2012. december 14., péntek

Kulturális sokk

A poszt már régóta érett bennem, csak most még apropója is lett.
Sokan és sokszor emlegették nekem, hogy van az ösztöndíjnak egy fázisa, mikor átéled a kulturális sokkot (általában a legelején, mikor még minden új és nagy és idegen). Nos, nálam ez a sokk több hónappal később ütött be. A mai connecticuti események pedig csak tovább forralták a véremet.
Egyetemen angol(-művmen) szakon végeztem, a kiutazásom előtt szerencsére több alkalommal jártam már az USÁ-ban, és a cégnél Cultural Awareness tréninget is tartottam, aminek kapcsán három (amerikai, magyar, maláj) kultúra több hasonlóságát és különbözőségét igyekeztünk kidomborítani. Így nem a nyelv volt a kulturális sokk, vagy az, hogy itt minden nagy és az emberek bizonyos szokásai eltérnek. Belépéskor az immigrationnél rezzenéstelen arccal adom az ujjlenyomatot, nem lázadozok, hogy miért kell levenni a cipőmet, vagy kivenni a hajamból a hullámcsatot a reptéri átellenőrzésen. Most már azt is tudom, hogy a feltételezéseimmel ellentétben itt se megy gördülékenyebben semmiféle ügyintézés, hogy az egészségügy (ugyan más okokból, de) ugyanolyan tragikus helyzetű, a politikában otthon (vagy Európában) már régen túlhaladottnak hitt vitákon rágódnak (ld. Biblia vs. evolúció, vagy legalábbis ezek nem kapnak akkora hangsúlyt?), a közbiztonság nem jobb, mint otthon, stb. De mindez megfigyelés, és nem perdöntő kulturális sokk. A sokk a következő.
Az emberek rendkívüli módon el vannak magányosodva. Ez a kulturális különbség. Vegyük csak a lakótársamat. Aláírom, ő is lehet egy véglet, de semmiképpen sem kivétel. A családjával és a testvéreivel alig beszél. A barátaival munka miatt alapvetően ritkán találkozik. Tele van feszültséggel, mert még a végzése óta (június) nem talált munkát, és mert félmunkával itteni viszonyokhoz képest keveset keres (Segítek: egy szemeszter alatt többet kap kézhez félmunkával, mint én egy teljes munkaidős állással otthon, egész év alatt. A megélhetés - élelmiszerárak, ruhák - költségei alapvetően drágábbak, de a rezsi harmadannyi(!), mint otthon. Egy szigeteletlen faházban élve télen kevesebb rezsit fizetünk, mint én otthon 52 nm-en, középre eső társasházi lakásban. Az emberek látványosan pazarolnak.) No de tehát van a lakótárs. A lakótárs kéthetente eljár pszichiáterhez (itt therapistnak hívják), akivel megbeszéli a problémáit, majd elmeséli neki, hogy hogy telik egy napja: "reggel korán és frissen kelek, naponta három kávét megiszok, majd a nap végére irtóra elfáradok, és nem tudok rendesen koncentrálni." Therapist: "Ó értem. Van itt ez az új gyógyszer, próbáltad már? Szedd be, szerintem ez segíteni fog. Meg szerintem figyelemhiányos is vagy. Erre itt ez a másik pirula." Őszintén kíváncsi vagyok, hogy ki volt az, és mi alapján, aki diagnosztizálta ezt nála, mert akkor én súlyosan alulgyógyszerezettnek érzem magam téli, esős napokon. Eddig meg azt hittem, pusztán csak attól van, hogy az ember nincs állandóan a topon, néha még az is előfordul, hogy elfárad, vagy hogy az idő lenyomja a kedvét, vagy hogy pl. nőknél visszatérően vannak napok, amikor nincsenek a hangulatuk magaslatán. Eddig azt hittem, hogy ez természetes, megbocsátható és mulandó hullámvölgy. Illetve azt, ha problémám van, akkor arra van a család, meg a barátok, hogy kipanaszkodjam magam, és máris jobb legyen. Nem. Hát itt nem így van. Amerika általam megismert részei többségében az emberek alapvetően első találkozásra nagyon kedvesek és segítőkészek, ami az első utamnál szó szerint arcba vágott (hogy mi magyarok meg mennyire nem). Ez alól New York és New Jersey kivételt képeznek, mert itt mindenki siet, és az emberek tömege és az élet ritmusa maga alá gyűri a kedvességet. (Pl. nem baj, ha külföldi vagy, de ha lehet, ne értetlenkedj sokáig a boltban a fizetéskor, mert feltartod a sort, és jól jegyezd meg, hogy az autóknak a zebrán gyalogos zöldnél is elsőbbségük van.) A kultúra rendkívül individuális, és a versenykényszerbe bele vannak nevelve a gyerekek. Nem az anya hibájának tartom, hogy a gyereket születése után 6 héttel beadják a daycare-be, mert ennyit fizet az állam a kismamának, utána kötelező visszamenni dolgozni. (Vagyis nem kötelező, csak ha nem mész, kirúgnak. Ja, és akinek kétsége lett volna: Amerikában, így pl. a mi cégünknél sem fizetnek túlóra díjat az amerikaiaknak.) Mennyire tér el a szocializációja annak a gyereknek, akit 6 hetes kis tudatlan korától nem támogat a szülő állandó jelenlétével, míg majd képes lesz elszakadni? A gyereknek fontos azt éreznie, hogy anya és apa mindig ott van azért, hogy ő biztonságban érezze magát. Milyen kapcsolat alakul ki a szülő és a gyerek között, ha már ilyen fiatalon elszakadnak egymástól? Pótolhatja a reggeli és esti pár óra az egész napos törődést és figyelmet? Érzi majd így a gyermek, hogy a család az, amire bizton és feltétlen számíthat? Hogy külön akció (lázadás) vagy kiemelkedő teljesítmények nélkül is megkapja a figyelmet és a szeretetet? A főiskolai/egyetemi mobilitás is ezt erősíti (a legtöbb esetben a gyerek abba az államba költözik, ahova felveszik egyetemre, ami ritkább esetben van ott, ahol a család él), de fogadjuk el, hogy ez az élet rendje, meg már akkor felnőtt(?) a felnőtt. Csak épp a lakótársam esete bizonyítja, hogy a figyelemre és a törődésre még 40 évesen, sőt idősebben is ugyanakkora szüksége van az embereknek. Mikor Marikával a "Minnesota nice" fogalmát tárgyaltuk, és feljött ez az elmagányosodás témája, ő is megerősítette ezt a megfigyelésemet. Mert hogy az ő meglátása szerint "itt a társadalom nem azt várja el az emberektől, hogy a problémáikat ráömlesszék másra". Igazuk is van. Csak ebből hosszú távon születik egy teljesítménykényszeres, befelé önmagát felzabáló nemzet. Valóban ez lenne a siker útja?

Arról meg már el se kezdek asszociálni, hogy mi történik, amikor az olyan, önmagukat a munkának alárendelni nagyon is hajlandó keleti nemzetek, mint pl. Kína, átveszik ezt az amerikai szemléletet, sőt, versenyben túl akarnak rajta tenni. Ebből születnek a Foxconn-botrányok. Nem tudom, hogy a keleti kultúrák olyan sokat emlegetett nyugalma és zenje hol van mostanában, de kezdem azt hinni, hogy már az ázsiai nemzetek is csak ábrándoznak róla.

5 megjegyzés:

  1. Az egyik ismerősöm amerikai csoporttársa írta ezt a posztot -- az utána található rövid komment hasonló problémát feszeget, mint a Te bejegyzésed.

    http://stevebutterfield.wordpress.com/2012/12/15/americans-and-their-guns/

    (Orsi vagyok :))

    VálaszTörlés
  2. bocs, Sz. Orsi ;D

    VálaszTörlés
  3. TOTÁLISAN egyetértek, köszi hogy megosztottad. Egyébként nálam is kiveri alapvetően a biztosítékot ez a három dolog: egészségügy, fegyverviselés, oktatás. Az elsőről még akarok egy posztot írni később, mert sokat gondolkoztam a párhuzamokon/különbségeken ennek a cikknek a kapcsán: http://index.hu/belfold/2012/12/12/nem_kaphatnak_draga_kezelest_a_remenytelennek_itelt_rakbetegek/

    Az oktatás témája is izgalmas a mai magyar viszonyokat nézve, de itt szinte mindenki fizet a felsőoktatásért. A Rutgersen kb. annyit EGY KURZUSÉRT, mint otthon egy fizetős bölcsész egy félévért.

    VálaszTörlés
  4. Tanítok egy onkológust, ő biztosan fűzne egy-két kommentárt ehhez... Nemrég mesélt egy áttétes betegéről, akinek ő fejben két hónapot adott; neki nyilván nem mondta ezt (vagyis nem "nyilván", mert sok orvos szeret jósolgatni sajnos). Ez a beteg most, majd' egy évvel később teljesen negatív leleteket produkál, s ebben nem kis szerepe van a megfelelő kezeléseknek és annak, hogy az orvos soha nem vette el tőle a reményt.

    VálaszTörlés
  5. Őszintén kíváncsi lennék az egészségügyben dolgozók véleményére, mert nyilván egy laikus nem lát bele ezekbe a szabályozásokba annyira. A betegek talán nem is látják az igazságot, vagy nem az igazságot látják. (Néha még azt is hajlamos vagyok hinni, hogy jobb, hogy bizonyos dolgokat nem látnak...?)

    Abban viszont hiszek, hogy az embernek joga van az Élethez, a túlélésébe vetett hithez és támogatáshoz. Talán még akkor is, ha annak lehetősége már nem több, mint az orvosi etika kegyelete.

    VálaszTörlés