2013. július 14., vasárnap

Erőss

Mindis is szerettem számomra inspiráló emberekről filmeket nézni, könyveket olvasni, és a teljes véletlen(?) folytán épp akkor kezdtem bele Erőss Zsolt életrajzi könyvébe (Földes András tollából), mikor egy hétre rá beindult a dráma a Kancsendzöngán, és Kiss Péter és Erőss is fenn maradtak a hegyen. Aznap mondjuk virtuálisan tövig rágtam a körmöm. Akkor kb. egy hónapja másztunk újra falat Krisszel, ami persze kispiskóta az expedíciós hegymászáshoz képest, és álmodoztam arról, hogy megkérem Ancsáékat, egyszer vigyenek ki sziklára is. Nálunk szinte biztosan meg is fog ezzel állni a dolog, és ez így pontosan jó is. De a csodálatos, hogy már a falmászás élménye is felvillantja az ember számára azt a hihetetlen szabadságélményt, amit a tevékenységben való teljes elmerülés ad - mászás közben ugyanis csak a következő fogás/állás van, és a gondolat, hogy meddig leszek képes megtartani a testemet a negatív hajlású falakon izomból és agyból. Igazi, hamisítatlan flow élmény. A mászás ráadásul azért is izgalmas, mert a kezdőknek gyors sikerélményt nyújt - egyenes, egyszerű falakra nagyjából bárki fel tud mászni, ha van benne némi kitartás, és nincs hatalmas műkörme. Az első terhelés az ujjakat és az alkart éri, az viszont bedurran, de kegyetlenül. Eleinte jön a siker, aztán persze továbblépni nehéz (kb. mint a fogyás, miután leszaladt az első pár kiló). A jó a mostani sorozatban az volt, hogy mindketten továbbléptünk: kezdetben meglepő módon Krisz is le volt puhányodva, de kb. 1-1,5 hónap alatt olyan falakat sikerült kimásznunk, amelyeket azelőtt soha, és pszichés korlátok dőltek le nálam, hogy áthajlásos falhoz én nagyon kicsi vagyok. Aztán nyárra bezárt a TK Általános. Debrecenben csak ennek a sulinak a tornatermében van mászófal, ami valljuk be, szerintem elég ciki, viszont ha hihetünk a mászni járók és a portásnéni elmondásának, szeptembertől teljesen ledúrják a tornatermet, és helyette kétszinteset építenek, és megszületik Magyarország legkorszerűbb mászóterme. Vihhííí!! Addig a Tanítóképző Fősuli tornatermébe szerelik át a falakat.

Erőssre visszatérve: mikor az ő első, erdélyi sziklamászásairól olvastam, lelkendezve meséltem Cs-nek, hogy annyira de annyira érzem, amit ő érzett mászás közben, pedig még sziklán se voltam soha életemben! A(z egyébként nem kifejezett írói remekeléssel megírott) könyvben pedig kirajzolódott előttem Erőss egyszerű, őszinte személyisége, aki azért mászott mert. Mert megmagyarázhatatlanul jó küzdelem, kihívás és öröm volt neki benne. Nem mindenki ezt keresi? A küzdelem és a jutalom örömét? (Cf.: Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége, 1. fejezet, ahol a könnyű és nehéz ellentétről és az örök visszatérésról ír) Csak a legtöbbünk a társadalma által elfogadott jutalmakért küzd, és azokat hajlamos és hajlandó elfogadni, amivel nincsen semmi baj, mindössze annyi, hogy egy rakás ember azonnal kifikázza azokat, akik meg nem. Akik valami másban lelnek örömöt, és másképpen akarnak, vagy szimplán csak másképp tudnak élni, de abban viszont szenzációsan jók. A könyvben az egyik legőszintébben igaznak tűnik, hogy kevés olyan ember van/volt, aki olyan naiv szeretettel fordult volna a hegyek felé, mint Erőss. A hegyek törvényei, szabályai pedig egészen mások (ahol sikeresen tudott működni), mint a társadaloméi (ahol kevésbé). Számomra ettől olyan nyilvánvaló, hogy mennyire irreleváns egy ilyen embernek feltenni azt a kérdést, hogy ugyan már, nem veszi jelnek azt, hogy sorra halnak meg mellette az emberek (mellesleg a mellette nem ugyanaz, mint a miatta), vagy hogy gyerekei születtek (a felesége vele mászott több nyolcezres expedíción, szóval tudja, hogy mit ad a mászás), vagy hogy elvesztette az egyik lábát. Nem kéne már abbahagyni? Te jó ég, de nem értik!

Nekem meg az a véleményem, hogy bárcsak még több olyan ember lenne, aki képes megtalálni azt a tevékenységet, amely ennyire képes kiteljesíteni a képességeit, a személyiségét és a lelkét (=boldoggá tenni őt?), és ezek az emberek együtt vinnék előrébb a világot!

1 megjegyzés: