A hétvége annyira szuper volt, hogy néha azt érzem, két párhuzamos életem van, és az egyikben minden annyira klappol, hogy álmodni se lehetne szebbet (a másikban meg ömlik a nyakamba a szar, de most nem erről lesz szó).

Pénteken délelőtt, miközben a családi fotózásra autóztunk, azon gondolkoztam, hogy ezek a szereplős témák nem nekem valók, egy tisztességes nő már hetek óta besózva készülne erre, ruhát vásárolna (így is volt - a gyereknek), meg szépen kimánikűrözné a körmét. Ehhez képest hajtottunk, hogy ne késsünk el, és reménykedtünk, hogy a gyerek nem fogja visítva menekülőre fogni minden átöltöztetésnél, ahogy az utóbbi időben teszi. A végén nagyon jó hangulatban telt a fotózásra szánt másfél óra, és igazán nem esett nehezünkre bohóckodni. Bot cuki volt, érdeklődve szemlélődött, aztán pár jól elhelyezett versikével még nevetésre is sikerült bírnunk. Utána magunkat is a "hol a pók, Boti? hol vaaan?" kérdésekkel vidámítottuk az Apás-Anyás fotókhoz. A fotós csaj nagyon értette a dolgát, és bár még csak egy képet kaptunk - összesen 35 lesz kb. 3-4 hét múlva -, már alig várom őket. És most már tényleg be vagyok sózva.

Péntek este chateltem Ancsával, aki azzal próbált elbúcsúzni, hogy biztos készülnénk az esküvőre, mire elmondtam neki, hogy most toltam egy hagymás szendvicset, Cs meg épp sorozatokat néz a dolgozóban, szóval teljes a chill. Reggel 10-kor már a belvárosban nyomultunk, pezsgőt és csokrot vettünk, majd elmentünk megreggelizni a tanúkkal. Az esküvőre délre kaptunk előrehozott időpontot, de ahhoz képest, hogy én arra számítottam, hogy ott fogják egymás sarkát taposni a násznépek, és futószalagon köttetnek a frigyek, egy lélek se volt rajtunk kívül a hivatalban. A szertartás pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzeltük (lágy pánsíp, búgó anyakönyvvezetői hang), de valószínűleg az utóbbi időben velünk történt események miatt rendesen mindketten elérzékenyültünk a szövegecskétől. Az igen-igen, a gyűrűhúzás és az aláírások utáni záró szövegen viszont bekuncogtam, mikor a nő mondta, hogy "ha két ember szereti egymást, nem számítanak a morcos reggelek". (Nálunk ugyanis létezik az "azok a csodálatos reggelek" fogalom, Cs ugyanis híresen nehezen kel, úgy két kávéig beszédképtelen, így teljesen felesleges bármiféle beszélgetést erőltetni vele ilyenkor. Mondjuk jobban belegondolva, én meg szeretem, ha hallgatnak, wehhehehh.) Szóval a szertartásnak ezzel a részével nagyon együtt éltem, az anyakönyvvezető meg onnantól kezdve alig mert felnézni, és kapaszkodott a papírjába, nehogy véletlen kiessen a szerepéből. Az esküvő után fotóztunk kicsit a Nagytemplom mögötti kertben, aztán Lacával elkapattam a csokrot, és ebédeltünk egy jót négyesben az Ikonban. Itthon még volt kis pezsizés és tortázás a családdal. Összességében nagyon jól éreztük magunkat, a szertartást és a fotózkodást is élveztük, pont így volt ez jó, hogy nem volt túlszervezve. Jó móka ez a házasodás, szívből ajánlom mindenkinek, bár bevallhatom, én úgy érzem, már azóta a felesége vagyok Cs-nek, mióta megkérte a kezemet azzal az elképesztő időzítéssel (mondjuk konkrétan akkor csak zokogni tudtam, és azt hajtogatni neki, hogy "Te megőrültél!!"), sőt inkább mióta megszültem a gyerekét. És most mondjam azt bármikor is az életben, hogy nekünk nem jó??????