2013. szeptember 23., hétfő

A minap állapítottam meg magamban, hogy az, akit festészeti problémák foglalkoztatnak, boldog ember. A koncepción agyalni ugyanis rettentő jó dolog, annyi irány és előadásmód van (amit még meg kellene tanulni, gyakorolni), hogy idő legyen annyi, hogy mindet ki tudja próbálni az ember. A fejlődés (remélhetőleg) folyamatos, a festészet olyan terület, amivel életed végéig tudsz új utakat járni. Ez a biztosság érdekes módon nagyon kellemes fogódzónak érződik az életben.

Az elmúlt egy hónapban egy és ugyanazon témán dolgoztam végig, és tegnapra értem el a "most már abbahagyom" fázisáig. Valszeg annyira sokat néztem már a képet, hogy magam sem tudom, szeretem-e igazán. Már nem tudom kívülről/távolról nézni (bár a távolság kétségtelenül jót tesz neki, hehe), úgyhogy eltökéltem, hogy megírom ezt a posztot, mert az elmúlt egy hónap rettentő jó szellemi móka volt, aztán félrerakom, és jó sokáig rá se nézek majd...

A történet Firenzében kezdődött, vagy még inkább a festőtáborban, ahol ráharaptam Barcsay Jenő Forma és tér c. könyvére. A zöld házas képet is ez a könyv ihlette, aztán itthon elemeltem Apától, és elkezdtem olvasni. Még csak a vonalaknál és a síkoknál tartottam, de máris ezer kis gondolatbomba robbant. Mondok egy példát: rajzolj egy egyenes vonalat ferde irányban. (De komolyan, rajzold, csak játszásiból!) A vonal feléd eső része legyen vastagabb, majd tőled távolodva vékonyodjon el. Majd rajzolj mellé egy ugyanolyan vonalat, ugyanabba az irányba mutatva, de most a közelebb eső része legyen vékony, és távolodva vastagodjon. Mit érzel, ha ránézel a két vonalra? Melyik vonal távolodik tőled? Mit csinál a másik?
Bingo, az első az, amitől azt érzed, megteremtetted a térérzetet, hiszen a szem a távolabb eső dolgokat, kontúrokat vékonyabbnak látja, míg a másiknál kifordul a tér, mintha egy botot rajzoltál volna. Persze, nyilvánvaló dolog. De micsoda hatalma van a vonalnak! Tehát pl. ha festek valamit, és minden kontúr egyforma, hiába van ott mondjuk több épület és térsík, egyetlen síkba feszítem a látványt. Ha az egyforma vonalakkal körbehatárolt síkokat viszont úgy festem meg, hogy azokban a színekkel érzékeltetem a térhatást (pl. hideg színek távolodnak, melegek előre jönnek), feszültség jön létre a képen, mert a szemet furcsa csalódás izgatja: miért van a színeknek térhatása, mégis látok mindent úgy, mintha egy síkban lennének?
Aztán elmentünk Firenzébe, ahol készítettem egy vonalrajz vázlatot a Santa Croce bazilikáról nyilván hátulról. Íme néhány fotó a modellről:



Helyszíni vonalrajz:

Először egy ugyanilyen, egyformán kontúrozott képet szerettem volna, de amikor elkezdtem színvázlatot készíteni, rájöttem, hogy kíván a kép némileg több színi tervezést, teret, és kompozíciós javítást. Első színvázlat:



Éreztük, hogy a kompozíció itt eléggé szétesik, és nincs egy fókuszpont, ahol megpihenne a szem. Cs szerint a templomtoronynál lévő térhatás (torony oldala) érthetetlen volt ahhoz képest, hogy minden síkban van, így azt elhagytam. Hasonló sorsa jutott a toronycsúcson lévő érthetetlen kutyaház is, amit egy szolid keresztre cseréltem. Készítettem egy újabb színvázlatot, aztán még egy lépés vissza, tónusvázlatok. Végül néhány terv a kontúrokra:






 Végül emellett a tónusvázlat mellett döntöttem (de a kettővel fentebbi képen a két csillagos volt a favoritom):



Még egy színvázlat:

Aztán belecsaptam a lecsóba, és elkezdtem megfesteni 30X40-esben. Kb. három hetes festés-pihentetés, festés-pihentetés után István adta meg az utolsó lökést. Ilyen lett a végeredmény, alias ahogyan abbahagytam:



A kontúrozás végül egészen szolid lett, elvetettem az egy síkba feszítést, viszont a tárgyaknak nincs perspektívája, és csak színekkel oldottam meg a térhatást.

Véletlenül sem állítom, hogy ez életem legjobb festménye (legalábbis remélem :)), viszont nagyon tanulságos játék volt.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése