A búcsúbulin derült fény arra a meglepő és mulatságos tényre, hogy nem csak én olvasom, amit írkálok, aztán azon melegében jól meg is lettem feddve, hogy ha van, akkor írjak is már bele, ne csak szemeteljem az internetet.
No tehát. Miami második és harmadik napja, akárcsak az első, szenzációsan telt. A legnagyobb élmény számomra amellett, hogy Miamiban lehettem, a társaság volt. Annyira sok érdekes emberrel találkoztam, hogy minden egyes beszélgetés egy új világot nyitott meg előttem. Annyiféle országból jöttek az emberek, és mind annyira érdekes! Például találkoztam egy indonéz lánnyal, akivel ott kezdődött a beszélgetés, hogy volt egy Rubik kocka kulcstartója. Aztán kiderült, hogy nem csak kulcstartója van, hanem Rubik klubjuk is Indonéziában, ahol rakosgatják a kockát kicsiben-nagyban (mesélte a lány, hogy van neki egy halom méretben kockája), meg mindenféle logikai játékot játszanak. Aztán kiderült, hogy nyelvészettel foglalkozik, konkrétan az Ázsiában kihalás szélére sodródott kis nyelvek kutatásával. Ez egy nemzetközi projekt, amely révén több országban is kutatócsoportok dolgoznak. Több évig tanulmányozzák egy-egy dzsungeltől vagy hegyektől elzárt ázsiai törzs kultúráját, szokásait, majd elmennek hozzájuk, és több héten, akár hónapon keresztül köztük élnek, dokumentálják az életüket, magnóra veszik a beszélgetéseket. Aztán megpróbálnak a felvettekből szótárt készíteni, illetve amennyire lehet, leírni a nyelvtant. Sokan azt mondják neki, hogy valami olyan után fut, aminek nincs jövője, mert a nyelvek a használóikkal együtt el fognak halni. Meglehet, hogy néhányszáz év múlva (ha megéri a bolygó) az egész világon az angolt (vagy valami mást) használja majd mindenki... Mégis, a nyelv, az óriási történelmi és kulturális különbségek mellett az emberek gondolkodásmódját és alkalmazkodását is tükrözi (15 szótő a hó különböző fajtáira az eszkimó nyelvet használók körében, de szerintem kis házunk táján is büszkén keresgélhetünk). Egyébként éppen most volt a kihaló nyelvek témájában egy cikk a National Geographic júliusi számában, olvassátok!
Tovább a funra. Szerda este elvittek minket egy kétórás hajóútra Miamiban, megkerültük a kisebb szigeteket és South Beachet. Néhányat ezek közül csak motorcsónakkal lehet megközelíteni, például a hírességek villáit. Töltöttem új fotókat a picasára, nézzétek meg. Néhány táj utólag visszanézve annyira furcsa színekben játszik, mintha a víz homok lenne, és valami sci-fiből vágták volna ki. Be kell valljam, hogy itt lényegében bűn volt szóba elegyedni bárkivel is, mert akkor nem lehetett fotózni, de én a véletlen folytán találkoztam egy második generációs kanadai magyarral, aki annyira megörült, hogy egy magyarral találkozott, hogy azonnal beszélgetni kezdtünk. A szülei '56-ban menekültek Kanadába, a lány tud is egy picit magyarul. Sokat kérdezgetett, hogy mi a helyzet otthon, hát én meg elbüszkélkedtem neki, hogy cirka 10 éve milyen szarban sodródik a kis Magyarország (bár Vida Pisti nemrég tudósított, hogy ígéret szerint pár év múlva el lesz intézve megint, hogy Nagymagyarország legyünk, érted...) Mondtam a csajnak, hogy ha New York környékén jár, mindenképp írjon, aztán bandázunk, ő meg ráugrott a lehetőségre, és mondta, hogy van egy halom marketinges haverja, akik bevisznek a legdrágább klubokba úgy, hogy semmit nem kell fizetni, se belépőt, se piát, elvisz majd. Nyugtával dícsérd a napot, de azért nem hangzik rosszul. :)
Nem akarom túlságosan részletezni, de rengeteg érdekes előadást hallottunk a három nap során, voltak összerázó és csapatépítő feladatok, beszéltek a kulturális különbségekről, a felelősségünkről és az ösztöndíj hozadékáról, a vezetés képességéről, a hatékony emberek 7 szokásáról, az USA kultúrájáról, meg mindenféle praktikus dolgokról, pl. milyen jogaink vannak, mi számít szexuális zaklatás (pandá)nak és mit lehet tenni ellene, ki(k)hez lehet fordulni jogi és egyéb problémák esetén. Volt egy rész a lelki egészség megőrzéséről is.
Az utolsó este elvittek minket South Beach Café Nikki nevű tengerparti bárjába. Beléptünk az ajtón, és mintha a paradicsom tárult volna elénk. (Ajánlom a fotók nézegetését...) A pálmafák alatt fehér párnás kanapék, napernyők, tengerparti bár. Egy kis híd vezetett át a tengerpartra, ahol mezítláb végigsétálva a fehér homokon, mit sétálva, futva! (pont csoportképet fotóztak, és majdnem lemaradtunk) megmártottam a lábam a 28-30 fokos türkizkék vízben, aztán körbenéztünk a parton. Utána megvacsoráztunk a tengerparton a pálmafák alatt. Ilyenkor mindig hálát adok az égnek, hogy úristen, milyen szerencsés vagyok, hogy ezeket láthatom, itt lehetek! Életreszóló, szenzációs élmény volt ez a néhány nap! KUDOS to Senator Fulbright :D
No tehát. Miami második és harmadik napja, akárcsak az első, szenzációsan telt. A legnagyobb élmény számomra amellett, hogy Miamiban lehettem, a társaság volt. Annyira sok érdekes emberrel találkoztam, hogy minden egyes beszélgetés egy új világot nyitott meg előttem. Annyiféle országból jöttek az emberek, és mind annyira érdekes! Például találkoztam egy indonéz lánnyal, akivel ott kezdődött a beszélgetés, hogy volt egy Rubik kocka kulcstartója. Aztán kiderült, hogy nem csak kulcstartója van, hanem Rubik klubjuk is Indonéziában, ahol rakosgatják a kockát kicsiben-nagyban (mesélte a lány, hogy van neki egy halom méretben kockája), meg mindenféle logikai játékot játszanak. Aztán kiderült, hogy nyelvészettel foglalkozik, konkrétan az Ázsiában kihalás szélére sodródott kis nyelvek kutatásával. Ez egy nemzetközi projekt, amely révén több országban is kutatócsoportok dolgoznak. Több évig tanulmányozzák egy-egy dzsungeltől vagy hegyektől elzárt ázsiai törzs kultúráját, szokásait, majd elmennek hozzájuk, és több héten, akár hónapon keresztül köztük élnek, dokumentálják az életüket, magnóra veszik a beszélgetéseket. Aztán megpróbálnak a felvettekből szótárt készíteni, illetve amennyire lehet, leírni a nyelvtant. Sokan azt mondják neki, hogy valami olyan után fut, aminek nincs jövője, mert a nyelvek a használóikkal együtt el fognak halni. Meglehet, hogy néhányszáz év múlva (ha megéri a bolygó) az egész világon az angolt (vagy valami mást) használja majd mindenki... Mégis, a nyelv, az óriási történelmi és kulturális különbségek mellett az emberek gondolkodásmódját és alkalmazkodását is tükrözi (15 szótő a hó különböző fajtáira az eszkimó nyelvet használók körében, de szerintem kis házunk táján is büszkén keresgélhetünk). Egyébként éppen most volt a kihaló nyelvek témájában egy cikk a National Geographic júliusi számában, olvassátok!
Tovább a funra. Szerda este elvittek minket egy kétórás hajóútra Miamiban, megkerültük a kisebb szigeteket és South Beachet. Néhányat ezek közül csak motorcsónakkal lehet megközelíteni, például a hírességek villáit. Töltöttem új fotókat a picasára, nézzétek meg. Néhány táj utólag visszanézve annyira furcsa színekben játszik, mintha a víz homok lenne, és valami sci-fiből vágták volna ki. Be kell valljam, hogy itt lényegében bűn volt szóba elegyedni bárkivel is, mert akkor nem lehetett fotózni, de én a véletlen folytán találkoztam egy második generációs kanadai magyarral, aki annyira megörült, hogy egy magyarral találkozott, hogy azonnal beszélgetni kezdtünk. A szülei '56-ban menekültek Kanadába, a lány tud is egy picit magyarul. Sokat kérdezgetett, hogy mi a helyzet otthon, hát én meg elbüszkélkedtem neki, hogy cirka 10 éve milyen szarban sodródik a kis Magyarország (bár Vida Pisti nemrég tudósított, hogy ígéret szerint pár év múlva el lesz intézve megint, hogy Nagymagyarország legyünk, érted...) Mondtam a csajnak, hogy ha New York környékén jár, mindenképp írjon, aztán bandázunk, ő meg ráugrott a lehetőségre, és mondta, hogy van egy halom marketinges haverja, akik bevisznek a legdrágább klubokba úgy, hogy semmit nem kell fizetni, se belépőt, se piát, elvisz majd. Nyugtával dícsérd a napot, de azért nem hangzik rosszul. :)
Nem akarom túlságosan részletezni, de rengeteg érdekes előadást hallottunk a három nap során, voltak összerázó és csapatépítő feladatok, beszéltek a kulturális különbségekről, a felelősségünkről és az ösztöndíj hozadékáról, a vezetés képességéről, a hatékony emberek 7 szokásáról, az USA kultúrájáról, meg mindenféle praktikus dolgokról, pl. milyen jogaink vannak, mi számít szexuális zaklatás (pandá)nak és mit lehet tenni ellene, ki(k)hez lehet fordulni jogi és egyéb problémák esetén. Volt egy rész a lelki egészség megőrzéséről is.
Az utolsó este elvittek minket South Beach Café Nikki nevű tengerparti bárjába. Beléptünk az ajtón, és mintha a paradicsom tárult volna elénk. (Ajánlom a fotók nézegetését...) A pálmafák alatt fehér párnás kanapék, napernyők, tengerparti bár. Egy kis híd vezetett át a tengerpartra, ahol mezítláb végigsétálva a fehér homokon, mit sétálva, futva! (pont csoportképet fotóztak, és majdnem lemaradtunk) megmártottam a lábam a 28-30 fokos türkizkék vízben, aztán körbenéztünk a parton. Utána megvacsoráztunk a tengerparton a pálmafák alatt. Ilyenkor mindig hálát adok az égnek, hogy úristen, milyen szerencsés vagyok, hogy ezeket láthatom, itt lehetek! Életreszóló, szenzációs élmény volt ez a néhány nap! KUDOS to Senator Fulbright :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése