2012. december 3., hétfő

Minnesota III.

Az előadás után úgy kezeltek, mint egy igazi nagytudású kutatót, sztárnak éreztem magam. :O A minnesotai magyarok közül itt találkoztam a szervezetük korábbi vezetőivel, és számos mai taggal, akik ezek után nagyon kedvesen igyekeztek megmutatni nekem a város és az ottani magyarság életének minden szegletét. Többen is meghívtak vacsorázni, ebédelni. A szervezet egyik fő szervezője, Marika, már vasárnap elvitt az ukrán kulturális központba, ahol éppen össznépi (szépen szólva multietnikus) táncestet tartottak kirakodóvásárral, nemzeti ételek kíséretében. A mai magyar csoport eléggé eklektikus: sokan sokadgenerációsként már nem beszélik a magyar nyelvet, van aki egyáltalán nem, mert amerikaiként magyar nővel házasodott, majd rajta keresztül szerette meg a néptáncot. A magyar népdalénekesek csoportjában norvég asszony viszi a prímet. Érdekes élmény volt... Egyébként az itt letelepedett magyarok csoportja relatíve mindig is kicsi volt, mert a célállomások az ún. antracit régió államai, Virginia, Ohio, Pennsylvania, Illinois, stb. voltak, ahol rengeteg szénbánya és acélgyár volt. Az első minnesotai telepesek azonban legjobb tudomásom szerint vasércet bányásztak vagy favágók voltak. A későbbi ide vándorlók (dipik - displaced persons, '56-osok) közül sokan Kanadán keresztül érkeztek. A mai minnesotai magyar közösség gerincét érdekes módon mégis az 1980-as évek után kivándorolt emberek alkotják, akiknek legtöbbje felsőfokú végzettségű (agronómus, közgazdász, informatikus, jogász), ugyanis a Minnesotai Egyetemnek igen jó kapcsolatai vannak a Gödöllői Agrártudományi Egyetemmel, ahonnan ösztöndíjjal rengeteg diákot küldtek cserére Minnesotába. Marika például Fulbright ösztöndíjasként érkezett ide a '80-as években, és itt ismerkedett meg jövőbeli férjével, Zsolttal, aki szintén ösztöndíjas volt kint. Mellesleg mindketten a Mátrából származnak, egyikük az egyik, másikuk a másik oldaláról. Hasonló történet Fülöp Laci bácsi és felesége, Ágnes története, akik az 1956-os tüntetésekkor a Kossuth tér két végén álltak ugyanazon nap ugyanazon órájában. Évekkel később találkoztak életükben először. A harmadik érdekes élettörténet Zoltai Olga nénié, aki most már a 70-80-as éveiben járhat, és a háború után szüleivel a határon át menekültek el Magyarországról. Először Kanadában dolgoztak kétkezi munkásként, majd Amerikába települtek, és Olga néni Amerikában ismerkedett meg jövendőbelijével, Tiborral. Amerikában életét a menekültek segítésének szentelte. Ennyi idősen is azt kérdezi, hogy "Te hogy vagy?" és hogy mondjam el neki, mit tehetnek véleményem szerint az amerikai magyarok Magyarországért?

Csütörtök este Marika elvitt egy magyar keramikusművész, Mátray Márta műhelyébe. Márta fiatal korában színésznő volt, sőt mit több, Debrecenben játszott, majd később Amerikában ment férjhez egy magyar férfihez. Véletlenül iratkozott be egy keramikustanfolyamra (eredetileg festőtanfolyamra szeretett volna, de rossz helyre osztották), ma pedig díjnyertes keramikusművész. A művei számomra a természetes anyagok és formák érdességét, tökéletlen tökéletességét adják vissza. Első pillantásra beleszerettem egy narancssárga gömb alakú vázájába, amely kb. 10-15 kilós volt, és teljesen a nyári búvárkodás emlékei rohantak meg a láttán. Egy gyenge pillanatában majdnem nekem ajándékozta Márta, bár én fizetni is hajlandó lettem volna érte, de végül visszakozott, mert még valami kísérletet szeretett volna tenni, hogy az alján javítson, amellyel nem volt megelégedve. Nyilván mondanom sem kell, hogy az efféle műhelyek családi indíttatásból kifolyólag nekem egyenlőek az otthonnal és egy mesevilággal. Azonnal keramikusművész szerettem volna lenni. Fene egye meg, olyan sok minden akarok még lenni, és olyan rövid ez az élet! :) Még egy tétel került a bakancslistámra (kipipálatlanul!!).

Szombaton búcsúzásként Ágnes és László elvittek várost nézni. Igazi mázlista vagyok, László ugyanis építész volt, mielőtt nyugdíjba vonult, és a város néhány épületét is ő tervezte. Rengeteget mesélt! De ehhez inkább nézzétek meg a képeket (vigyázat, egész heti termés :)). A napot végül a Magyar Gyerekklubban zártuk, ahol a kis palántok éppen a karácsonyi műsorra készültek. A nehéz próbák után beereszteték őket a tornaterembe, és miközben játszottak, a Mikulás csokit csempészett a cipőikbe.

Vasárnap a prof fiáék még elvittek a Mall of Americába, az USA legnagyobb bevásárlóközpontjába, ahol az ételudvar egy vidámparkra néz hullámvasúttal, aztán felraktak a gépre, hogy este már "otthon", a saját ágyamban alhassak. Huh, hát mozgalmas egy hét volt!

4 megjegyzés:

  1. Szinte látom, ahogy 60 év múlva Timike néni majd kalauzolja az ártatlan teremtéseket:)

    VálaszTörlés
  2. Hat nem hiszed el, Pamela, de a minap ideztem fel azt a kedves emleket, mikor az EIP-pel kivittek minket Foldesre vagy hova, es a kisebbsegi purgyek egesz nap ott lezengtek korulottunk, es 10 evesen tettek a szexualis megjegyzeseket. Azota is Istenkent tekintek Rad a turelmedert! :D

    VálaszTörlés
  3. Timi, körülbelül mekkora az ottani magyar közösség? ÉS van az egyetemen valaki aki a magyarokkal foglalkozik?

    VálaszTörlés
  4. Nagyon nehéz lenne megmondani, hogy hányan vannak, és hogy ki számit annak (Aki magyar származású? Akinek a szülei, nagyszülei voltak azok? Aki magyarul beszél? Aki nem magyar származású, de mégis annak érzi és vallja magát? Ez egyébként a migraciókutatás egyik alapproblémája.). A legutóbbi cenzus szerint 10000 ember vallotta magát magyarnak Minnesotában, de ezt a helyiek sokallják, szerintük kb. 1000-en vannak, vagy még inkább max. néhány százan.

    A UoM-en nincs magyar tanszék, és külön ezzel foglalkozó kutatóról sem tudok. Fülöp László, egy '56-os menekült írt itt a témáról a legtöbbet, de ezek személyes megemlékezések. Illetve Elk Riverben volt valaha a legnagyobb közösség, róluk is született tudomásom szerint egy könyv egy helyi ember tollábol.

    VálaszTörlés