Nem írtam egy ideje, most meg rengeteg dolog van, amiket részint én is emésztek még.
Először is, hogy rákosnak lenni olyan, mint élsportolónak. Ha nyerni akarok, soha, egyetlen nap se telhet el anélkül, hogy ne dönteném el fejben, nyerni fogok, nincs mese, és odatennék mindent, amit csak tudok, fejben, fizikálisan (ezalatt értem a mozgást is, meg azt is, hogy belássam, igenis pihenni is kell, vagy hogy utóbbitól ne legyen bűntudatom, mert hogy ott van a gyerek). A Simonton ráébresztett arra, hogy rengeteg dologban mások - sokszor, vagy leginkább feltételezett - elvárásainak akartam megfelelni, vagy egy képnek: a tökéletes anya, ahogy én képzelem, aki mindent odatesz, vagy a jó háziasszony, ahogy én képzelem, hogy az anyósom hogy képzeli, vagy a lelkiismeretes munkaerő, akit szeret a főnöke, vagy a kitartóan rák ellen küzdő ember, aki a blogján keresztül talán erőt ad másoknak - de akkor meg ugye sose kettyen le... Baromság.
Az a nagy tanulság(om), hogy le kell építenem a rohadt nagy maximalizmusomat, mert felzabál, frusztrálttá tesz, és akadályoz abban, hogy kibontakoztassam önmagamat - azt, aki valójában akarok lenni, és amivel valójában akarok foglalkozni. Festeni szeretnék, kiállításokat rendezni, meg könyvet írni és igenis, erőt adni másoknak, mert ha valamiben hiteles vagyok, az a küzdés. Rátalálni az én utamra. Nem akarni tökéletes anyának lenni (ahogy én képzelem), hanem elég jónak lenni, és nem úgy állni a dolgokhoz, hogy Botnak adunk 90%-ot, mi meg alamizsnálunk ketten a maradék 10-en, hanem minimum 60-20-20 vagy 50-25-25, és akkor mindenki kiegyensúlyozottabb és boldogabb lesz a családunkban. Tudatosan igyekszem nevelni magam, hogy ne érezzek bűntudatot, ha nem vagyok a gyerekkel, akkor meg pláne ne, ha élvezem is azt, hogy nem vagyok vele, mert meditálok, Cs-vel vagyok, vagy elmegyek ész nélkül vásárolgatni (mondjuk ilyen az elmúlt egy évben kb. egyszer volt - sivár az életem, wehheheh).
Aztán egy Simontonon tanult technika segítségével elengedtem rengeteg neheztelésemet. Neheztelés az, mikor felidézel valakivel egy konfliktus szituációt, és akár még évek múltán is ugyanazokat a fizikai reakciókat vagy képes produkálni általa. Meglepett, de baromira kiventilláltam magamból az előző kapcsolatomat, de most ezt is végleg elintéztem magamban, de volt az emberek között barátnak hitt ember, aki megrágalmazott, de még családtagok is, akikkel nem tudtam zöld ágra vergődni, de főként önmagam, akire bizonyos helyzetek miatt nagyon sokat haragudtam, és emésztettem, rágtam magam. Nem mondom, hogy a lista végére értem - pedig ez nem is a haragtartás része a dolgoknak -, de dolgozom rajta.
Közelebb kerültem Istenhez. Ez sok erőt ad, minden nap imádkozom, és tudom, hogy elvetettem egy magot - a gyógyulásom magját -, ami most még a földben van, és nem látom, hogy nő. De már elkezdte a munkáját, és tudom, hogy ki fog hajtani.
Most, hogy ezeket leírtam, máris jobb napom van...
Kettőt kaptam az új kemóból, és nagyon hiszem, mert lelki szemeim előtt láttam, hogy ez brutálisan dúrta le a rákos sejteket. Meg vele együtt a hemoglobin szintemet is, amitől frankón vérszegény lettem (álmatagság, izomgyengeség - ez a vonszolom magam típusú fáradtság). Már épp arról kezdtünk el beszélni, hogy lehet, vért kell kapnom (bahh, nee). Ráadásul még rohadtul be is sárgultam, 124-re felment a bilirubin szintem, ami kb. a műtétem után volt (több kínai étterem megkeresett, hogy legyek a reklámarcuk). Úgyhogy hétfőn még azzal szomorítottam magam, hogy mi lesz velem, nem kapom majd emiatt a harmadik kezelést, holott ez végre hat, én annyira elhiszem, hogy ez hat!
Aztán tegnap elmentünk Pestre, a sebészhez. Azt mondta, nyilvánvalóan látszik, hogy a kemó hatástalan, és amiből eddig fenntartottam magam, az csakis az immunrendszerem (ekkor fejben adtam magamnak egy pacsit), de itt nagyobb fegyverre van most már szükség. Az onkológussal való konzultációt követően az a terv, hogy újra megműtenek, és kiveszik a felszíni daganatokat, a májon belül lévőket pedig valamiféle zúzással próbálják elpusztítani. Egyúttal szövetmintát is vesznek, mert azt feltételezik, hogy a daganatos sejtek idő közben típust váltottak (ez a Vater papilla tumor egy sajátossága), és elkezdtek hasonulni más ráktípushoz, feltételezés szerint a vastagbélrákhoz -, és ezért nem reagáltak a hasnyálmirigyre célzott kemóra. Egy újabb szövettan birtokában a műtét után esetleg más kemót adnának ennek fényében. Holnapután telefonálok vissza a sebésznek, aki addig megnézni a CT-s felvételeket, és megmondja, hogy mit és hogy lehet műteni, mik a következő lépések. Akár már novemberben vagy decemberben megműtenének. Addig viszont pihentetnem kell a májamat, hogy lemenjen a sárgaságom, hogy bírjam a műtétet. Kérdeztem az orvost, hogy az altatás megint rizikó, mit gondol erről...? Azt mondta, hogy igen, rizikó, de a múltkor sem volt semmi baj. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy az előző tapasztalatokból ítélve megugorhatónak látja a dolgot. Szóval most nem lesz kemó, csak fejben és fizikálisan gyúrás, felkészülés, kéne vagy 4 kilót híznom (most vagyok 43-44), mert ennyit le is fogok dobni a műtét miatt. Számomra már az is hihetetlen, hogy fél év utazgatás, mellékhatások és fáradtság után lesz egy kis pihenő, mikor nem megyek sehova, a hajam mégse fog kihullani, végre begyógyulnak a sebek a számban, és még vérszegény se leszek. Esküszöm, új időszámítás. Jöhet a következő.
Először is, hogy rákosnak lenni olyan, mint élsportolónak. Ha nyerni akarok, soha, egyetlen nap se telhet el anélkül, hogy ne dönteném el fejben, nyerni fogok, nincs mese, és odatennék mindent, amit csak tudok, fejben, fizikálisan (ezalatt értem a mozgást is, meg azt is, hogy belássam, igenis pihenni is kell, vagy hogy utóbbitól ne legyen bűntudatom, mert hogy ott van a gyerek). A Simonton ráébresztett arra, hogy rengeteg dologban mások - sokszor, vagy leginkább feltételezett - elvárásainak akartam megfelelni, vagy egy képnek: a tökéletes anya, ahogy én képzelem, aki mindent odatesz, vagy a jó háziasszony, ahogy én képzelem, hogy az anyósom hogy képzeli, vagy a lelkiismeretes munkaerő, akit szeret a főnöke, vagy a kitartóan rák ellen küzdő ember, aki a blogján keresztül talán erőt ad másoknak - de akkor meg ugye sose kettyen le... Baromság.
Az a nagy tanulság(om), hogy le kell építenem a rohadt nagy maximalizmusomat, mert felzabál, frusztrálttá tesz, és akadályoz abban, hogy kibontakoztassam önmagamat - azt, aki valójában akarok lenni, és amivel valójában akarok foglalkozni. Festeni szeretnék, kiállításokat rendezni, meg könyvet írni és igenis, erőt adni másoknak, mert ha valamiben hiteles vagyok, az a küzdés. Rátalálni az én utamra. Nem akarni tökéletes anyának lenni (ahogy én képzelem), hanem elég jónak lenni, és nem úgy állni a dolgokhoz, hogy Botnak adunk 90%-ot, mi meg alamizsnálunk ketten a maradék 10-en, hanem minimum 60-20-20 vagy 50-25-25, és akkor mindenki kiegyensúlyozottabb és boldogabb lesz a családunkban. Tudatosan igyekszem nevelni magam, hogy ne érezzek bűntudatot, ha nem vagyok a gyerekkel, akkor meg pláne ne, ha élvezem is azt, hogy nem vagyok vele, mert meditálok, Cs-vel vagyok, vagy elmegyek ész nélkül vásárolgatni (mondjuk ilyen az elmúlt egy évben kb. egyszer volt - sivár az életem, wehheheh).
Aztán egy Simontonon tanult technika segítségével elengedtem rengeteg neheztelésemet. Neheztelés az, mikor felidézel valakivel egy konfliktus szituációt, és akár még évek múltán is ugyanazokat a fizikai reakciókat vagy képes produkálni általa. Meglepett, de baromira kiventilláltam magamból az előző kapcsolatomat, de most ezt is végleg elintéztem magamban, de volt az emberek között barátnak hitt ember, aki megrágalmazott, de még családtagok is, akikkel nem tudtam zöld ágra vergődni, de főként önmagam, akire bizonyos helyzetek miatt nagyon sokat haragudtam, és emésztettem, rágtam magam. Nem mondom, hogy a lista végére értem - pedig ez nem is a haragtartás része a dolgoknak -, de dolgozom rajta.
Közelebb kerültem Istenhez. Ez sok erőt ad, minden nap imádkozom, és tudom, hogy elvetettem egy magot - a gyógyulásom magját -, ami most még a földben van, és nem látom, hogy nő. De már elkezdte a munkáját, és tudom, hogy ki fog hajtani.
Most, hogy ezeket leírtam, máris jobb napom van...
Kettőt kaptam az új kemóból, és nagyon hiszem, mert lelki szemeim előtt láttam, hogy ez brutálisan dúrta le a rákos sejteket. Meg vele együtt a hemoglobin szintemet is, amitől frankón vérszegény lettem (álmatagság, izomgyengeség - ez a vonszolom magam típusú fáradtság). Már épp arról kezdtünk el beszélni, hogy lehet, vért kell kapnom (bahh, nee). Ráadásul még rohadtul be is sárgultam, 124-re felment a bilirubin szintem, ami kb. a műtétem után volt (több kínai étterem megkeresett, hogy legyek a reklámarcuk). Úgyhogy hétfőn még azzal szomorítottam magam, hogy mi lesz velem, nem kapom majd emiatt a harmadik kezelést, holott ez végre hat, én annyira elhiszem, hogy ez hat!
Aztán tegnap elmentünk Pestre, a sebészhez. Azt mondta, nyilvánvalóan látszik, hogy a kemó hatástalan, és amiből eddig fenntartottam magam, az csakis az immunrendszerem (ekkor fejben adtam magamnak egy pacsit), de itt nagyobb fegyverre van most már szükség. Az onkológussal való konzultációt követően az a terv, hogy újra megműtenek, és kiveszik a felszíni daganatokat, a májon belül lévőket pedig valamiféle zúzással próbálják elpusztítani. Egyúttal szövetmintát is vesznek, mert azt feltételezik, hogy a daganatos sejtek idő közben típust váltottak (ez a Vater papilla tumor egy sajátossága), és elkezdtek hasonulni más ráktípushoz, feltételezés szerint a vastagbélrákhoz -, és ezért nem reagáltak a hasnyálmirigyre célzott kemóra. Egy újabb szövettan birtokában a műtét után esetleg más kemót adnának ennek fényében. Holnapután telefonálok vissza a sebésznek, aki addig megnézni a CT-s felvételeket, és megmondja, hogy mit és hogy lehet műteni, mik a következő lépések. Akár már novemberben vagy decemberben megműtenének. Addig viszont pihentetnem kell a májamat, hogy lemenjen a sárgaságom, hogy bírjam a műtétet. Kérdeztem az orvost, hogy az altatás megint rizikó, mit gondol erről...? Azt mondta, hogy igen, rizikó, de a múltkor sem volt semmi baj. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy az előző tapasztalatokból ítélve megugorhatónak látja a dolgot. Szóval most nem lesz kemó, csak fejben és fizikálisan gyúrás, felkészülés, kéne vagy 4 kilót híznom (most vagyok 43-44), mert ennyit le is fogok dobni a műtét miatt. Számomra már az is hihetetlen, hogy fél év utazgatás, mellékhatások és fáradtság után lesz egy kis pihenő, mikor nem megyek sehova, a hajam mégse fog kihullani, végre begyógyulnak a sebek a számban, és még vérszegény se leszek. Esküszöm, új időszámítás. Jöhet a következő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése