A hétvégén Pesten voltunk Gó versenyen, amiről inkább Cs tudna maratoni posztot írni - legalábbis az alapján, hogy mennyit áradozott róla hazafelé a kocsiban. A góval kb. 5-6 éve foglalkozik már nagy elhivatottsággal, komoly hobbi szintjén. Sajnos Debrecenben nincsen gó klub (van viszont a Carpe Diem teaházban egy goban - ami köré éppen klubot igyekszik szervezni, ha érdekel, kérjetek felvételt a Debreceni Gó Klub facebook oldalára!), így Cs minden alkalmat megragad, hogy eljusson a versenyekre, ahol végre érdemes ellenfelekkel játszhat. Ugyan a verseny szabályai értelmében nem lehetett ő a 102 fős verseny első helyezettje, viszont 6 meccsből 5-öt megnyert, úgyhogy a büszkeség mellé ajándékba kapott két vouchert, amely 1-1 góórára szól egy 5 profi danos román gómesterrel. Szerintem ennél nagyobb ajándékot nem is kaphatott volna!

Kihasználva a Pestre utazás alkalmát, Lacával együtt felmentünk a Galéria Körbe. Ez egy olyan művészeti szakkör, amelyhez hasonló színvonalú csoport jelenleg sajnos nincsen Debrecenben. A Kört a zebegényi táboros tanáraink szervezik, és itt kifejezettebben a rajzi készség fejlesztésére koncentrálódnak a dolgok. A beérkező tanulók maguk dönthetik el, hogy az előkészített geometriai testes csendélet, klasszikus használati tárgyas csendélet, portré vagy akt témájából mit választanak. Persze érdemes előtte konzultálni a tanárokkal, hogy az ember belője a szintjét, és ne az akttal kezdjen, ha még kockát se tud rendesen rajzolni. Nálam az most a konszept, hogy szeretném komolyan fejleszteni a rajztudásomat (itt komoly hiányosságaim vannak sajnos), és ehhez otthon rajzolok, illetve emellett festek. Havonta egyszer pedig elmegyek a Körbe, ahol meg tudom konzultálni a tanárokkal a munkáimat, illetve ott is tudok rajzolni. Noha ezzel lassabban fejlődök, mintha folyton el tudnék járni, de hát ez is valami...

A mostani alkalomra elvittem a vázlataimat és a festményemet, amit az előző posztban bemutattam.

A tanárok is megerősítették azt, ami már minket is piszkált a képpel kapcsolatban: amellett, hogy a torony, annak ablakai és az előtérben lévő nagy ablak kivágottnak hat, és ahogy apukám mondaná, a torony sisakja egyenesen "hülyegyerekes" és meseszerű, a kép félúton van a naturális és az absztrakt ábrázolás között. Sok ponton az előadásmód ugyanis természet utáninak hat, ugyanakkor a konszept absztrakt (nincs perspektíva pl.). Azt mondták, hogy kísérletezzek még ezzel a képpel, mert a vázlatok több irányt is kijelölnek, és ha megjárom az utakat, akkor talán én magam is megválaszolom a kérdést, hogy mi vonz jobban: a naturális vagy az absztrakt (az a baj, hogy mindkettő). Mindenesetre dicsérték a színbontást, a hátteret, és az előtérben lévő két kisebb házat. Sok jó ötletet kaptam, szóval azt hiszem, valóban tovább fogok dolgozni ezzel a képpel, amíg ki nem merítem a témát.

Zárásként a mai nap jó híre: bekerült az egyik táboros képem a Hajdú-Bihar Megyei Őszi Tárlatra! Amatőrök számára ez nagy dicsőség, mert ez a legnagyobb olyan regionális megmérettetés, ahova nem csak profik adhatnak be munkákat. Az őszin profik és amatőrök is adhatnak be, és a profik mellett bekerülni a több százból kiválasztott végső hatvanba tényleg nagy szó. Pénteken kiállításmegnyitóra megyünk! :)

A minap állapítottam meg magamban, hogy az, akit festészeti problémák foglalkoztatnak, boldog ember. A koncepción agyalni ugyanis rettentő jó dolog, annyi irány és előadásmód van (amit még meg kellene tanulni, gyakorolni), hogy idő legyen annyi, hogy mindet ki tudja próbálni az ember. A fejlődés (remélhetőleg) folyamatos, a festészet olyan terület, amivel életed végéig tudsz új utakat járni. Ez a biztosság érdekes módon nagyon kellemes fogódzónak érződik az életben.

