2014. szeptember 13., szombat

Az elmúlt két (bővebben öt) hétben páros lábbal hajtottuk a szopórollert.* **

A csigolyaberoppanás eddigi életem egyik legrosszabb élménye. Három héttel a lurek megszületése után - ugye hát emelgetni a zsír új 3,5 kilós súlyzót meg minden - a csontritkulásom úgy gondolta, hogy hátaztneked. Beroppant egy ágyéki csigolya a derekamban. Rá két hétre a kényszertartástól még kettő beroppanás a hátam közepén. Rá egy hétre egy éjszakai hátgörcs közben a már törött ágyéki csigolyám tovább roppant. Na, ekkor vitt el a mentő. A csigolyaberoppanásra való hajlam alattomosan alakul ki szteroidszedés közben. Nem eltörik a csigolya, hanem megroppan, megsüllyed, nálam előre is esett pár milliméternyit. A roppanás után az elmozdult csontok kegyetlenül nyomják az idegeket, és az egész nagyon fáj. Igazából sok mindent nem tudnak vele csinálni: olyan ez, mint egy csonttörés, meg kell várni, míg összeforr, de ugyanolyan ez konkrétan már sose lesz sajnos, elméletileg azzal a pár mm-el már megrövidültem. Van egy módszer, amikor műtéti úton cementtel feltöltik és visszaemelik a csigolyát, de az idegsebészek szerint az én esetem nem volt olyan súlyos, hogy ez kelljen. Nagyon erős fájdalomcsillapítókat kaptam (miután bevittek, konkrétan könyörögtem az orvosnak, hogy adjanak valamit, majd 48 órán belül 5 féle fájdalomcsillapítót adtak tabletta, infúzió és tapasz formájában), és másfél hétig úgy feküdtem a kórházban, hogy nem tudtam, meg nem is nagyon kívántam, lábra állni. Tegnap engedtek ki, jelenleg ott tartunk, hogy fűzővel és járókerettel ki tudok menni a vécére. Itt szeretném megjegyezni, hogy az ember komolyan vigyázzon, mit kíván, mert én ez évben farsangkor járókeretes vakegér szerettem volna lenni, és hát attól már nem sok választ el.

A fenti sztori tanulsága az, hogy ne szedjetek szteroidokat, mert rút vége lesz a dolognak, és a reumatológusom megmondta, hogy ha nincs mód a gyógyszer letételére, akkor szorgalmazzam a dokimnak, hogy kezdjük el az előkészületeket a májtranszplantra (ha a májam meggyógyulna, nem lenne már rá szükség). Így el is kezdtünk erről komolyan beszélgetni a dokival, majd erről még lehet írok, ha nem unja még mindenki véglegesen, hogy az én nyomorékságommal van tele a feedje. De amúgy én kezdek ehhez a transzplanthoz is tök pozitívan hozzáállni, úgy érzem, hogy ha ez kell, akkor csináljuk, nekem itt már feladatom van, itt van a kisfiunk, akit fel kell nevelni, és szüksége van rám. Ráadásul még titkon - persze már leghamarabb csak műtét után - vágyom arra, hogy lehessen még kistesója is, úgyhogy nincs idő lacafacázni! :)


*Ezúton szeretném felmenteni kedves szüleimet azon vád alól, hogy milyen mocskosszájú gyereket neveltek. Ha olvasnák a bejegyzést, mélyen elszégyellnék magukat a nevemben is.
** De attól még hajtottuk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése