A tegnapi kísérlet, hogy három héttel az utolsó beroppanás után megpróbáljak fájdalomcsillapító tapasz nélkül létezni, kudarcba fulladt. Pár órával a tapasz leszedése után úgy éreztem magam, mint egy macska, akit kidobtak a 7. emeletről (és nem, nem a talpára érkezett).

A Montreaux Jazz Fesztivál hivatalosan is felkerült a bakancslistámra. 8)

Annyian mondták már, hogy a gyerek tiszta apja, hogy lassan elgondolkozok, vajon én hol voltam a fogantatásnál.

"Ééééédes gyermekem, mit vársz, ez tulajdonképpen csonttörés, a csonttörések után minden halandó 6-8 hetet fekszik..." mondá jóanyám. Pedig én már kezdtem lázadozni, hogy unalmas ez a haszontalankodás, és leszámítva azokat a pillanatokat, mikor a palántot etetem (sajnos a kórház óta már csak tápszer meg gyűjtőből hozott anyatej :( ), foglalkoztatom és altatom, a napom további része mehetne egyenesen a kukába, akkora f*s. Én meg - természetemhez híven - türelmetlenkedem.

Szerdán kézhez kaptuk a leleteket, majd szakértő is elolvasta. Feketén-fehéren le van írva, hogy kérem szépen nem 3 darab csigolyám roppant be, hanem egész pontosan 12. (Egy felnőtt embernek összesen 33 van.) Az összes lágyéki (5 db) 2/3-ára roppant be, két darab háti csúnyán (az egyik felére), 5 darab háti meg enyhébben. A reumatológus szerint ehhez képest jól nézek ki, fodrásznál voltam? (azt nem mondom, hogy jól tartom magam, mert nem lenne igaz :O ), meg egész ügyesen közlekedek már. Ma elindítottunk egy csontépítő kúrát. Ez félévente egy injekció, a benne lévő szer blokkolja a csontok lebomlását. Emellé nagydózisú D-vitamint és kalciumot kapok, amelyek együttesen visszaerősítik a csontok szerkezetét. Nyilván nem egyik hónapról a másikra fog menni a haladás. Gyógytornát is csinálok, de arról álmodozom, amikor majd sétálok és úszni járok. Most még mindig fájdalomcsillapítókat kapok, és az orvos megmondta, hogy ne legénykedjek, mert megtévesztő, hogy elnyomja a gyógyszer a fájdalmakat, de a csontok még csak most forrnak össze. Tehát az van, hogy most csak feküdhetek, ülni nem szabad, csak max. 5 perceket, és csak a mosdóba, zuhanyba menjek ki, tehát ami muszáj.

Azóta elolvastam egy krimit, A stoppost Linwood Barclay-tól, amit én úgy raktam le, hogy hát nem is tudom, nem volt rossz, de a jó nem ilyen. Szívesen vennék Tőletek bármi javaslatot hasonló műfajú könyvekre. Nekem a Millenium trilógia pl. nagyon adta, ahhoz hasonlókat szívesen olvasok. A stopposban az volt a baj, hogy valahogy mindig csak a következő két lépésre előre érdekelt a sztori, nem függött annyira rajta a figyelmem, persze agyaltam, hogy ki a gyilkos, de a vérem meg nem fagyott, nem állt fel a szőr a hátamon, ha megjelent x szereplő, és igazán a főhőssel se tudtam azonosulni. Meg úgy egyáltalán, valahogy túl sok fura figurától hemzsegett az az egyszem kisvároska. Amitől még feláll a szőr a hátamon, ha odarak az író egy szálat, amit nem varr el. Itt nem az, hogy nem varrta el, hanem gagyin tette. Írás tekintetében egyébként nem volt rossz, de mégis enyhén fapadosnak éreztem. (Tudom-tudom, könyvkritikai minőségeim úgy száguldoznak, mint kerek savak az amatőrök borkóstolóján.) Summa summárum (ezt Cs-től tanultam), ha van jó tippetek könyvre, ne hallgassatok örökre.

A másik tervem fekvés idejére, hogy belemaszatolok a kutatás feldolgozásába (direkt óvatosan fogalmazok, nehogy szó érje a ház elejét, ha a végén semmit se méltóztatok csinálni), és lehet, hogy rajzolgatok is egy keveset.

A belgyógyászhoz két hét múlva megyek vissza, ő meg egy új gyógyszert szeretne kipróbálni rajtam. Ezt évekkel ezelőtt igényeltük, de visszadobta az OEP a kérelmemet. Most végre lehet, enyhült a szabályozás. A remény az, hogy a szteroidot ki lehet vele váltani. Emellett majd elindul valamikor egy 2-3 hetes felkészülés is a transzplantra (szűrővizsgálat-sorozat), de annak még nem tudom az idejét. Ha azt megcsinálják, felkerülök az éles várólistára, és utána elkezdünk várni a telefonra. Csupa cliffhanger, stay tuned.

Az elmúlt két (bővebben öt) hétben páros lábbal hajtottuk a szopórollert.* **

A csigolyaberoppanás eddigi életem egyik legrosszabb élménye. Három héttel a lurek megszületése után - ugye hát emelgetni a zsír új 3,5 kilós súlyzót meg minden - a csontritkulásom úgy gondolta, hogy hátaztneked. Beroppant egy ágyéki csigolya a derekamban. Rá két hétre a kényszertartástól még kettő beroppanás a hátam közepén. Rá egy hétre egy éjszakai hátgörcs közben a már törött ágyéki csigolyám tovább roppant. Na, ekkor vitt el a mentő. A csigolyaberoppanásra való hajlam alattomosan alakul ki szteroidszedés közben. Nem eltörik a csigolya, hanem megroppan, megsüllyed, nálam előre is esett pár milliméternyit. A roppanás után az elmozdult csontok kegyetlenül nyomják az idegeket, és az egész nagyon fáj. Igazából sok mindent nem tudnak vele csinálni: olyan ez, mint egy csonttörés, meg kell várni, míg összeforr, de ugyanolyan ez konkrétan már sose lesz sajnos, elméletileg azzal a pár mm-el már megrövidültem. Van egy módszer, amikor műtéti úton cementtel feltöltik és visszaemelik a csigolyát, de az idegsebészek szerint az én esetem nem volt olyan súlyos, hogy ez kelljen. Nagyon erős fájdalomcsillapítókat kaptam (miután bevittek, konkrétan könyörögtem az orvosnak, hogy adjanak valamit, majd 48 órán belül 5 féle fájdalomcsillapítót adtak tabletta, infúzió és tapasz formájában), és másfél hétig úgy feküdtem a kórházban, hogy nem tudtam, meg nem is nagyon kívántam, lábra állni. Tegnap engedtek ki, jelenleg ott tartunk, hogy fűzővel és járókerettel ki tudok menni a vécére. Itt szeretném megjegyezni, hogy az ember komolyan vigyázzon, mit kíván, mert én ez évben farsangkor járókeretes vakegér szerettem volna lenni, és hát attól már nem sok választ el.

A fenti sztori tanulsága az, hogy ne szedjetek szteroidokat, mert rút vége lesz a dolognak, és a reumatológusom megmondta, hogy ha nincs mód a gyógyszer letételére, akkor szorgalmazzam a dokimnak, hogy kezdjük el az előkészületeket a májtranszplantra (ha a májam meggyógyulna, nem lenne már rá szükség). Így el is kezdtünk erről komolyan beszélgetni a dokival, majd erről még lehet írok, ha nem unja még mindenki véglegesen, hogy az én nyomorékságommal van tele a feedje. De amúgy én kezdek ehhez a transzplanthoz is tök pozitívan hozzáállni, úgy érzem, hogy ha ez kell, akkor csináljuk, nekem itt már feladatom van, itt van a kisfiunk, akit fel kell nevelni, és szüksége van rám. Ráadásul még titkon - persze már leghamarabb csak műtét után - vágyom arra, hogy lehessen még kistesója is, úgyhogy nincs idő lacafacázni! :)


*Ezúton szeretném felmenteni kedves szüleimet azon vád alól, hogy milyen mocskosszájú gyereket neveltek. Ha olvasnák a bejegyzést, mélyen elszégyellnék magukat a nevemben is.
** De attól még hajtottuk.

Becsípõdés helyett az elszomorító diagnózis a röntgen után: többszörös csigolya beroppanás. Elkámpicsorodtam.

Mostanában hanyagság áldozata lett a blog, pedig tudom, hogy nyilvánvalóan mindenki tűkön ül, hogy olvashassa gyöngybetűimet.

Kis házunk táján az a helyzet, hogy a babber négy hetes korára 6, azaz 6 centimétert nőtt a születése óta, vagyis most már 57 centi, ill. 3550 grammról 4180-ra emelkedett a súlya. Szóval dübörög a hizlalda rendesen. Demonstrálom:

Illetve íme egy gyermekétkeztetés után frissen kattintott fotó, melyen hagytuk érvényesülni az ízléses fehér radiátorunkat is.

Egyébként a gyereknek van szeme.

Ha valakinek kétsége lett volna afelől, hogy én viszont mekkora nyomorék vagyok, akkor elárulhatom, hogy két hete be van csípődve a derekam, ill. három napja már a hátam közepe is, aminek köszönhetően orángutánjárásban kapaszkodom a lakásban, gyereket emelni nem tudok, és folyamatos segítségre szorulok. (Mondtam, nyomorék.) Kezdek már besokallni ezen, tegnap már injekciót is kaptam, de mint halottnak a csók. Próbálom mozgatni meg tornáztatni, állítólag magától elmúlik, csak türelmesnek kell lenni. Hja, mikor az ember a gyerekét nem tudja kivenni a kiságyból...

Ha milf van, filf is van!

Cs: Fiam, úgy áll rajtad a sapka, mint egy alkoholista kőművesen.

Cs: Az se normális, hogy a belgyógyászod a szabadsága alatt is a te véreredményeidet követi e-mailen.
T: Beteges?