Rettenetesen le vagyok maradva az e-mailes válaszadásokkal, és ezért mindenkitől elnézést kérek! A hazaérkezés óta elmerültem a családi életben, és eléggé erőlködve, de próbálok visszatalálni az átlagéletbe, így három héttel a műtét után. A csodálatos, hogy Botrobot mindig olyan visongatással egybekötött kacajokkal üdvözöl, ha meglát, hogy már attól kisüt a Nap, és tegnap megkaptam tőle életem első pusziját is! <3 Feküdtem a játszószőnyegén (és épp a kisautójával játszottam, höhö), mikor nagy elánnal, mosolyogva odakúszott, és nyitott szájjal rácuppant az arcomra, kétszer is. Mondjuk nem úgy cuppant, de kellően nyálas lettem. :D Ami örömöt okoz még, hogy volt pár nap igazi, tavaszias időnk, és egyre szépül a kert: bújnak a tavaly ültetett virágok, tegnap elvetettük a zöldségmagokat szabadföldbe, és a konyhában szépen növekednek a paradicsompalántáim. (Sajnos tavaly épp sürgős összeroppannivalóm akadt, így nem tudtam megírni, milyen szép termésünk lett. Ez kb. a "nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam"-kategória volt, tekintve, hogy életünkben nem termeltünk még kerti zöldségeket.) Pár hepinesz fotó:

Gyakorlunk a Húsvétra - négyesfonat

Szőrös törpenárcisz

Sikongat, ha könyvet lát. :)

Fizikálisan amúgy rettenetesen romon érzem magam, fáj a cápaharapásom, fájok belül, és mivel nem bírok rendesen kihúzott háttal lenni, a gerincem is kínoz. Így aztán minden nap beveszek egy fájdalomcsillapítót, ami nem tudom, normális-e még ennyi idővel a műtét után. Közben meg türelmetlen vagyok, mint állat, mennék már, minden olyan hétköznapi dolgot - mint pl. főzés, takarítás - olyan örömmel végeznék, úgy érezném, végre normálisan élek és funkcionálok. A család meg folyton letol, hogy nem pihenek eleget, és szerintük így is túlteljesítek ahhoz képest, hogy csak pár hete műtöttek. Tudom én, hogy lesz ez jobb is, csak kicsit már zavar, hogy több, mint fél éve mondogatom ezt magamnak.