Az elmúlt egy hónapban egy és ugyanazon témán dolgoztam végig, és tegnapra értem el a "most már abbahagyom" fázisáig. Valszeg annyira sokat néztem már a képet, hogy magam sem tudom, szeretem-e igazán. Már nem tudom kívülről/távolról nézni (bár a távolság kétségtelenül jót tesz neki, hehe), úgyhogy eltökéltem, hogy megírom ezt a posztot, mert az elmúlt egy hónap rettentő jó szellemi móka volt, aztán félrerakom, és jó sokáig rá se nézek majd...

A történet Firenzében kezdődött, vagy még inkább a festőtáborban, ahol ráharaptam Barcsay Jenő Forma és tér c. könyvére. A zöld házas képet is ez a könyv ihlette, aztán itthon elemeltem Apától, és elkezdtem olvasni. Még csak a vonalaknál és a síkoknál tartottam, de máris ezer kis gondolatbomba robbant. Mondok egy példát: rajzolj egy egyenes vonalat ferde irányban. (De komolyan, rajzold, csak játszásiból!) A vonal feléd eső része legyen vastagabb, majd tőled távolodva vékonyodjon el. Majd rajzolj mellé egy ugyanolyan vonalat, ugyanabba az irányba mutatva, de most a közelebb eső része legyen vékony, és távolodva vastagodjon. Mit érzel, ha ránézel a két vonalra? Melyik vonal távolodik tőled? Mit csinál a másik?
Bingo, az első az, amitől azt érzed, megteremtetted a térérzetet, hiszen a szem a távolabb eső dolgokat, kontúrokat vékonyabbnak látja, míg a másiknál kifordul a tér, mintha egy botot rajzoltál volna. Persze, nyilvánvaló dolog. De micsoda hatalma van a vonalnak! Tehát pl. ha festek valamit, és minden kontúr egyforma, hiába van ott mondjuk több épület és térsík, egyetlen síkba feszítem a látványt. Ha az egyforma vonalakkal körbehatárolt síkokat viszont úgy festem meg, hogy azokban a színekkel érzékeltetem a térhatást (pl. hideg színek távolodnak, melegek előre jönnek), feszültség jön létre a képen, mert a szemet furcsa csalódás izgatja: miért van a színeknek térhatása, mégis látok mindent úgy, mintha egy síkban lennének?
Aztán elmentünk Firenzébe, ahol készítettem egy vonalrajz vázlatot a Santa Croce bazilikáról nyilván hátulról. Íme néhány fotó a modellről:

Helyszíni vonalrajz:

Először egy ugyanilyen, egyformán kontúrozott képet szerettem volna, de amikor elkezdtem színvázlatot készíteni, rájöttem, hogy kíván a kép némileg több színi tervezést, teret, és kompozíciós javítást. Első színvázlat:

Éreztük, hogy a kompozíció itt eléggé szétesik, és nincs egy fókuszpont, ahol megpihenne a szem. Cs szerint a templomtoronynál lévő térhatás (torony oldala) érthetetlen volt ahhoz képest, hogy minden síkban van, így azt elhagytam. Hasonló sorsa jutott a toronycsúcson lévő érthetetlen kutyaház is, amit egy szolid keresztre cseréltem. Készítettem egy újabb színvázlatot, aztán még egy lépés vissza, tónusvázlatok. Végül néhány terv a kontúrokra:

 Végül emellett a tónusvázlat mellett döntöttem (de a kettővel fentebbi képen a két csillagos volt a favoritom):

Még egy színvázlat:

Aztán belecsaptam a lecsóba, és elkezdtem megfesteni 30X40-esben. Kb. három hetes festés-pihentetés, festés-pihentetés után István adta meg az utolsó lökést. Ilyen lett a végeredmény, alias ahogyan abbahagytam:

A kontúrozás végül egészen szolid lett, elvetettem az egy síkba feszítést, viszont a tárgyaknak nincs perspektívája, és csak színekkel oldottam meg a térhatást.

Véletlenül sem állítom, hogy ez életem legjobb festménye (legalábbis remélem :)), viszont nagyon tanulságos játék volt.
 

Mindig is több könyvet olvastam párhuzamosan, de most már kezdek túlzásba esni:
Rhonda Byrne: A titok (Avie most akad ki, hogy miért nem kapja vissza olyan régen a könyvét)
Hoffman: A prímember
Szalai Zoltán: A kockától az aktig (ezt rajzolom is)
Barcsay: Forma és tér
Rome, Florence, Venice útikönyv (mikor olvasson az ember egy városról, ha nem a nyaralása után?)
Velencétől Rómáig útikönyv
Egon Schiele és kora
Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek (Pesta rám ragasztotta a vírust. Egyébként ezt még csak tegnap vettem a kezembe, de már az előszó is zseni.)

Nem tudom, Ti hogy olvastok, de nálam még mindig a papír könyv a nyerő, és most bukok rá egyre inkább az antikvár könyvekre. Ugyanis azoknak jó sárgák a lapjaik, és jellegzetes szaguk is van. Nem mellesleg olyan kincsekre lehet lelni (pl. művészeti témájúakra), amelyeket manapság már sehol nem kap meg az ember. Firenzében eltöltöttem vagy egy órát egy antikváriumban, ahol annyi festőművészről voltak könyvek és albumok, hogy alig tudtam választani. Végül vettem egy Cezanne és egy Utrillo albumot, darabját 2,5 euróért(!!!) reggel 10-kor, mindössze kb. 100 méterre a szállodánktól, amit Cs aztán egész nap hősiesen húzgált a templomoktól egészen az Uffizin át. (Valamiért az az érzésem, hogy a mély lelki sebek, melyeket a kék szatyor finom lelkén vágott, még évekig nem gyógyulnak majd be, és úgy hallgathatom vissza, mint a lassan 4 éve romantikusan reggelire feltálalt nyers gombát.)  

Adós vagyok még mellesleg Toszkánával, aminek az emlékhullámain (óh!) művészetileg még csak most kezdek el igazán lovalogni, ugyanis a vázlatokat és a fotókat felhasználva már majdnem kész egy új kép, ami igazi kísérletezés eredménye. Erről is akarok majd még írni.

Végső szösszenetként arra a felfedezésre jutottam, hogy már kétszer is leragadtam a Bartók rádiónál autózás közben, ami két, egymást ki nem záró tényezőre utalhat:
1. Öregszem
2. Ezek tényleg jó zenét játszanak.

Látjátuk feleim szümtükhel

visszatérek én, mint Bobby Ewing a zuhany alól!

Igyekszem mindenről beszámolni kis bekezdés-sorozatok formájában.

Egészség:
Kezdem a lényeggel: jó hírek vannak, ugyanis az elmúlt két vérvétel kimutatta, hogy javultak az eredményeim! Főleg azok a mutatók, amelyek a máj hosszabb távú állapotromlására utalnak. Úgy tűnik, hogy a májusi fellángolásból végre kezdünk kilábalni. (Végülis, mindjárt szeptember...) A doki nagy örömömre elkezdte csökkenteni a szteroid adagot, most már majdnem csak feleannyit szedek. Kedden viszem neki vissza a legújabb vérvételes papírt, aztán megmondja, hogy mi a következő lépés. De ez jó jele annak, hogy nem megyek én még olyan gyorsan várólistázni! :)
A csökkentés amúgy nem is ártott, ugyanis képzeljétek el, eltört egy bordám. Ágyon, szimpla nyújtózás közben. Valami kattant egyet, akkor hasító fájdalmat éreztem, aztán mikor mondtam később a házidokinak, hogy valami megint becsípődhetett, mert két hete az ágyban alig bírok megfordulni, mondta, hogy lehet nem ártana egy röntgen, mert a szteroid csontrikulást okoz, és ilyenkor törhet a borda. Hádde mondom, nem vasajtónak szaladtam ám! És a röntgen kimutatta a roppanásra két hétre, hogy "Bordatörés utáni, jól álló állapot." Beszarás, mi? A belgyógyásznak mikor mondtam, nulla meglepődéssel nyugtázta, hogy "Igen, gyakran (sic!) előfordul az ilyen." Ehh.

Festőtábor:
Pénteken röntgeneztek, hétfőn mentem a táborba. Kedden észreveszem, hogy nem fáj semmim. Annyira durva, olyan jól éreztem magam a táborban, hogy az adrenalintól egyszerűen minden fájdalom elmúlt. Óóriási!
Mivel két éve nem festettem, ez az egész egy kedves régi hobbi lett a fejemben (na nem mintha azelőtt hivatásból űztem volna - sajnos). Úgyhogy úgy mentem a táborba, hogy ha egyetlenegy sikerélményem is lesz, már megérte. No meg persze már csak azért is, mert tiszta szanatórium az egész: 40 éves tábori faházak majdnem a hegytetőn, a vécé, zuhanyzó másik épületben (egy reggel három házzal feljebb egy őz nézett velem szembe az udvaron), étkezni lecsattogunk a hegyről majdnem a folyóig, az iskolai menzára, a műterem fenn egy másik dombon, net sehol. A faluban wiki 2011-es adatai szerint 1172-en laknak, de nekem folyton úgy tűnt, hogy mindenhol a mi tábori csapatunkat látom, és rajtunk kívül van még a faluban vagy két másik statiszta (azok is csak modellnek, hehe). Mintha megállt volna az idő.
A hét témája az "erővonalak" volt. Az alap gondolatát ennek elmagyarázták nekünk első este, majd minden további estén előadásokat hallottunk és képeket nézegettünk a téma elemzése céljából. A héten keresztül így gyakorlatilag mindenki küzdött a fogalom megértésével és annak képi ábrázolásával. A két tanár bíztatott minket az absztrahálásra, a látvány geometriai formákra való redukálására (mint a kubizmusnál), ami segíti a kép jobb szerkesztését és megkomponálását, és azoknak a bizonyos erővonalaknak a megtalálását, kifejezését. Lényeg a lényeg, saját szavaimmal megfogalmazva, hogy az erővonal nem pusztán egy vonal, hanem lehet vonal, forma, egy ritmus, egy tónus, színharmónia, amely konzisztensen végighalad a képen, és megadja annak dinamikáját és erejét. Na, én ezen a problémán egy teljes héten keresztül vekengtem úgy, mint ahogy most ti, hogy jó-jó, de mégis mi a pék ez az erővonal...? És még jól is éreztem magam eközben. :) Agyam kitörlődött, és csak ez a festészeti probléma foglalkoztatott egész héten, azon kívül, hogy ettünk és aludtunk. Végül az alábbi képeimet állítottuk ki a szombati közös kiállításon (ahol főleg családtagok és a már fent említett két statiszta jelent meg):

Az a híd nagyon foglalkoztatott, amint látszik, és elégedett voltam magammal, amiért volt türelmem ceruza- és színvázlatokat készítenem a festményekhez, mert korábban ezt nem készítettem elég kitartóan (volna is bőven hova fejlődnöm rajzilag (is)). Tulajdonképpen több képet is szeretek ezek közül, de az utolsó zöld ház a kedvencem. Úgy érzem, jót tett a két év kihagyás, mert sokkal felszabadultabban tudtam új utakra lépni, és hogy most sikerült a korábbiakhoz képest továbblépnem.

Pszt: mellesleg ha most vesztek, és két év múlva elpatkolok, rettenetesen fel fog menni az értékük. :D

