2012. december 28., péntek

High Line

A tegnapelőtti New York-i kirándulásunkkor elkapott a szél és a havaseső, úgyhogy úgy vonultunk karácsonyfát és korcsolyapályát nézni a Rockefeller Centerhez, mint a pingvinek a Déli-sarkon. Szó szerint szúrtak a hópelyhek. A karácsonyfa és az alatta lévő koripálya viszont nagyon szép! Annyira bámultam kifele a Rockefeller Centerből, hogy közben le is fejeltem az egyik ablakot. Utána bementünk körbe sétálni és melegedni kicsit a Szent Patrik katedrálisba.

A mai napunk ehhez képest nagyon "kellemes" 0 fokban telt, szép napos időnk volt végig. Meglátogattuk a High Line-t. A High Line New York magasvasútja, amely eredetileg Manhattan nyugati részén futott a 34. utcától a Spring Streetig. (Ld. térkép.) Az 1800-as években a Hudson folyó menti kikötők közelében rengeteg gyár épült, és a város vezetése 1847-ben beengedte Manhattan West Side városrészébe az utcaszinti vasutat. Azonban akkora volt a forgalom, hogy ez rossz döntésnek bizonyult: annyi baleset történt, hogy a 10. sugárutat átkeresztelték Halál sugárútnak, majd lovasokat rendeltek minden egyes vonat elé (a West Side cowboyok), hogy jelezzék a vonatok érkezését. Ennek az áldatlan állapotnak vetett véget 1934-ben a High Line magasvasút megépítése, amelyet egyenesen a gyárépületeken vezettek keresztül, hogy ott történjen a tej, a hús, a termények, valamint a nyersanyagok és késztermékek fel-lerakodása. Az 1950-es években azonban annyira megnőtt a kamionos szállítás aránya, hogy az a vasút hanyatlását okozta, és le is bontották a High Line egy szakaszát. Az utolsó vonat 1980-ban futott, három kocsinyi fagyasztott pulykát szállítva.

Ezt követően a szebb napokat látott magasvasút több évtizedig kihasználatlanul rozsdált a tulajdonosok keze alatt. Többen a lebontásáért kardoskodtak, mikor 1999-ben két környékbeli lakos megalakította a Friends of High Line nevű szervezetet, amely elkezdett lobbizni és tanulmányokat végezni a magasvasút megmentése és publikum számára történő megnyitása kapcsán. Kiderült, hogy olcsóbb felújítani a szerkezetet, mint lebontani. A városvezetés végül rámondta a mentésre az áment, és design versenyt hirdettek. 2006-ban elindult a felújítás, és a tervezett három szakaszból 2011-ig elkészült kettő. Íme egy kis videó a tervről: http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=9o_5cbPDQoY

Illetve még egy videó és egy NatGeo cikk:
http://www.youtube.com/watch?v=_W2Yq1zzxAc
http://ngm.nationalgeographic.com/2011/04/ny-high-line/goldberger-text

Már csak azért is érdemes belenézegetni ezekbe, mert megmutatják a High Line-t nyári pompájában, míg nekünk így, télre már csak elsárgult növények maradtak. Abban viszont egyetértettünk, hogy ezek csak erősítették a hely és a környék ipari jellegét.

Fotók:
Csé fotói
Té fotói

2012. december 25., kedd

Vörös és arany - Aida a Metropolitan Operaházban

A New York-i Metropolitan Operaház pazar. Az USÁ-ban a kiváló mecenatúra áldását élvezik a művészetek, csak egy példával megvilágítva: az általunk látott Aida színpadra állítását egyetlen mecénás hölgy bőkezű támogatásából állították színpadra. A támogatásnak köszönhetően nem csak a helyszín csodálatos (az eredeti, Broadwayen lévő, 1883-ban(!!) megnyitott épületet 1966-ban váltotta fel a mai operaház épülete, amely ma az ún. Lincoln Center az Előadóművészetekért intézmény- és épületegyüttes része. A Lincoln Center jelenleg 29 művészeti intézménynek ad otthont, köztük a New York-i Balettnek, a New York-i Filharmonikusoknak, a Metropolitan Operaháznak, a Kamarazenei Társaságnak, a Juilliard School előadóművészeti konzervatóriumnak, több színháznak Broadway, off-Broadway és kísérleti jellegű darabokkal, a New York Public Library egy részének, valamint a Jazz at Lincoln Center nevű non-profit intézménynek. A Lincoln Center központi része egy hatalmas utcatömbnyi területen fekszik térrel és szökőkúttal a közepén.

Íme a Met épülete. (A következőkben nem saját képek lesznek, mert az épületben nem lehetett fotózni.)





Belépve ez a látvány fogadott minket. Félreértések elkerülése végett: ez itt még csak az előtér...








A bár fölötti falat Chagall hatalmas freskója, A zene diadala díszíti. Ha nem kezdődik az előadás, valószínűleg még mindig ennek a részleteit tanulmányoznánk. 

És végül az előadótér. Mi a második erkényszintre, középre vettünk jegyet, álomszerűen jó helyre. (Mondjuk az árától is káprázott a szemünk, de úgy gondoltuk, ha egyszer jövünk, akkor lássunk-halljunk mindent tökéletesen. Természetesen nem ez volt a legdrágább jegy.) Az első képen látható kis csillárok az előadás kezdetekor felemelkednek. Másik érdekesség, hogy minden néző előtt van egy kicsi, korlátba épített konzol, amelyen követni lehet az olasz szöveget angolul, olaszul és spanyolul, és a saját feliratod oldalról már nem látszik, tehát a melletted ülőket nem zavarja.




Az idén 129. évadjában járó Metropolitanban közel teltházas előadáson néztük az Aidát december 22-én, ami teltház egyébként 3800 ülő- és 195 állóhelyet takar. Hatalmas a belső tér! A színpad nem kevésbé méretes, a második felvonás Győzelmi indulójában közel 120 ember állt a színpadon, majd bevonult egy kétlovas lovaskocsi, és a színpad még így sem volt túlzsúfolt. Nézzétek meg az említett jelenetet itt, az első videóban. Pontosan ezt láttuk:
http://www.metopera-digital.org/metopera/season201213?sn=st#pg26

Nagyon tetszett, hogy amellett, hogy a díszletek pompásak (de nem túlzóak) voltak, hogy minden egyes térelemnek, még a statiszták közé helyezett kőnek is térrendező szerepe volt. Igazán minden apró részletre figyeltek a megvalósításkor. A fénytechnika is említést érdemel, az egyik jelenetnél olyan természetes hatású fényt reprodukáltak, mintha a színpad bal oldalán hatalmas ablakokon áradna a kora délutáni napsütés. Jól elhelyezett rövid balett betétek. Perfekcionizmus minden szinten. És persze az operaénekesek! Egy csoda, ahogyan a hangjuk azt a hatalmas teret minden kihangosítás nélkül betöltötte. Minden bizonnyal a Metben fellépni az operaénekesek karrierjének csúcsa... A közel négyórás, négyfelvonásos operában Aidát Hui He kínai szoprán alakította, akit a New York Times csak Kína opera first lady-jeként emleget. Külön érdekesség, hogy Aida apját, az etióp király Amonasrót Sebestyén Miklós játszotta.

Aida szerepében Hui He:


Roberto Alagna Radames szerepében:



Lassan kimerítem a szinonimaszótárat a szuperlatívuszokra... :) Szenzációs élmény volt!

2012. december 24., hétfő

2012. december 23., vasárnap

Pénteken megnéztük A hobbit

Dine-in mozi, süppedős fotelek, 3D-s csatajelenetek, sok törp. Mellettem egy fekete 3D szemüveges retro szexisten ült. Kell ennél több? :D

Úgy értem, a szemüveg volt fekete, nem a szexisten.

2012. december 22., szombat

Miután tegnap elolvasta a posztomat, megkérdezte, nem lehetne-e, hogy azután énekeljek, miután megvettük a Karácsonyra neki szánt zajszűrős fejhallgatót.

2012. december 21., péntek

Karácsonyi ajándékok még

No hát az elmúlt napok igen kellemesen teltek, és legörbülő szájjal veszem tudomásul, hogy elszaladt már másfél hét. Most tisztára otthonérzésem van, és ugyan eddig még nem nagyon mentünk sehova (munka volt, majd holnaptól New York), de higgyétek el nekem, még egymás mellett gépen pötyörészni is űberromi.

DEH! Mindjárt itt a Karácsony, és a váltogatós megvilágítású diszkókarácsonyfa előtt éneklek majd Cs-nek Kiskarácsonyt meg Pásztorok pásztorokat. Igen, pontosan olyan ettől az arca, amilyennek képzelitek... Még nagyim titkos bejgli- és Anyukám töltött káposzta receptjét is elkértem, és durván átmegyek háziasszonyba, Isten engem úgy segéljen.

Előtte viszont holnap megyünk a Metropolitanbe Aidát nézni, és hogy még szebb legyen a Karácsony, ma telefonált az orvos, hogy a kedden vett véreredményeim sokkal jobbak lettek az előzőnél! Tuttiduttidúúú, is it time for some music boys and girls?

http://www.youtube.com/watch?v=fXSovfzyx28

2012. december 17., hétfő

Mivel Cs is dolgozik még, én is, és már napok óta a statisztikai adatokat próbálom konszolidálni. Eközben bukkantam rá a kedvenc foglalkozásomra: szőnyeggyári bogozó.

2012. december 15., szombat

Ügyfélszolgálat

Az ügyfélszolgálat a szó legeslegkomolyabb értelmében KIVÁLÓ Amerikában. Akkora a verseny, hogy itt nincs olyan, hogy bunkó vagyok az ügyféllel, mert úgyse mehet máshova. De mehet. Vagy ahol meg nem, ott sem kultivált az udvariatlanság. Ma a következő dolog történt velünk a szupermarketben:
Az ügyfélszolgálatos pultnál elmondtam, hogy vásároltam két csomag képeslapot, amelyek nem olyanok, amilyeneket szerettem volna (bontva láttam meg, hogy ki van rajtuk vágva a hely az ajándék plasztikkártyának, azt viszont az én Szantám nem osztogat ez évben). Megoldható lenne, hogy visszaadjam őket, és levásároljuk? Hát persze. Blokkot? Blokkot adjam? Háttt... ja, ja adjam, jól jöhet. Ha vásároltunk, menjünk vissza ahhoz a pulthoz fizetni. Nos, a mi vásárolnivalónk kevesebbre jött ki. A Stop&Shop bolti kedvezménykártya érvényesítése után meg még kevesebbre. "Hölgyem, 1 dollár 45 centtel tartozom." És visszaadta készpénzben.

2012. december 14., péntek

Kulturális sokk

A poszt már régóta érett bennem, csak most még apropója is lett.
Sokan és sokszor emlegették nekem, hogy van az ösztöndíjnak egy fázisa, mikor átéled a kulturális sokkot (általában a legelején, mikor még minden új és nagy és idegen). Nos, nálam ez a sokk több hónappal később ütött be. A mai connecticuti események pedig csak tovább forralták a véremet.
Egyetemen angol(-művmen) szakon végeztem, a kiutazásom előtt szerencsére több alkalommal jártam már az USÁ-ban, és a cégnél Cultural Awareness tréninget is tartottam, aminek kapcsán három (amerikai, magyar, maláj) kultúra több hasonlóságát és különbözőségét igyekeztünk kidomborítani. Így nem a nyelv volt a kulturális sokk, vagy az, hogy itt minden nagy és az emberek bizonyos szokásai eltérnek. Belépéskor az immigrationnél rezzenéstelen arccal adom az ujjlenyomatot, nem lázadozok, hogy miért kell levenni a cipőmet, vagy kivenni a hajamból a hullámcsatot a reptéri átellenőrzésen. Most már azt is tudom, hogy a feltételezéseimmel ellentétben itt se megy gördülékenyebben semmiféle ügyintézés, hogy az egészségügy (ugyan más okokból, de) ugyanolyan tragikus helyzetű, a politikában otthon (vagy Európában) már régen túlhaladottnak hitt vitákon rágódnak (ld. Biblia vs. evolúció, vagy legalábbis ezek nem kapnak akkora hangsúlyt?), a közbiztonság nem jobb, mint otthon, stb. De mindez megfigyelés, és nem perdöntő kulturális sokk. A sokk a következő.
Az emberek rendkívüli módon el vannak magányosodva. Ez a kulturális különbség. Vegyük csak a lakótársamat. Aláírom, ő is lehet egy véglet, de semmiképpen sem kivétel. A családjával és a testvéreivel alig beszél. A barátaival munka miatt alapvetően ritkán találkozik. Tele van feszültséggel, mert még a végzése óta (június) nem talált munkát, és mert félmunkával itteni viszonyokhoz képest keveset keres (Segítek: egy szemeszter alatt többet kap kézhez félmunkával, mint én egy teljes munkaidős állással otthon, egész év alatt. A megélhetés - élelmiszerárak, ruhák - költségei alapvetően drágábbak, de a rezsi harmadannyi(!), mint otthon. Egy szigeteletlen faházban élve télen kevesebb rezsit fizetünk, mint én otthon 52 nm-en, középre eső társasházi lakásban. Az emberek látványosan pazarolnak.) No de tehát van a lakótárs. A lakótárs kéthetente eljár pszichiáterhez (itt therapistnak hívják), akivel megbeszéli a problémáit, majd elmeséli neki, hogy hogy telik egy napja: "reggel korán és frissen kelek, naponta három kávét megiszok, majd a nap végére irtóra elfáradok, és nem tudok rendesen koncentrálni." Therapist: "Ó értem. Van itt ez az új gyógyszer, próbáltad már? Szedd be, szerintem ez segíteni fog. Meg szerintem figyelemhiányos is vagy. Erre itt ez a másik pirula." Őszintén kíváncsi vagyok, hogy ki volt az, és mi alapján, aki diagnosztizálta ezt nála, mert akkor én súlyosan alulgyógyszerezettnek érzem magam téli, esős napokon. Eddig meg azt hittem, pusztán csak attól van, hogy az ember nincs állandóan a topon, néha még az is előfordul, hogy elfárad, vagy hogy az idő lenyomja a kedvét, vagy hogy pl. nőknél visszatérően vannak napok, amikor nincsenek a hangulatuk magaslatán. Eddig azt hittem, hogy ez természetes, megbocsátható és mulandó hullámvölgy. Illetve azt, ha problémám van, akkor arra van a család, meg a barátok, hogy kipanaszkodjam magam, és máris jobb legyen. Nem. Hát itt nem így van. Amerika általam megismert részei többségében az emberek alapvetően első találkozásra nagyon kedvesek és segítőkészek, ami az első utamnál szó szerint arcba vágott (hogy mi magyarok meg mennyire nem). Ez alól New York és New Jersey kivételt képeznek, mert itt mindenki siet, és az emberek tömege és az élet ritmusa maga alá gyűri a kedvességet. (Pl. nem baj, ha külföldi vagy, de ha lehet, ne értetlenkedj sokáig a boltban a fizetéskor, mert feltartod a sort, és jól jegyezd meg, hogy az autóknak a zebrán gyalogos zöldnél is elsőbbségük van.) A kultúra rendkívül individuális, és a versenykényszerbe bele vannak nevelve a gyerekek. Nem az anya hibájának tartom, hogy a gyereket születése után 6 héttel beadják a daycare-be, mert ennyit fizet az állam a kismamának, utána kötelező visszamenni dolgozni. (Vagyis nem kötelező, csak ha nem mész, kirúgnak. Ja, és akinek kétsége lett volna: Amerikában, így pl. a mi cégünknél sem fizetnek túlóra díjat az amerikaiaknak.) Mennyire tér el a szocializációja annak a gyereknek, akit 6 hetes kis tudatlan korától nem támogat a szülő állandó jelenlétével, míg majd képes lesz elszakadni? A gyereknek fontos azt éreznie, hogy anya és apa mindig ott van azért, hogy ő biztonságban érezze magát. Milyen kapcsolat alakul ki a szülő és a gyerek között, ha már ilyen fiatalon elszakadnak egymástól? Pótolhatja a reggeli és esti pár óra az egész napos törődést és figyelmet? Érzi majd így a gyermek, hogy a család az, amire bizton és feltétlen számíthat? Hogy külön akció (lázadás) vagy kiemelkedő teljesítmények nélkül is megkapja a figyelmet és a szeretetet? A főiskolai/egyetemi mobilitás is ezt erősíti (a legtöbb esetben a gyerek abba az államba költözik, ahova felveszik egyetemre, ami ritkább esetben van ott, ahol a család él), de fogadjuk el, hogy ez az élet rendje, meg már akkor felnőtt(?) a felnőtt. Csak épp a lakótársam esete bizonyítja, hogy a figyelemre és a törődésre még 40 évesen, sőt idősebben is ugyanakkora szüksége van az embereknek. Mikor Marikával a "Minnesota nice" fogalmát tárgyaltuk, és feljött ez az elmagányosodás témája, ő is megerősítette ezt a megfigyelésemet. Mert hogy az ő meglátása szerint "itt a társadalom nem azt várja el az emberektől, hogy a problémáikat ráömlesszék másra". Igazuk is van. Csak ebből hosszú távon születik egy teljesítménykényszeres, befelé önmagát felzabáló nemzet. Valóban ez lenne a siker útja?

Arról meg már el se kezdek asszociálni, hogy mi történik, amikor az olyan, önmagukat a munkának alárendelni nagyon is hajlandó keleti nemzetek, mint pl. Kína, átveszik ezt az amerikai szemléletet, sőt, versenyben túl akarnak rajta tenni. Ebből születnek a Foxconn-botrányok. Nem tudom, hogy a keleti kultúrák olyan sokat emlegetett nyugalma és zenje hol van mostanában, de kezdem azt hinni, hogy már az ázsiai nemzetek is csak ábrándoznak róla.

2012. december 8., szombat

"Racism, he argues, is 'the socio-attitudinal concomitant of the racial exploitative practice of a ruling class in a capitalistic society.'" Ezen a mondaton besírtam. A fordításokat várom a szerkesztőségbe.

2012. december 7., péntek

Öcsém felvilágosítására javítom magam: az a bizonyos mondat nem a Rendőrakadémiában hangzott el, hanem a Spongyabob film elején, mikor Rákuram bepánikolt, hogy Plankton ellopja tőle a herkentyűburger titkos receptjét.

Tegnap este hosszú skype beszélgetésben nyújtottam lelki segélyt a segédlelkész barátomnak. Közben néhányszor az eszembe ötlött a Rendőrakadémiának az a jelenete, mikor a karakternek lecsavartak egy pofont, és azt mondták neki: "Szedd már össze magad, Eugene!" Még szerencse, hogy én nem leszek lelkész.

2012. december 6., csütörtök

Egyébként meg sürgősen meg kell gyógyulnom, mert egy hét múlva jön a karácsonyi ajándékom.

Sehallselát Dömötör vagyok már egy hete, vagyis leginkább Sehall, mert akkora jó dáthát kaptam el Minnesotában, hogy azóta is be van dugulva a fülem, az orrom, és köhögök. Na persze itthon kuruzslok, mert nem akarok orvoshoz menni.
Viszont a jó hír, hogy kaptam egy levelet a Fulbrightos biztosítótól, hogy kifizették az októberi orvosi látogatásomat. Udvariasan fel is hívtam a dokit, hogy ezek szerint visszaigényelhetem a pénzemet? Azt mondta, megnézi a lapot, hogy mit fizettek ki belőle (csak vizit, vagy esetleg maga a vérvétel is), és természetesen amit fedtek, annak visszaadja az árát. Nem is árt, mert jön a következő esedékes vérvételem, szóval kell a della, amit visszafektethetek a helyi egészségügybe.

2012. december 4., kedd

Ma kaptam egy levelet, hogy az Austrian Studies Newsmagazine (világszerte kb. 3000 előfizető, főleg Amerikában és Európában) szerkesztője szeretne felkérni egy interjúra, miután látta az előadásomat Minnesotában, és fotókat is készített. Én már csak ennyit szeretnék hozzátenni (refrén)... 8)

http://www.youtube.com/watch?v=fQccK0F1_iY 
  

Bob Dylan, Laci bácsi és a szomszéd nője

Kihagyhatatlan elmesélnem Laci bácsinak a történetét, aki szombaton végigvezetett a városon. Elautóztunk ugyanis a néhai Ten O'Clock Scholar nevű kocsma előtt, ami a város egyik legjobb egyetemi kocsmájának számított a '60-as években. Laci bácsi megkérdezte, ismerem-e Bob Dylan nevét. Mondom, hápppperszeeeee!! "No hát, mikor mi fiatal egyetemisták voltunk, lejártunk ebbe a kocsmába, ami akkor nagyon menő hely volt. És hát volt itt ez a fiatal zenész srác, elkornyikált (sic!) ott a sarokban, nem is volt túl jó, nem nagyon figyeltünk rá. Hát ő volt Bob Dylan. Aztán mekkora sztár lett belőle!"

A szomszéd nőjének semmi köze a fenti kettőhöz, és gonosz kis vevőcsalogatóként szőttem így a címet. De a lényeg az, hogy ha megnézitek a Szomszéd nője mindig zöldebb c. filmet, arra mondja azt a minnesotai, hogy na az! Az megmutatja a minnesotai életérzést!

2012. december 3., hétfő

Minnesota III.

Az előadás után úgy kezeltek, mint egy igazi nagytudású kutatót, sztárnak éreztem magam. :O A minnesotai magyarok közül itt találkoztam a szervezetük korábbi vezetőivel, és számos mai taggal, akik ezek után nagyon kedvesen igyekeztek megmutatni nekem a város és az ottani magyarság életének minden szegletét. Többen is meghívtak vacsorázni, ebédelni. A szervezet egyik fő szervezője, Marika, már vasárnap elvitt az ukrán kulturális központba, ahol éppen össznépi (szépen szólva multietnikus) táncestet tartottak kirakodóvásárral, nemzeti ételek kíséretében. A mai magyar csoport eléggé eklektikus: sokan sokadgenerációsként már nem beszélik a magyar nyelvet, van aki egyáltalán nem, mert amerikaiként magyar nővel házasodott, majd rajta keresztül szerette meg a néptáncot. A magyar népdalénekesek csoportjában norvég asszony viszi a prímet. Érdekes élmény volt... Egyébként az itt letelepedett magyarok csoportja relatíve mindig is kicsi volt, mert a célállomások az ún. antracit régió államai, Virginia, Ohio, Pennsylvania, Illinois, stb. voltak, ahol rengeteg szénbánya és acélgyár volt. Az első minnesotai telepesek azonban legjobb tudomásom szerint vasércet bányásztak vagy favágók voltak. A későbbi ide vándorlók (dipik - displaced persons, '56-osok) közül sokan Kanadán keresztül érkeztek. A mai minnesotai magyar közösség gerincét érdekes módon mégis az 1980-as évek után kivándorolt emberek alkotják, akiknek legtöbbje felsőfokú végzettségű (agronómus, közgazdász, informatikus, jogász), ugyanis a Minnesotai Egyetemnek igen jó kapcsolatai vannak a Gödöllői Agrártudományi Egyetemmel, ahonnan ösztöndíjjal rengeteg diákot küldtek cserére Minnesotába. Marika például Fulbright ösztöndíjasként érkezett ide a '80-as években, és itt ismerkedett meg jövőbeli férjével, Zsolttal, aki szintén ösztöndíjas volt kint. Mellesleg mindketten a Mátrából származnak, egyikük az egyik, másikuk a másik oldaláról. Hasonló történet Fülöp Laci bácsi és felesége, Ágnes története, akik az 1956-os tüntetésekkor a Kossuth tér két végén álltak ugyanazon nap ugyanazon órájában. Évekkel később találkoztak életükben először. A harmadik érdekes élettörténet Zoltai Olga nénié, aki most már a 70-80-as éveiben járhat, és a háború után szüleivel a határon át menekültek el Magyarországról. Először Kanadában dolgoztak kétkezi munkásként, majd Amerikába települtek, és Olga néni Amerikában ismerkedett meg jövendőbelijével, Tiborral. Amerikában életét a menekültek segítésének szentelte. Ennyi idősen is azt kérdezi, hogy "Te hogy vagy?" és hogy mondjam el neki, mit tehetnek véleményem szerint az amerikai magyarok Magyarországért?

Csütörtök este Marika elvitt egy magyar keramikusművész, Mátray Márta műhelyébe. Márta fiatal korában színésznő volt, sőt mit több, Debrecenben játszott, majd később Amerikában ment férjhez egy magyar férfihez. Véletlenül iratkozott be egy keramikustanfolyamra (eredetileg festőtanfolyamra szeretett volna, de rossz helyre osztották), ma pedig díjnyertes keramikusművész. A művei számomra a természetes anyagok és formák érdességét, tökéletlen tökéletességét adják vissza. Első pillantásra beleszerettem egy narancssárga gömb alakú vázájába, amely kb. 10-15 kilós volt, és teljesen a nyári búvárkodás emlékei rohantak meg a láttán. Egy gyenge pillanatában majdnem nekem ajándékozta Márta, bár én fizetni is hajlandó lettem volna érte, de végül visszakozott, mert még valami kísérletet szeretett volna tenni, hogy az alján javítson, amellyel nem volt megelégedve. Nyilván mondanom sem kell, hogy az efféle műhelyek családi indíttatásból kifolyólag nekem egyenlőek az otthonnal és egy mesevilággal. Azonnal keramikusművész szerettem volna lenni. Fene egye meg, olyan sok minden akarok még lenni, és olyan rövid ez az élet! :) Még egy tétel került a bakancslistámra (kipipálatlanul!!).

Szombaton búcsúzásként Ágnes és László elvittek várost nézni. Igazi mázlista vagyok, László ugyanis építész volt, mielőtt nyugdíjba vonult, és a város néhány épületét is ő tervezte. Rengeteget mesélt! De ehhez inkább nézzétek meg a képeket (vigyázat, egész heti termés :)). A napot végül a Magyar Gyerekklubban zártuk, ahol a kis palántok éppen a karácsonyi műsorra készültek. A nehéz próbák után beereszteték őket a tornaterembe, és miközben játszottak, a Mikulás csokit csempészett a cipőikbe.

Vasárnap a prof fiáék még elvittek a Mall of Americába, az USA legnagyobb bevásárlóközpontjába, ahol az ételudvar egy vidámparkra néz hullámvasúttal, aztán felraktak a gépre, hogy este már "otthon", a saját ágyamban alhassak. Huh, hát mozgalmas egy hét volt!

Minnesota II.

A Minnesotai Egyetem hatalmas, kb. 45000 diákja van. Eleinte idegesített, most már szórakoztat a rajongás, amivel az egyetemek márkát csinálnak magukból, és mindenhol megtalálhatóak az ún. spirit shopok (nem-nem, nem olyan spirit :)), ahol egyetemi logós mindent lehet kapni a tolltól a fülvédőn keresztül a tornanadrágig, pulcsiig és táskáig. És a durva nem ez! Hanem hogy hordják! A Rutgersnek pl. szép piros van, sisakkal az elején. A jelszó ott: Scarlet Knights. A UoM-nek (University of Minnesota) bordó van naracssárga felirattal. A jelképük az ürge, valahogy így. :)) 

Komolyra fordítva a szót, merthogy rendkívül szofisztikált kutató volnék, már hétfőn kora reggel bezúztam az Immigration History Research Center (IHRC) könyvtárába, hogy elkezdhessem a munkát. Szerencsére már vártak az érkezésemre, és a könyvtáros azonnal segítőkészen előhozott nekem egy akkora kocsinyi archív dobozt, hogy ha az rám borul, egy hétig nem találnak meg alatta. De így ki is tartott, és nagyon eredményesen telt a kutatásra szánt 5 nap. Nem tudom, hányótoknak volt dolga már régi, 1920-30-40-es évekbeli anyagokkal (családi levelezések, magánemberek naplói, régi újságok), de az a pillanat, mikor megcsap a múlt szele, kirajzolódik egy ember élete, kihagyhatatlan élmény. Volt már, hogy egy dobozban megtaláltam az amerikai magyar szervezet gyűlésein használt kalapácsot, vagy a zenész dobozában a daloskönyveket és a régi hangfelvételeket. A kedvenceim mégis a cserkészkönyvecskék. Zseniális, ahogy megtanítják a gyerekeknek, hogyan kell túlélni a vadonban, sátrat verni, állatnyomot felismerni. No de, nem szentimentáliskodok tovább. :)

Hétfőn még vígan izgultam, hogy kedden előadást tartok. Itt az izgalomnak az volt az oka, hogy míg Clevelandben maga a közösség ült a sorokban, addig Minnesotában olyan emberek jöttek el, akik az elmélethez értenek nagyon pengén. De mázlimra hétfőn sikerült összehoznom egy kb. 1,5 órás beszélgetést az IHRC igazgatójával, Erika Lee-vel, aki nagyon segítőkészen tanácsot adott az elméleteket illetően. Megnyugtatott, hogy a szegmentált asszimiláció keretrendszere jó a statisztikákhoz (sjú, volt olyan szociológus, aki egyenesen azt mondta, hogy ez a modell nem alkalmas, mert ázsiaiakra írták le. De hát mondom, ha ugyanolyan szempontok mentén a magyarok is vizsgálhatók? És igen, hála Istennek megerősítettek!) De ezen kívül be fogok még hozni két megközelítést: Az ún. "whiteness studies" az emigránsok amerikai társadalomban való "kifehéredéséről" szól. A bevándorláskor ugyanis, lett légyen az adott csoport fehérbőrű közép-kelet európai vagy akár angol anyanyelvű (pl. ír), az amerikaiak nem tekintették fehér embernek őket, csak több generáció és gondos asszimiláció múltán. A másik elmélet az ún. "transnationalism", amelynek lényege pedig az, hogy hogyan látják a különböző kapcsolódási pontokon (régen levelezés, hazautazás, újságok, ma email, blog, közösségi média, újság, stb.) keresztül a második generációsok az óhazát, és hogyan hat mindez az önmagukról alkotott képre (pl. büszkék-e a magyarságukra?). A beszélgetés megvilágosodás szerűen hatott rám: ismertem az elméleteket, de nem tudtam, melyik a legfrissebb, a ma leginkább támogatott és releváns, és nem tudtam, mennyire lehet többet is összehozni egy munkán belül. A megbeszéltek viszont rímeltek a dolgozatom többi, általam némileg ösztönösen tervezett részére, és a Clevelandben hallott kommentekre is. Odavoltam a boldogságtól! A beszélgetés után frissítettem az elméletekkel a prezimet, és megnyugodtam, hogy most már nagyot nem tévedhetek.

A keddi előadás a több napi izgalom után igazi jutalomjáték volt. A közönségben kb. 30 lelkes ember ült délben(!!!), a legtöbbjük minnesotai magyar, és néhány egyetemi ember volt. (Na jó, az igazság kedvéért elárulom, hogy egy embert elveszítettünk az első sorban, ő szundított egyet déltájban, de már az elején láttam a szemén, hogy ez mit sem ért a migrációkutatáshoz. :D) 45 perc helyett végül csak 35-öt beszéltem, mégis sikerült az 1:15 órát kitölteni, mert itt is rengeteg kérdés volt, sőt a végén udvariasan kiraktak minket a teremből, mert még ezen túl is húzódott a beszélgetés. Szóval jól ment a dolog. Volt néhány megjegyzés a fogalmi pontosításokkal kapcsolatban (pl. mit értünk az alatt, hogy egy csoport kétnyelvű? Milyen fokig az? Csak beszélni tud? Vagy írni és olvasni is?). Az előadás után levelet váltottam Erika Lee-vel és a másik proffal, aki az utazásomat támogatta, és mindketten azt mondták, hogy szerintük világos érvelésű és meggyőző volt a koncepció, tök jó volt az előadás, csak így tovább!

Minnesota I.

Üdvözlet a medvék, rénszarvasok, ürgék és az 10000(+) tó államából! A mintegy 150 éves állam, az "Észak csillaga" 2,5 magyarországnyi területen fekszik az USA északi részén, kb. épp a kontinens közepén. Így az amerikai élet egy újabb stílusát sikerült megismernem, hála lelkes és segítőkész vendéglátóimnak, akik egész héten hoztak-vittek. A természetből rövid utam alatt sajnos nem sokat sikerült látnom, és a híresen hideg minnesotai időjárás is elkerült. Utóbbi szerencsére, ugyanis a minnesotai telek átlagosan 6 hónapig tartanak (októbertől márciusig, néha akár májusig), az átlaghőmérséklet mínusz 10 - mínusz 20 celsius fok, de előfordult olyan is, hogy mínusz 45-51 fok volt. A hidegen csak ront a szél. Ennek az időjárásnak az az oka, hogy északon nincs hegyvonulat, amely útját állná a sarki szeleknek, amelyek végigsöpörnek a kontinensen. (De délről sem, így nyáron pedig kifejezetten meleg és párás a levegő.) Mázlista vagyok, mert a leghidegebb idő ottlétem alatt a mínusz 7 fok volt, és még a hó sem esett. Meg is jegyezték a helyiek, hogy méghogy nincs globális felmelegedés, amikor ilyenkor már akkora hó szokott lenni, hogy a kotrók nem bírják eltakarítani, és döngetnek a durva mínuszok. És persze röhögnek azon, hogy más államokban két centi hótól visítoznak az emberek, nem mennek munkába, és leáll a forgalom, mondván, hó van, mindenki meghal majd az utakon! Persze, mikor egy parton (Kaliforniában, Floridában, New Yorkban) lakó meghallja, hogy egy minnesotai hol lakik, azonnal rávágják, hogy "szegééény"! Holott ezek az emberek nemcsak hogy szeretnek itt lakni, de élhetőbbnek is tartják városaikat, mint a part mentén lévőket.
Amikor arról kérdeztem az itteni magyarokat, hogy mi az, ami nagyon minnesotai, akkor vagy az állatokat, az indián múltat és a természetet idézték, vagy megemlítették a "Minnesota nice" kifejezést, amely az itt élők rendkívüli kedvességére és segítőkészségére utal. És tényleg!
Utam a Twin Citiesbe (Ikervárosok) vezetett, vagyis St. Paulba és Minneapolisba, amelyek a Mississippi partján fekszenek, és az évek alatt egybeépültek (tehát nem úgy, mint bal oldal Buda, jobb oldal Pest, hanem egyik átér a másikba. St. Paul Minnesota fővárosa. Szállást a jelenleg Columbián oktató professzor adott, aki Sandy idején is segített nekem. A nagy házukban az egyik fiuk és a párja lakik, valamint egy bérlő, akivel osztoztunk az emeleten. A srácok nagyon kedvesek voltak, elhoztak a reptérről, és folyton emlegették, hogy bátran egyek mindenből, amit csak találok. Hétfő reggel pedig megmutatták, hogy hogyan jutok el busszal az egyetemre.

2012. december 1., szombat

Cleveland

Hogy ne kelljen egy heti hideg élelemmel felszerelkezve olvasnotok a beszámolómat, próbálok inkább több posztban írni. (Így se lesz rövid, de mikor beszéltem én keveset?)

November 23-án pénteken este 10-kor érkeztem Clevelandbe a Hilton Hotelbe, ahol a Magyar Kongresszust megrendezték. A konferencia elsősorban az amerikai magyarság jelene és jövője témakör köré épült, de témában mégis bőven elfért benne az én előadásom is (ami ugyebár a múltat érinti). Nagy izgalmam oka az volt, hogy először adtam elő amerikai magyar közönség előtt, akik nem csak olvastak róla, hanem nap mint nap megélik ezt az élményt. Szóval bennem volt a félsz, hogy mi lesz, ha felhördülnek, hogy mmmicsodaaaaa?? A parát két dolog fokozta: az egyik szervező a szobába kísérésem közben megjegyezte, hogy két ember csak miattam(!!!!) jött el a konfra, és hogy elejtettek egy olyat, hogy majd azért helyrerakják a megközelítésemet, mert szerintük nem annyira jó ez, hiszen én ezzel és ezzel az emberrel dolgozok együtt New Brunswickban. Nyilvánvalóan totál ideges lettem. Egyrészt rosszul esett, hogy még az előadás meghallgatása előtt eldöntötték, hogy milyen a megközelítésem, másrészt az említett emberrel kb. egyszer beszéltem, mióta New Brunswickban vagyok.
Az izgalom másik oka egy egészen epic történetecske. Mire a hotelbe értem, telefonüzenetet kaptam ugyanis attól a New Brunswick-i nőtől, aki két hete felhívott, hogy társulna hozzám az útra. Az üzenetben kifejtette, hogy ő már úton van Cleveland felé, és jön a bálra. Nem foglalt szállást, mert ő sokallja a 100 dolláros szobaárat, de kitalálta, hogy ő berakná a cuccát a szobánkba, ott elkészülne a bálra, majd hajnalban a buli végén meghúzódna a szobánkban a karosszéken, és mivel én úgyis hajnalban megyek haza, és otthagyom a helyemet, ő befekszik az ágyamba. Hadd ne kommentáljam, érzitek szerintem... Este 10:30-kor mondom már nem hívom fel, majd holnap. Nyilvánvalóan felejtse el. Ráadásul szobatársam is volt egy számomra akkor még ismeretlen ember személyében, rá se lehet csak úgy akárkit rászervezni. Erre este 11-kor csörgött a telefon, és hívott a nő. Mondtam neki, hogy na hát azt már nem, esetleg a cuccát berakhatja, de vigye el a buli végén. ("Hát jó, hát majd akkor meghúzódok a szálloda halljában, remélem nem dobnak ki... vagy elindulok hajnalban a buszpályaudvarra, hátha nem támadnak meg a feketék...") A végére mondtam neki, hogy másnap megkérdem a szervezőket, hogy van-e szoba, ahova társulhat. A kb. félórás esti 11 órás beszélgetést azzal koronázta meg, hogy megkért, meséljek már arról, hogy és amúgy én mit dolgozom Debrecenben... Hát mondom ne haragudjon, de ezt ne 11-kor beszéljük meg.
A két kis afférnak köszönhetően olyan ideges lettem, hogy egész éjjel aludtam vagy három órát.

Másnap persze mindenki irtó kedves volt, és az a két ember, aki miattam jött, semmi olyan dolgot nem mondott, amivel helyre akart volna rakni. Az ember neve, akivel feltételezetten együtt dolgozom, szóba került, és ennyivel le is lett tudva, mikor mondtam nekik, hogy igen, bemutatkoztunk egyszer.  Mindenki nagyon kedves és érdeklődő volt, csomó embernek bemutattak, és támogattak. Az előadásom jól sikerült, úgy ment, ahogy terveztem, elmondtam mindent, belefértem az időbe. A poén az volt, hogy annyi kérdés és hozzászólás volt, hogy a végén leállították az embereket a szervezők, mert kifutottunk az időből. De még utána is ott maradtak szó szerint sorbanállva az emberek, hogy beszélgessünk. Ezek szerint fontosnak tartják a témát! :) A legtöbb tanácsot az MTA Néprajztudományi Intézetének jelenlegi igazgatója adta, akivel az utána következő bálon sikerült hosszabban is beszélnem, és azt mondta, ha majd egyszer oda jutok, hogy a disszertációhoz össze kell állítani a bizottságot, ő szívesen lenne tag! :) Ez számomra órási szó!! Az előadás kapcsán szóba került egy másik olyan téma is (eltűnőben lévő amerikai magyar adatok megőrzése, gyűjtése, esetleg adatbázisba tétele), ami köré újabb projektet lehetne indítani, és amiben a véleményemre voltak kíváncsiak. Ebből jövőre akár még lehet is valami, vannak ötleteim. (Persze most nem ez az elsődleges.) Egy szó mint száz, szerintem az előadás nagyon hasznos volt kritikával és kommentekkel együtt. Érzem, hogy szinte napról napra formálódik a koncepció, és ez nagyon jó dolog, tudni, hogy jó úton haladok, már csak meg kell csinálni. A konfok igazából erre nagyon jók: hogy minél többen véleményezzék, és általa bejöjjenek új nézőpontok, vagy a már meglévőket tudjam finomítani. Meg persze a kapcsolatépítésre! Végre sikerült személyesen megismerkednem olyan emberekkel, akikkel eddig csak emaileztem. Hála Istennek mindenki pont olyan jó fej volt, mint amilyennek képzeltem! Sőt, az esti magyar bálon valószínűleg a legbulisabb bandához kerültem, akik kb. velem egykorúak voltak, és végig tolták a poénokat, de közben egy csomót beszélgettünk arról is, hogy ők hogy élik meg a magyarságukat. Ez egy külön érdekes rész volt, az ő szájukból hallani, hogy mit jelent nekik ez az egész, miért fontos, stb. Félreértés ne essék, ez nem valamiféle nagyítóval vizsgálás volt a részemről, ők meséltek, én meséltem, mindenki kíváncsi volt a másikra, szóval tök jó volt. Például említették, hogy szerintük a nyelvük nekik megrekedt az 50 évvel ezelőtti magyar nyelvnél, mert ők az akkor használt kifejezéseket tanulták meg a szüleiktől, és nem a mai szlenget. Én meg ámultam, hogy milyen szépen és választékosan beszélnek, nem úgy, mint a mai átlag magyarországi fiatalok, akik nem 10 szót variálnak a "jó" kifejezésére, hanem rávágják mindenre, hogy "fasza!" A másik, amiben nagyon egyet tudtam velük érteni, hogy nekik Amerikában sokkal több munka, elszántság és elhivatottság megtartani a magyarságukat, mint nekünk, akik otthon élnek. Nem egy embertől hallottam például azt, hogy hetente akár több száz (!!) mérföldet leutaznak, hogy elvigyék a gyereket magyar gyerekklubba, iskolába, cserkészetbe, templomba, rendezvényekre. És igen, könnyebb lenne nekik beolvadni. De küzdenek, és ebben óriási munka fekszik.

Hogy sztorimat zárjam, és tudom, hogy mindenki azon rágja a körmét, vajon mit történhetett a New Brunswick-i nővel... elmesélem, hogy reggel beszéltem a szervezőkkel, akik mondták, hogy jajj, ismerik ezt a nőt, pár éve volt ott, és nagyon alpárian viselkedett, megbotránkoztatta a bálozókat, van, aki azóta nem jár a bálra. Nem fogják beengedni a rendezvényre, a szobába tilos beengedni (megkönnyebbültem), és ha odamegy a nő, keresse őket, majd lebeszélik vele. A nőnek hagytam egy üzenetet, aztán meg ő hagyott nekem, hogy hát köszöni a segítséget, de meggondolta magát, és mégse jön. Mindez kiderült 1 órával az előadásom előtt.

A bál után fél 1-kor ágyba kerültem, majd 3:30-kor keltem, hogy 6 óra alvás után tovább utazzak Minneapolisba. Tubikántinnyúd.

Végül néhány fotó:
https://picasaweb.google.com/olahtimeaeva/Cleveland_20121124?authkey=Gv1sRgCJP5yPuBvdLSqQE#