotában leledzem, azt leszámítva, hogy egy barátnőm, aki ikerterhes, kórházba került idő előtt, így aztán párszor bementem hozzá látogatni. Nem pontosan így, de valahogy így.