Off egy hétre festőtáborba.
Az Éjvikének meg köszönöm a titkos könyvet! <3
 

Erőss

Mindis is szerettem számomra inspiráló emberekről filmeket nézni, könyveket olvasni, és a teljes véletlen(?) folytán épp akkor kezdtem bele Erőss Zsolt életrajzi könyvébe (Földes András tollából), mikor egy hétre rá beindult a dráma a Kancsendzöngán, és Kiss Péter és Erőss is fenn maradtak a hegyen. Aznap mondjuk virtuálisan tövig rágtam a körmöm. Akkor kb. egy hónapja másztunk újra falat Krisszel, ami persze kispiskóta az expedíciós hegymászáshoz képest, és álmodoztam arról, hogy megkérem Ancsáékat, egyszer vigyenek ki sziklára is. Nálunk szinte biztosan meg is fog ezzel állni a dolog, és ez így pontosan jó is. De a csodálatos, hogy már a falmászás élménye is felvillantja az ember számára azt a hihetetlen szabadságélményt, amit a tevékenységben való teljes elmerülés ad - mászás közben ugyanis csak a következő fogás/állás van, és a gondolat, hogy meddig leszek képes megtartani a testemet a negatív hajlású falakon izomból és agyból. Igazi, hamisítatlan flow élmény. A mászás ráadásul azért is izgalmas, mert a kezdőknek gyors sikerélményt nyújt - egyenes, egyszerű falakra nagyjából bárki fel tud mászni, ha van benne némi kitartás, és nincs hatalmas műkörme. Az első terhelés az ujjakat és az alkart éri, az viszont bedurran, de kegyetlenül. Eleinte jön a siker, aztán persze továbblépni nehéz (kb. mint a fogyás, miután leszaladt az első pár kiló). A jó a mostani sorozatban az volt, hogy mindketten továbbléptünk: kezdetben meglepő módon Krisz is le volt puhányodva, de kb. 1-1,5 hónap alatt olyan falakat sikerült kimásznunk, amelyeket azelőtt soha, és pszichés korlátok dőltek le nálam, hogy áthajlásos falhoz én nagyon kicsi vagyok. Aztán nyárra bezárt a TK Általános. Debrecenben csak ennek a sulinak a tornatermében van mászófal, ami valljuk be, szerintem elég ciki, viszont ha hihetünk a mászni járók és a portásnéni elmondásának, szeptembertől teljesen ledúrják a tornatermet, és helyette kétszinteset építenek, és megszületik Magyarország legkorszerűbb mászóterme. Vihhííí!! Addig a Tanítóképző Fősuli tornatermébe szerelik át a falakat.

Erőssre visszatérve: mikor az ő első, erdélyi sziklamászásairól olvastam, lelkendezve meséltem Cs-nek, hogy annyira de annyira érzem, amit ő érzett mászás közben, pedig még sziklán se voltam soha életemben! A(z egyébként nem kifejezett írói remekeléssel megírott) könyvben pedig kirajzolódott előttem Erőss egyszerű, őszinte személyisége, aki azért mászott mert. Mert megmagyarázhatatlanul jó küzdelem, kihívás és öröm volt neki benne. Nem mindenki ezt keresi? A küzdelem és a jutalom örömét? (Cf.: Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége, 1. fejezet, ahol a könnyű és nehéz ellentétről és az örök visszatérésról ír) Csak a legtöbbünk a társadalma által elfogadott jutalmakért küzd, és azokat hajlamos és hajlandó elfogadni, amivel nincsen semmi baj, mindössze annyi, hogy egy rakás ember azonnal kifikázza azokat, akik meg nem. Akik valami másban lelnek örömöt, és másképpen akarnak, vagy szimplán csak másképp tudnak élni, de abban viszont szenzációsan jók. A könyvben az egyik legőszintébben igaznak tűnik, hogy kevés olyan ember van/volt, aki olyan naiv szeretettel fordult volna a hegyek felé, mint Erőss. A hegyek törvényei, szabályai pedig egészen mások (ahol sikeresen tudott működni), mint a társadaloméi (ahol kevésbé). Számomra ettől olyan nyilvánvaló, hogy mennyire irreleváns egy ilyen embernek feltenni azt a kérdést, hogy ugyan már, nem veszi jelnek azt, hogy sorra halnak meg mellette az emberek (mellesleg a mellette nem ugyanaz, mint a miatta), vagy hogy gyerekei születtek (a felesége vele mászott több nyolcezres expedíción, szóval tudja, hogy mit ad a mászás), vagy hogy elvesztette az egyik lábát. Nem kéne már abbahagyni? Te jó ég, de nem értik!

Nekem meg az a véleményem, hogy bárcsak még több olyan ember lenne, aki képes megtalálni azt a tevékenységet, amely ennyire képes kiteljesíteni a képességeit, a személyiségét és a lelkét (=boldoggá tenni őt?), és ezek az emberek együtt vinnék előrébb a világot!

Öcsémmel hármasban letoltunk ma kb. 45 km-t bicóval: városi tekergés és egy Panoráma. Nulla edzéssel az első félórában nem volt őszinte a mosolyom, de a végére igazán hangulatos lett a kis túra. Itthon Cs csendben megjegyezte, hogy gondolkozott, hogy ha hamarabb értünk volna haza, ő elindult volna tekerni még egy kört, de azt gyorsabban. Önbizalmam porba-sárba tiporva. :)
 

Reggel munkába menet a cég parkolójában, napszemcsiben csattogva klóros strandmedenceszagot/illatot kezdtem el érezni, amitől azonnal eltöltött a boldog tudat, hogy már csak egy hét, és megyünk nyaralni. Persze nyilvánvaló hallucináció, hogy a cég parkolójában klóros strandmedenceszag legyen - hacsak nem a céj épületet alapozzák éppen -,  tehát valami belső vágy törthetett fel belőlem, amiről viszont az eszembe jut egy igen fontos kérdés. Ha feltételezzük, hogy az ember tudata bármire, úgy értem, bármire képes, akkor elméletileg minden testérzetet, szellemi vagy fizikai állapotot képes vagy előidézni, létrehozni kellő koncentrációval...? A válasz nekem csípőből az lenne, hogy igen, de akkor miért nem tudom felidézni, hogy milyen fázni?
Ez a kérdés visszatérően komolyan foglalkoztat, szóval ha megosztanátok a tapasztalatokat, azt megköszönném.
 

Vérvételi update-ek

Először is, páran megemlítettétek a blog kapcsán, hogy amiket itt leírok, az viccnek kicsit durva lenne. :-) Remélem, senkit nem húzok le végérvényesen a posztokkal, és amúgy nem kell félni, hogy ha meghívtok egy buliba, akkor odamegyek, és legyilkolom azt a szánalom ábrázatommal. (Amúgy valami tánczos mulatságba télleg el kék már menni!) Csak konkrétan most ez eléggé központi dolog az életünkben, és fontosabbnak érzem erről tajtékoztatni Titeket, mint arról, hogy július közepén megyünk strandolni a Balcsira (mert megyünk!:O)

Ma voltam vérvételen, és egy helyettesítő dokinéninél. Hát ez a vérvétel az a "hoztam is ajándékot meg nem is" típusú szar volt, mert egy csomó érték megnyugtatóan ment le, közben meg alattomosan, hónapról-hónapra felkúszva kiugrott két másik, és megint van egy érték, ami 1000 fölé ment. A pótdoki azt mondta, hogy látszik, hogy a szteroid szépen viszi le az autoimmun hepatitises gyulladáshoz kötődő mutatókat. Hm, ezzel még nem is diagnosztizáltak. :) A PSC aktivitására utaló két érték viszont sajnos kiugrott, de mivel az arra "ható" gyógyszert már maximális dózisban szedem, nem változtat a gyógyszereken. Inkább jöjjek vissza a tervezett augusztus vége helyett az elején.
Most próbálom magamat nem lehúzni, és mondogatni, hogy most kell faszaerősnek lenni, és hinni, nem akkor, mikor jó híreket kapok.

Aki viszont idáig olvasta, annak elújságolom a jó hírt, hogy tényleg megyünk a Balcsira egy hétvégére, majd egy hétre ultrapuritán szanatóriumi festőtáborba, végül pedig augusztusban Toszkána, ha minden jól kijön. Mondjuk ránk is fér a pihi, mert ez évben még csak orvosi vizsgálatokra vettem ki szabit, szegény Cs meg csak azért, hogy otthon tartsa a fejem, mikor hánytam. Itt szeretném megjegyezni, hogy szerintem állati tökösek vagyunk (vagyis inkább ő), hogy így csináljuk ezt együtt. Valahogy így.
 

B612

Ha valaha úgy döntenék, hogy kiegészítem a tetoválásomat, akkor a rózsám alá rajzoltatnék egy B-612-es kisbolygót, pár csillagot, meg egy kisherceget furcsa szöszmöszhajjal.