"Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget..."

A hétvégén New Brunswickban (vagy Brunswickon, ahogy a helyiek mondják) három napig emlékeztek az 1956-os forradalomra, és az élet kivételes ajándékának tartom, hogy olyan emberekkel együtt koszorúzhattam meg az emlékművet, akik a forradalomban való részvételükért menekülni kényszerültek Magyarországról. Legtöbbjüknek azt mondták, örökre elvesztették állampolgárságukat, de ez úgy tűnik, nem így volt, mert az államapparátus csak mondta, de nem csinálta meg a papírmunkát. (Ezt a tavaszi lengyel konferencián mondta egy történész hölgy, akinek a családja a világháború után menekült Amerikába. Ő a saját példáját említette.) Noha korábban Eisenhower a választási kampányában hangsúlyozta, hogy Amerika segíteni fog minden olyan országnak, amely le akarja vetni a kommunizmus láncát, mégsem avatkozott a magyar eseményekbe, mert figyelmét 1956 októberének végén a szuezi válság kötötte le. (Természetesen Eisenhower szövegében valószínűleg több volt a választási retorika, mint a komoly szándék.) A forradalmi eseményekben való részvételről viszonylag kevés munka született még az amerikai magyarok részéről, noha a menekültek "új vért" hoztak a már meglévő közösségekbe, és minden erejükkel fenntartották és fenntartják magyarságukat. Megrendítő azt látni, hogy a műemlék gyertyás koszorúzása és a vasárnapi ünnepély közben sírnak az emberek.
A koszorúzás és az ünnepség valóban szép volt. Utóbbin egészen komoly kétórás programot hoztak össze, amelyen kb. 500 fő vett részt az Amerikai Magyar Atléta Klub dísztermében. A színpad szélén a magyar és az amerikai zászló állt. Az ünnepség a New Brunswick-i cserkészcsapatok zászlós bevonulásával indult, majd elénekeltük az amerikai és a magyar himnuszt (előbbit én nem, mert nem tudom a szövegét, ráadásul folyton Enrico Pallazzo hangja járt a fejemben). Ezután a római katolikus atya mondott rövid imát, a helyi szervezetek elnökei köszöntőt, majd a "Missa Hungarica" Vers Hangja Irodalmi Kör tagjai verseltek. Teljesen úgy éreztem magam, mint egy otthoni iskolai ünnepségen. :) A műsor ünnepi beszédét Deák István matematikus professzor, a Rutgers vendégtanára mondta. Deák Budapesten kisgyermekként élte át a forradalmat. Úgy emlékezett, aznap idegesen ment haza az iskolából, mert intőt kapott, és olyankor mindig jól letolta az édesapja. De mikor hazaért, az édesapja megkérdezte: "Na fiam, akarsz jönni tüntetni?" És a tüntetésen kisgyermekként élte át a tömeg szabadság felett érzett mámorát, amely egy életre beoltotta őt. "Utána mondhattak nekem akármilyen propagandaszöveget, hogy mi történt ott és akkor. Nem hittem nekik." Majd elmesélte, hogyan ment ki a 14 éves bátyja a barátaival suhancként fegyvert szerezni és egy ház ablakából lőni a bevonuló orosz tankokra. És arról beszélt, kié is volt ez a forradalom... Ezeket a visszaemlékezéseket azért tartom nagyon fontosnak, mert a szocializmus ideje alatt a politikai retorika tudatosan elnyomta ezeket a hangokat, és az Amerikában élők is csak az utóbbi egy évtizedben kezdtek el megnyilvánulni. Sok menekült soha nem volt képes beszélni a családjának az élményekről, amelyek a forradalom alatt érték. Nem is tudok olyan könyvről, amelyben ők beszélnének az élményeikről. (Ha valaki tud ilyenről, írja meg kérem.) A gyermekeik közül Pigniczky Réka filmrendező és politológus készített izgalmas filmeket, amelyeket már csak azért is ajánlok megnézésre, mert számomra ezek a filmek hozták igazán közel 1956 és a ma élő amerikai magyarség élményét. Egészen elérzékenyültem rajtuk. (Ma meg már elég a trailert megnéznem, és azonnal szorul a torkom.) Az egyik film a Journey Home, amelyben egy '56-os menekült két gyermeke kutatja édesapja múltját, szembesülve a Magyarországon élő emberek mai napig tartó zártságával és félelmével. Másik filmjük pedig az Inkubátor, amely a gyerekek magyarságélményéről szól. (Majd ha egyszer nagy leszek, összehasonlító tanulmányt készítek a két második generációról.) Magyarországon a forradalmi résztvevők családjainak és gyermekeinek sorsáról Kőrösi Zsuzsanna és Molnár Adrienne készítettek megrendítő szociológiai tanulmányt Titokkal a lelkemben éltem címmel. Most fedeztem fel, hogy EZEN a linken az egész könyv letölthető. Mély nyomokat hagy az emberben, de mindenképpen ajánlom elolvasásra.
Az ünnepség második felében a szünetet követően fellépett a New Brunswick-i Életfa együttes és a Csűrdöngölő tánccsoport, műsort adtak a New Brunswick-i amerikai magyar kiscserkészek, énekelt az énekkar, majd ima és a Szózat zárta az eseményt. Az ünnepség alatt házisüteményeket és kávét árultak, úgyhogy jól feltankoltam almás kockákból, és boldogan hazajöttem. Életre szóló élmény volt ez a nap. A kölykeim meg cserkészek lesznek mind!

   

Előadás az Amerikai Magyar Alapítványnál

Egyébiránt a tegnapi nap igen jól sikerült, és megkezdtem asszimilálódásomat az itteni magyar közösségbe. Voltam egy nagyon érdekes előadáson az Amerikai Magyar Alapítványnál, amelyet a helyi egyetem könyvtárosa, Jim Niessen, tartott Camp Kilmerről. Camp Kilmer a szomszédos városban, Piscataway-ben lévő katonai tábor volt, amely 1956 novemberétől 1957 tavaszáig fogadta az 56-os magyar menekülteket. A menekültek először jellemzően osztrák menekülttáborokba kerültek, majd ott ellenőrizték a papírjaikat, és beléphettek az USÁ-ba, illetve más országokba (nagyon sokan, talán még többen is mentek Kanadába, valamint Ausztráliába, Svájcba). Camp Kilmer kb. féléves intenzív működése alatt kb. 33000 56-os menekült beléptetése és ellenőzése történt, amely átlagosan egy-egy személy esetén 2 napot vett igénybe. A "tábor" szónak a második világháború után igen negatív konnotációja volt, így Kilmer Reception Centerré (Kilmer Befogadóközpont) keresztelték át a helyet, de a köznyelvben továbbra is megmaradt "tábornak". A magyar menekültek Amerikába érkezését (katonai, majd később civil repülőkön, hajókon) rendkívül komoly PR-munka övezte, amely hangsúlyozta a szabadságért harcoló magyarok befogadásának erkölcsi fontosságát. Egyébiránt az amerikaiak a tévében egyenes adásban láthatták, hogyan rombolják szét az orosz tankok Budapestet november 4-én, és ez az emlék rengeteg olyan ma élő amerikaiban is komoly nyomott hagyott, akik csak gyerekként látták ezt a tévében. Ez (és korábban Kossuth, amerikai útja során) alapvetően megalapozta a magyarok szabadságharcos, pozitív imidzsét az USÁ-ban. (Ne "aggódjunk", ez változik, ld. előző poszt.) A fotók és beszámolók alapján a táborban a lehetőségekhez képest normális körülmények uralkodtak. Az ellenőrzés részt képezte az egészségügyi vizsgálat, a hivatalos iratok ellenőrzése (az elmondások szerint a menekültek egy része azonnal zöld kártyát kapott, míg egy bizonyos létszám után már "fehér kártyát" kaptak, amely ugyanolyan feltételeket biztosított a munkavállaláshoz, mint a zöld, majd később megkapták a zöldet is) és állásinterjúk. A New Brunswick-i magyar közösség számos tagja segített a menekülteknek tolmácsolni, és a táboron kívül is felkarolták őket (noha az eltérő társadalmi háttér miatt sok feszültség alakult ki később e két csoport között). További érdekesség, hogy a táborban hosszabb ideig lakók heti 2,50 dolláros ellátmányt kaptak, amelyből a táborban működő boltban alapvető élelmiszereket vásárolhattak. Az előadás igazi érdekessége az volt, hogy a kb. 60 fős hallgatóságban számos 56-os menekült ült, és mesélt el személyes élményeket, emlékeket. Sokan emlékeztek a hajó nevére is, amelyen érkeztek és az azonosító kártyák rövidítéseinek jelentésére. Egy New Brunswickban született asszony elmesélte, hogyan ment az édesanyja tolmácsolni akár éjszakába menően, és hogyan szúrtak ki magyarul tökéletesen beszélő orosz kémeket a menekültek között, akiket visszaküldtek Európába.
Számomra hihetetlenül érdekes és nagyon tanulságos volt az előadás, mindenképpen igyekszem majd eljönni a következőkre is, míg itt vagyok. Az előadás után beszélgettem még néhány újonnan megismert emberrel, és hívtak a jövő szombaton lévő magyar táncházba. Ezt a helyi amerikai magyar néptánccsoport, a Csűrdöngölő Néptáncegyüttes rendezi, és a szintén helyi Életfa népzenei együttes húzza majd a talpalávalót. Jövő pénteken és vasárnap pedig október 23-i megemlékezések lesznek: pénteken gyertyás felvonulás és koszorúzás az 1956-os emlékműnél (bizony, ilyen is van itt, és a rendszerváltás előtt avatták fel!), vasárnap pedig ünnepi megemlékezés a Magyar Atlétikai Klubban. Ezekre is szeretnék elmenni majd.
Végül az este apró fénypontja a vendégmarasztalóként kínált kenyér, vastagon szelt házikolbász és Pannónia sajt volt. :)