E héten megvolt a 6. kezelés, és a 75%-ra azt mondták, hogy az az én súlyomhoz tulajdonképpen mondhatni 100%, szóval most egy darabig maradunk ennél az adagnál. A tumor markerem a két héttel ezelőtti 202000-hez képest 322700, ami azért elég riasztó, meg is pedzette a doktornő, hogy nem kéne-e elgondolkozni a cserén, mert ez úgy tűnik, nem eléggé hatásos... Nyilván lekettyentem, bár ha reálisan nézem, jobb hamarabb váltani olyanra, ami segíthet, mint ragaszkodni a hatástalan régihez. Szóval a Siccet továbbra se húzta el tőlem senki, de ez van, már Hevesi Tamás is megénekelte, hogy ezt egy életen át kell játszani. Ezt követően vizitelt a doktornő, akinek a magánrendelésén voltunk (ő amúgy az Onkológia vezetője, és azért nem osztanak hozzá beteget, mert rengeteget utazik konferenciákra és egyebekre, így nem mindig van ott az osztályon). Ő azt mondta, hogy nem mérvadó a magas tumor marker, ezzel ne foglalkozzak, mert azt az oxaliplatin (a háromból az egyik hatóanyag) megnyomhatja ezt az értéket. Az lesz a fontos, hogy mit látunk az október eleji CT-n és MR-en, mikor már lement a 8. kezelésem. Őszintén szólva nagyon nehéz pozitívnak maradni, pedig én igazán nem adhatom fel, rólam optimizmust neveztek el... A héten nem vagyok valami nagy hangulatban, bár a gyerek segít azért, hogy ne erre koncentráljak álló nap.

Az elmúlt két hétben - mióta már egyedül vagyunk, vagyis legalábbis reggel-este - szerintem egészen jól elboldogultunk, és ez új lendületet adott nekem, úgy érzem, kicsit kiegyensúlyozódott a mi kis hármas családi életünk. A gyerek elkezdett egészen beszédszerű hangokat hallatni, ami azért nagy szám, mert a pár hónappal ezelőtti pár vau-vau után, amit bevakkantott, aztán el is felejtette, nem nagyon beszélgetett, csak babanyelven. Aztán egyszer csak meglátogatott minket EMami, és pár óra után már ment a gyereknél a "Dédi Dédi", meg az "aaaaaadidedide", mikor valamit el akart kérni. De a legcukibb az volt, mikor készültünk ki a kertbe, és kérdeztem, "Botikám, megyünk ki a kertbe?" Erre ő, űbercuki babahangon: "óóóóóóó ige!!" Amúgy mindenki mondja, hogy amikor elindul a gyerek, a szülőnek nincs nyugta, szerintem ez csak nézőpont kérdése, nekem spec sokkal fárasztóbb volt mindenhova kúszni utána, mint most, mikor már nem kell annyit hajlongani hozzá, és alig esik el, megy a maga kis görbicsek lábain. Ráadásul kis piheszőrök nőnek a lábain, hát meg kell zabálni!! És kérem szépen, kinőtte az első rendes cipőjét, kapott bentre egy szandit, kintre meg egy igazi nagyfiús barna cipőt. Már attól megdobban anyai szívem, mikor este ránézek a játszószőnyeg szélére, és ott figyel egy pár babacipő, meg ott parkol Józsi, a borostás fuvaros, meg Peti a traktorával... Á nem tudom, biztos mindenki ilyen, aki vágyott gyerekre, de nekem annyira melengeti a szívem, hogy bárhol, ahova nézek, van valami nyoma a kis lurkónak, egy kisautó, egy pár zokni, egy jószagú babapizsama, egy hátunk mögül kiszedett gumizsiráf, amikor este végre leheveredünk a kanapéra...