A konfra való felkészülés sokkal hajszoltabbra sikerült, mint először gondoltam volna. 11 második generációs alany interjúját dolgoztam fel és mutattam be, fókuszálva három témára: 1. a magyar közösség pull faktorai a második generáció számára (azaz volt-e megtartó ereje a közösségnek, amellyel magához vonzotta a fiatalokat?), 2. az 1956-os menekültek fogadásának élménye Camp Kilmerben (New Brunswick mellett van ugyanis az a katonai tábor, ahol a magyar menekültek többségét beléptették az USÁ-ba '56-ban), valamint 3. az identitás kérdése (megkérdőjelezte-e valaha a magyarságát? Tudatos döntés-e a magyar identitás vállalása? Milyen identitásúnak vallja magát, és miért?) A felkészülés több hetes munka volt, ugyanis az interjúk összesen kb. 17 órányi anyagot tettek ki, és rájöttem, hogy egy nap nagyon max. csak 2 órányi, kényelmesen 1 órányi anyagot tudok feldolgozni. Na a lényeg, hogy totál frusztrált voltam egész májusban kb., nem beszélve arról, hogy még szegény Cs is kórházazott közben. Szóval már nagyon vártam, hogy lemenjen ez az egész, és végre már csak a babakelengyére és hasonló jóillatú dolgokra tudjak koncentrálni.
Az előadás szerintem jól sikerült, mindent el tudtam mondani, még konklúziók is születtek a fejemben közben, és tényleg olyanok ültek a közönségben, akik éppen ezt a témát gyúrják, néha konkrétan ezt a közösséget, csak más hullámokat vizsgálva (pl. '56-osok). Így a kapcsolatépítés része is sikeresen megvalósult. Na jó, kissé kiestem a prezentálós gyakorlatból, mert Cs szerint elég sokat ö-ztem, de szerintem ha van időm még vagy kétszer elgyakorolni előtte a prezit, akkor ez is jobb lett volna. Csakhogy nem volt, mert aznap még kora reggel fejeztem be a prezit, és egyszer futtában elmondtam hangosan. Utána rongyoltunk Pestre, és du. 4-től kezdődött a szekcióm.
Este Laca ajánlására elmentünk a Bölcső Bárba, ahol remek dembörgört ettünk. Utólag belegondolva is csodálkozom, hogy nem dőltem ki már ott helyben, mint egy krumpliszsák.
Másnap szülinapom volt. :D És mivel Karácsonyra Szépművészeti Múzeumos támogató jegyet kértem a tesóktól (éves fix összegért minden kiállításukat megnézheted - az állandóakat akárhányszor, az időszakiakat egyszer, plusz még néhány múzeumba is lehet vele menni állandó kiállításokra. Ja, és társas jegy is van, az még olcsóbb.), tehát mivel ezt kértem, délelőtt elmentünk kiállításra. Épp most fut a "Toulouse-Lautrec világa", és hát nekem Lautrec már gimis korom óta nagy szerelmem, zseniális rajzos, a plakátjai egyszerűen remekek (hangsúly az egyszerűn is). Igaz ugyan, hogy szegénynek olyan hányatott élete volt (unokatestvérek frigyéből örökölt csontbetegséggel született, így életét törpén, állandó fájdalmak között, magányosan és alkoholistán élte le), hogy mikor Timi barátnőmmel gimis korunkban beültünk megnézni a róla szóló filmet, utólag bevallva mindketten azt vártuk, mikor hal már meg szegény... No de, ez semmit nem csökkent zsenialitásán, és az általa táplált rajongásomon, ugyanis azóta még egy életrajzi regényt is elolvastam róla, és nem átalltam Lautrec reprót hamisítani (ééérted, reprót hamisítani), ami aztán egy darabig a konyha falát díszítette. Imádatomból fakadóan a kiállítást tartalmilag csakis dicsérni tudom, a Mester minden darabja kiváló, de ami külön élményt jelentett, az az, hogy milyen humora volt a fickónak. Sajnos nem leltem neten a kedvenc rajzaimat, de volt egy képpáros, aminek a készítése közben valszeg azt mondhatta Lautrec: "hmmm, rajzoljunk egy lovat és egy kutyát" (utóbbi egy tömör pofájú bulldog, és az állatok egymást bámulják). A következő: "oké, most adjunk egy pipát a kutya szájába". A kutya meg a ló még bambábban bámulják egymást, miközben előbbinek hetyke pipa lóg a szájából, kis, kanyargó füsttel. Óriási. Arról már nem is beszélve, hogy Lautrec imádta megvendégelni barátait, és ilyenkor minden alkalomra litóval sokszorosított menükártyákat gyártott. Meglepő módon ez volt a kedvenc darabom :)
A hétvége óta a totális kipurcanás állapotában leledzem, azt leszámítva, hogy egy barátnőm, aki ikerterhes, kórházba került idő előtt, így aztán párszor bementem hozzá látogatni. Nem pontosan így, de valahogy így.
Az előadás szerintem jól sikerült, mindent el tudtam mondani, még konklúziók is születtek a fejemben közben, és tényleg olyanok ültek a közönségben, akik éppen ezt a témát gyúrják, néha konkrétan ezt a közösséget, csak más hullámokat vizsgálva (pl. '56-osok). Így a kapcsolatépítés része is sikeresen megvalósult. Na jó, kissé kiestem a prezentálós gyakorlatból, mert Cs szerint elég sokat ö-ztem, de szerintem ha van időm még vagy kétszer elgyakorolni előtte a prezit, akkor ez is jobb lett volna. Csakhogy nem volt, mert aznap még kora reggel fejeztem be a prezit, és egyszer futtában elmondtam hangosan. Utána rongyoltunk Pestre, és du. 4-től kezdődött a szekcióm.
Este Laca ajánlására elmentünk a Bölcső Bárba, ahol remek dembörgört ettünk. Utólag belegondolva is csodálkozom, hogy nem dőltem ki már ott helyben, mint egy krumpliszsák.
Másnap szülinapom volt. :D És mivel Karácsonyra Szépművészeti Múzeumos támogató jegyet kértem a tesóktól (éves fix összegért minden kiállításukat megnézheted - az állandóakat akárhányszor, az időszakiakat egyszer, plusz még néhány múzeumba is lehet vele menni állandó kiállításokra. Ja, és társas jegy is van, az még olcsóbb.), tehát mivel ezt kértem, délelőtt elmentünk kiállításra. Épp most fut a "Toulouse-Lautrec világa", és hát nekem Lautrec már gimis korom óta nagy szerelmem, zseniális rajzos, a plakátjai egyszerűen remekek (hangsúly az egyszerűn is). Igaz ugyan, hogy szegénynek olyan hányatott élete volt (unokatestvérek frigyéből örökölt csontbetegséggel született, így életét törpén, állandó fájdalmak között, magányosan és alkoholistán élte le), hogy mikor Timi barátnőmmel gimis korunkban beültünk megnézni a róla szóló filmet, utólag bevallva mindketten azt vártuk, mikor hal már meg szegény... No de, ez semmit nem csökkent zsenialitásán, és az általa táplált rajongásomon, ugyanis azóta még egy életrajzi regényt is elolvastam róla, és nem átalltam Lautrec reprót hamisítani (ééérted, reprót hamisítani), ami aztán egy darabig a konyha falát díszítette. Imádatomból fakadóan a kiállítást tartalmilag csakis dicsérni tudom, a Mester minden darabja kiváló, de ami külön élményt jelentett, az az, hogy milyen humora volt a fickónak. Sajnos nem leltem neten a kedvenc rajzaimat, de volt egy képpáros, aminek a készítése közben valszeg azt mondhatta Lautrec: "hmmm, rajzoljunk egy lovat és egy kutyát" (utóbbi egy tömör pofájú bulldog, és az állatok egymást bámulják). A következő: "oké, most adjunk egy pipát a kutya szájába". A kutya meg a ló még bambábban bámulják egymást, miközben előbbinek hetyke pipa lóg a szájából, kis, kanyargó füsttel. Óriási. Arról már nem is beszélve, hogy Lautrec imádta megvendégelni barátait, és ilyenkor minden alkalomra litóval sokszorosított menükártyákat gyártott. Meglepő módon ez volt a kedvenc darabom :)
A hétvége óta a totális kipurcanás állapotában leledzem, azt leszámítva, hogy egy barátnőm, aki ikerterhes, kórházba került idő előtt, így aztán párszor bementem hozzá látogatni. Nem pontosan így, de valahogy így.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése