2012. október 22., hétfő

"Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget..."

A hétvégén New Brunswickban (vagy Brunswickon, ahogy a helyiek mondják) három napig emlékeztek az 1956-os forradalomra, és az élet kivételes ajándékának tartom, hogy olyan emberekkel együtt koszorúzhattam meg az emlékművet, akik a forradalomban való részvételükért menekülni kényszerültek Magyarországról. Legtöbbjüknek azt mondták, örökre elvesztették állampolgárságukat, de ez úgy tűnik, nem így volt, mert az államapparátus csak mondta, de nem csinálta meg a papírmunkát. (Ezt a tavaszi lengyel konferencián mondta egy történész hölgy, akinek a családja a világháború után menekült Amerikába. Ő a saját példáját említette.) Noha korábban Eisenhower a választási kampányában hangsúlyozta, hogy Amerika segíteni fog minden olyan országnak, amely le akarja vetni a kommunizmus láncát, mégsem avatkozott a magyar eseményekbe, mert figyelmét 1956 októberének végén a szuezi válság kötötte le. (Természetesen Eisenhower szövegében valószínűleg több volt a választási retorika, mint a komoly szándék.) A forradalmi eseményekben való részvételről viszonylag kevés munka született még az amerikai magyarok részéről, noha a menekültek "új vért" hoztak a már meglévő közösségekbe, és minden erejükkel fenntartották és fenntartják magyarságukat. Megrendítő azt látni, hogy a műemlék gyertyás koszorúzása és a vasárnapi ünnepély közben sírnak az emberek.
A koszorúzás és az ünnepség valóban szép volt. Utóbbin egészen komoly kétórás programot hoztak össze, amelyen kb. 500 fő vett részt az Amerikai Magyar Atléta Klub dísztermében. A színpad szélén a magyar és az amerikai zászló állt. Az ünnepség a New Brunswick-i cserkészcsapatok zászlós bevonulásával indult, majd elénekeltük az amerikai és a magyar himnuszt (előbbit én nem, mert nem tudom a szövegét, ráadásul folyton Enrico Pallazzo hangja járt a fejemben). Ezután a római katolikus atya mondott rövid imát, a helyi szervezetek elnökei köszöntőt, majd a "Missa Hungarica" Vers Hangja Irodalmi Kör tagjai verseltek. Teljesen úgy éreztem magam, mint egy otthoni iskolai ünnepségen. :) A műsor ünnepi beszédét Deák István matematikus professzor, a Rutgers vendégtanára mondta. Deák Budapesten kisgyermekként élte át a forradalmat. Úgy emlékezett, aznap idegesen ment haza az iskolából, mert intőt kapott, és olyankor mindig jól letolta az édesapja. De mikor hazaért, az édesapja megkérdezte: "Na fiam, akarsz jönni tüntetni?" És a tüntetésen kisgyermekként élte át a tömeg szabadság felett érzett mámorát, amely egy életre beoltotta őt. "Utána mondhattak nekem akármilyen propagandaszöveget, hogy mi történt ott és akkor. Nem hittem nekik." Majd elmesélte, hogyan ment ki a 14 éves bátyja a barátaival suhancként fegyvert szerezni és egy ház ablakából lőni a bevonuló orosz tankokra. És arról beszélt, kié is volt ez a forradalom... Ezeket a visszaemlékezéseket azért tartom nagyon fontosnak, mert a szocializmus ideje alatt a politikai retorika tudatosan elnyomta ezeket a hangokat, és az Amerikában élők is csak az utóbbi egy évtizedben kezdtek el megnyilvánulni. Sok menekült soha nem volt képes beszélni a családjának az élményekről, amelyek a forradalom alatt érték. Nem is tudok olyan könyvről, amelyben ők beszélnének az élményeikről. (Ha valaki tud ilyenről, írja meg kérem.) A gyermekeik közül Pigniczky Réka filmrendező és politológus készített izgalmas filmeket, amelyeket már csak azért is ajánlok megnézésre, mert számomra ezek a filmek hozták igazán közel 1956 és a ma élő amerikai magyarség élményét. Egészen elérzékenyültem rajtuk. (Ma meg már elég a trailert megnéznem, és azonnal szorul a torkom.) Az egyik film a Journey Home, amelyben egy '56-os menekült két gyermeke kutatja édesapja múltját, szembesülve a Magyarországon élő emberek mai napig tartó zártságával és félelmével. Másik filmjük pedig az Inkubátor, amely a gyerekek magyarságélményéről szól. (Majd ha egyszer nagy leszek, összehasonlító tanulmányt készítek a két második generációról.) Magyarországon a forradalmi résztvevők családjainak és gyermekeinek sorsáról Kőrösi Zsuzsanna és Molnár Adrienne készítettek megrendítő szociológiai tanulmányt Titokkal a lelkemben éltem címmel. Most fedeztem fel, hogy EZEN a linken az egész könyv letölthető. Mély nyomokat hagy az emberben, de mindenképpen ajánlom elolvasásra.
Az ünnepség második felében a szünetet követően fellépett a New Brunswick-i Életfa együttes és a Csűrdöngölő tánccsoport, műsort adtak a New Brunswick-i amerikai magyar kiscserkészek, énekelt az énekkar, majd ima és a Szózat zárta az eseményt. Az ünnepség alatt házisüteményeket és kávét árultak, úgyhogy jól feltankoltam almás kockákból, és boldogan hazajöttem. Életre szóló élmény volt ez a nap. A kölykeim meg cserkészek lesznek mind!

   

1 megjegyzés: