Papónak, az apai dédnagyapámnak mindig volt kutyája, Bogár. Papó kiment a Bokorhátra, összeszedett egy kis korcsot, amit lefialt valami kóborkutya, hazavitte. Minden kutya Bogár volt, de nem minden Bogár Rovar, de egyszerre mindig csak egy. Imádtunk átmenni játszani hozzájuk. Bogár körbeugrált, incselkedett, ezerrel csóválta a farkát, de ha meg akartad simogatni, sosem engedte, mindig elszaladt, ő(ke)t nem lehetett megfogni.

Néha a fiam is ilyen. Kitárom a karomat, felém szalad, aztán egy méterrel tőlem vesz egy kanyart, vagy csak megtorpan és néz, nem engedi megölelni magát. Máskor meg, ha mesét olvasunk a játszószőnyegen, megfordul, odatolat, és lehuppan az ölembe. Aztán hosszú perceken keresztül teljes zen állapotban masszíroztatja a füleit és a fejét.