Megint rég nem írtam, részint mert elég kevés az időm, részint mert egy elég nagy hullámvölgyben is voltam, amiről nehéz lett volna megnyilatkoznom.
A múlt héten megvolt a 7. kezelésem, és hát sajnos a tumor markereim újfent sokkal rosszabbak lettek (most 402000 a két héttel korábbi 323000-hez képest), és ugyan mondtak itt már mindenfélét, hogy az egyik hatóanyag is megnyomhatja, meg hogy okozhatja ezt a rákos sejtek szétesése is, de összességében mindenki mondja, hogy ez brutálisan magas, és kimondott szavak nélkül is sajnálkozó bociszemekkel néznek rám, várva a reakciómat. Az onkológus azt mondja, az október eleji CT és MR lesz a mérvadó, amint megvan az eredménye, küldjem el neki szkennelve, hogy beszélhessen a sebésszel, aki műtőtt, hogy mik a lehetőségek, esetleg műtéti úton hozzá lehet-e ehhez nyúlni. Többször is rákérdeztem már a transzplantáció lehetőségére, illetve majd még a sebésznél is, ha megyek hozzá, ugyanis orvos ismerősök biztatnak azzal, hogy ez esetben külföldön az a gyakorlat, hogy transzplantálnak. ("Meglehet, belekerül akár 50-100 millió forintba is, de hát az egészség az első, ugye?" Nos.) Az onkológusom viszont azt mondja, ebben a rákfajtában, illetve mivel már metasztázisról is beszélünk, bekerültek a rákos sejtek a véráramba, és mivel egy transzplantáció után komoly immunszuppresszív gyógyszereket kap az illető, hogy ne lökje ki a szervezet az új szervet, a rák nagy valószínűséggel üti fel a fejét. Ilyenkor robban a folyamat, és nagyon hamar újra eluralkodik a daganat. Szóval a rizikó nagy (egyébként is nagy fizikai/lelki trauma egy szervátültetés, de majdhogynem még ez lenne a legkevesebb). Szóval nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez lenne a megoldás. Egyelőre tehát marad az, hogy lehetséges műtétről és a mostani kezelés megváltoztatásáról beszélünk. Utóbbi se kecsegtető, mert megmondták, hogy ami most van kemo, az volt "a nagyágyú". A fenti nagyszerű kilátásokat a háziorvosom fejelte meg igazán a kedves szavaival, mikor közölte, hogy a viselkedésemmel valószínűleg felrúgok minden orvosok által tanult hozzáállást, azt az utat választva, hogy nem olvasgatok rémtörténeteket a neten, és ugyanúgy igyekszem élni az életem, mint eddig, "erős lelkülettel, de valószínűleg ha elmondanák neked, hogy mi vár rád, akkor fejben feladnád". Illetve "Te most csak küzdj, az a dolgod, de azért azt is kell tudni, hogy mikor kell elbúcsúzni, és elrendezni magad körül a dolgokat." Hadd ne ecseteljem, milyen hangulatban voltam ettől a pár jóindulatú mondattól legalább egy hétig, még annak ellenére is, hogy azonnal azt mondtam magamban, "hát ez Hülye". (Mondjuk kiderült, ugyanez a doki mondta Anyának nemrég, hogy "Zsóka, most már Te következel, hogy rákos legyél!") Ez után kezdtem el perverz módon mégiscsak utánaolvasni a dolgoknak a neten, ami csak tovább húzott a mélybe, a prognózis ugyanis még annál is sokkal rosszabb, mint amire számítottam.
Eddig mindig azt mondtam, csináljuk, majd lesz ez jobb is, míg nem szépen "kettős életem" lett: a normális, minden betegségre gondolástól mentes itthoni (nem volt ez szőnyeg alá söprés, mert itt a gyerek, akivel foglalkozni kell, leköt ő eléggé ahhoz, hogy ne üljek és sírjak a sarokban), és a kéthetente Pestre járós, mikor mindig emlékeztettek arra, hogy én bizony hamarost feldobhatom a surcanót. Sok olyan esetet látok magam körül, hogy a stressztől már a kezelésre menet rosszuléteket produkálnak a kemóra járók, nos én nem vagyok/voltam köztük, de tény, hogy mostanában nem sok szalmaszálat nyújtottak, és egyre rosszabb lett a hangulatom. A legutóbbi kezelés közben az első nap (mellékhatások szempontjából mindig az a rosszabb) egészen ramatyul voltam, majd estére már annyira beforgattam magam, hogy egész konkrétan halálfélelmem volt. Cs-t is rettenetesen lehúztam egy segélykérő telefonommal, mikor is nem is tudtunk mit mondani egymásnak azon kívül, hogy "félek" meg "de muszáj bíznunk". Ő egész éjjel nem aludt, én meg hajnal fél 3-kor, mikor hányinger kerülgetett, kimentem és kértem egy fél nyugtatót, amitől megbékéltem a világgal.
Itthon mindig rendezem fejben a soraimat, de ez most jópár napig tartott. Az idegeskedéstől ráadásul visszafogytam 41,5 kilóra. Most viszont már újra bizakodó vagyok. Éreztem én eddig is, hogy az, hogy a kezelések között valahogy nem foglalkozom a betegséggel, ami egyrészt jó, másrészt túl passzív dolog. Valahogy az az érzés nem volt meg, hogy aktívan munkálkodnék a gyógyulásomon, és őszintén szólva eléggé bénult voltam e téren fejben. A változás, ami történt az az, hogy egyrészt ajánlottak egy könyvet (fent említett rendes háziorvos), amit egy agydaganatos orvos írt, aki 18 évvel szaladta túl a prognózisát az általa eszközölt életmódváltásnak (táplálkozás, a minket körülvevő rákkeltő anyagok csökkentése, elmekontroll) köszönhetően, másrészt az egyik betegtárs említette, hogy az onkológusa azt mondta neki, álljon át a gluténmentes táplálkozásra. Emellett pszichológusnál is voltam, akivel megtanuljuk a Simonton-féle módszert, és első házi feladatként minden nap 3X30 percet kell relaxálnom meghatározott módon. Később erre építjük majd fel a meditációt, amely során vizualizáció segítségével erősítem az immunrendszeremet, és veszem fel a harcot a rákos sejtekkel. Ez így most eléggé fuzzy, de ha már több konkrétum van, írok róluk.
Ami a lelki okok és a rák kapcsolatát illetik, nos, én ezekben hiszek a legjobban. Meggyőződésem, hogy az egyén maga teszi önmagát rákossá (beteggé), kvázi fordítja maga ellen a saját szervezetét, amely utat enged a hibás sejtek túltermelődésének és pusztításának. Ha rá tudok jönni arra, hogy mi az a viselkedésminta (pl. szerep), amin túl kellene lépnem, vagy az a trauma, amit feldolgozatlanul hagytam, akkor meg tudok gyógyulni. A stresszes élményekben mondjuk dúskáltunk, ha az elmúlt bő egy évet nézem (gerincbetegség, két családtag halála, három műtét (ebből kettő az enyém), kemó, válás a családban, költözés, de a szakirodalom spec. még a gyermekszületést is stressznek írja le, hisz amellett, hogy örömteli esemény, akkora szerepváltás, hogy az ember egész addigi életét átírja). Szóval a helyzet az, hogy a rák kialakulása előtt kb. fél-egy évvel szinte minden betegnek van valami nagyobb trauma az életében, amivel úgy érzi, nem tud megbirkózni, és depresszióba esik, esetleg úgy érzi, könnyebb lenne feladni, mert ez neki nem megy, a helyzet túl kilátástalan. A stresszlevezetés persze itt is kulcskérdés, amiről további érdekességeket ír a pszichológus által adott könyv (O. C. Simonton-S. M.-Simonton-J. L. Creighton: A gyógyító képzelet. Belső erőforrásainkkal a rák ellen.) Azt mondja, a pszichológusok megfigyelték, hogy a rákos betegeknek vannak bizonyos közös jellemvonásai, miszerint:
A múlt héten megvolt a 7. kezelésem, és hát sajnos a tumor markereim újfent sokkal rosszabbak lettek (most 402000 a két héttel korábbi 323000-hez képest), és ugyan mondtak itt már mindenfélét, hogy az egyik hatóanyag is megnyomhatja, meg hogy okozhatja ezt a rákos sejtek szétesése is, de összességében mindenki mondja, hogy ez brutálisan magas, és kimondott szavak nélkül is sajnálkozó bociszemekkel néznek rám, várva a reakciómat. Az onkológus azt mondja, az október eleji CT és MR lesz a mérvadó, amint megvan az eredménye, küldjem el neki szkennelve, hogy beszélhessen a sebésszel, aki műtőtt, hogy mik a lehetőségek, esetleg műtéti úton hozzá lehet-e ehhez nyúlni. Többször is rákérdeztem már a transzplantáció lehetőségére, illetve majd még a sebésznél is, ha megyek hozzá, ugyanis orvos ismerősök biztatnak azzal, hogy ez esetben külföldön az a gyakorlat, hogy transzplantálnak. ("Meglehet, belekerül akár 50-100 millió forintba is, de hát az egészség az első, ugye?" Nos.) Az onkológusom viszont azt mondja, ebben a rákfajtában, illetve mivel már metasztázisról is beszélünk, bekerültek a rákos sejtek a véráramba, és mivel egy transzplantáció után komoly immunszuppresszív gyógyszereket kap az illető, hogy ne lökje ki a szervezet az új szervet, a rák nagy valószínűséggel üti fel a fejét. Ilyenkor robban a folyamat, és nagyon hamar újra eluralkodik a daganat. Szóval a rizikó nagy (egyébként is nagy fizikai/lelki trauma egy szervátültetés, de majdhogynem még ez lenne a legkevesebb). Szóval nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez lenne a megoldás. Egyelőre tehát marad az, hogy lehetséges műtétről és a mostani kezelés megváltoztatásáról beszélünk. Utóbbi se kecsegtető, mert megmondták, hogy ami most van kemo, az volt "a nagyágyú". A fenti nagyszerű kilátásokat a háziorvosom fejelte meg igazán a kedves szavaival, mikor közölte, hogy a viselkedésemmel valószínűleg felrúgok minden orvosok által tanult hozzáállást, azt az utat választva, hogy nem olvasgatok rémtörténeteket a neten, és ugyanúgy igyekszem élni az életem, mint eddig, "erős lelkülettel, de valószínűleg ha elmondanák neked, hogy mi vár rád, akkor fejben feladnád". Illetve "Te most csak küzdj, az a dolgod, de azért azt is kell tudni, hogy mikor kell elbúcsúzni, és elrendezni magad körül a dolgokat." Hadd ne ecseteljem, milyen hangulatban voltam ettől a pár jóindulatú mondattól legalább egy hétig, még annak ellenére is, hogy azonnal azt mondtam magamban, "hát ez Hülye". (Mondjuk kiderült, ugyanez a doki mondta Anyának nemrég, hogy "Zsóka, most már Te következel, hogy rákos legyél!") Ez után kezdtem el perverz módon mégiscsak utánaolvasni a dolgoknak a neten, ami csak tovább húzott a mélybe, a prognózis ugyanis még annál is sokkal rosszabb, mint amire számítottam.
Eddig mindig azt mondtam, csináljuk, majd lesz ez jobb is, míg nem szépen "kettős életem" lett: a normális, minden betegségre gondolástól mentes itthoni (nem volt ez szőnyeg alá söprés, mert itt a gyerek, akivel foglalkozni kell, leköt ő eléggé ahhoz, hogy ne üljek és sírjak a sarokban), és a kéthetente Pestre járós, mikor mindig emlékeztettek arra, hogy én bizony hamarost feldobhatom a surcanót. Sok olyan esetet látok magam körül, hogy a stressztől már a kezelésre menet rosszuléteket produkálnak a kemóra járók, nos én nem vagyok/voltam köztük, de tény, hogy mostanában nem sok szalmaszálat nyújtottak, és egyre rosszabb lett a hangulatom. A legutóbbi kezelés közben az első nap (mellékhatások szempontjából mindig az a rosszabb) egészen ramatyul voltam, majd estére már annyira beforgattam magam, hogy egész konkrétan halálfélelmem volt. Cs-t is rettenetesen lehúztam egy segélykérő telefonommal, mikor is nem is tudtunk mit mondani egymásnak azon kívül, hogy "félek" meg "de muszáj bíznunk". Ő egész éjjel nem aludt, én meg hajnal fél 3-kor, mikor hányinger kerülgetett, kimentem és kértem egy fél nyugtatót, amitől megbékéltem a világgal.
Itthon mindig rendezem fejben a soraimat, de ez most jópár napig tartott. Az idegeskedéstől ráadásul visszafogytam 41,5 kilóra. Most viszont már újra bizakodó vagyok. Éreztem én eddig is, hogy az, hogy a kezelések között valahogy nem foglalkozom a betegséggel, ami egyrészt jó, másrészt túl passzív dolog. Valahogy az az érzés nem volt meg, hogy aktívan munkálkodnék a gyógyulásomon, és őszintén szólva eléggé bénult voltam e téren fejben. A változás, ami történt az az, hogy egyrészt ajánlottak egy könyvet (fent említett rendes háziorvos), amit egy agydaganatos orvos írt, aki 18 évvel szaladta túl a prognózisát az általa eszközölt életmódváltásnak (táplálkozás, a minket körülvevő rákkeltő anyagok csökkentése, elmekontroll) köszönhetően, másrészt az egyik betegtárs említette, hogy az onkológusa azt mondta neki, álljon át a gluténmentes táplálkozásra. Emellett pszichológusnál is voltam, akivel megtanuljuk a Simonton-féle módszert, és első házi feladatként minden nap 3X30 percet kell relaxálnom meghatározott módon. Később erre építjük majd fel a meditációt, amely során vizualizáció segítségével erősítem az immunrendszeremet, és veszem fel a harcot a rákos sejtekkel. Ez így most eléggé fuzzy, de ha már több konkrétum van, írok róluk.
Ami a lelki okok és a rák kapcsolatát illetik, nos, én ezekben hiszek a legjobban. Meggyőződésem, hogy az egyén maga teszi önmagát rákossá (beteggé), kvázi fordítja maga ellen a saját szervezetét, amely utat enged a hibás sejtek túltermelődésének és pusztításának. Ha rá tudok jönni arra, hogy mi az a viselkedésminta (pl. szerep), amin túl kellene lépnem, vagy az a trauma, amit feldolgozatlanul hagytam, akkor meg tudok gyógyulni. A stresszes élményekben mondjuk dúskáltunk, ha az elmúlt bő egy évet nézem (gerincbetegség, két családtag halála, három műtét (ebből kettő az enyém), kemó, válás a családban, költözés, de a szakirodalom spec. még a gyermekszületést is stressznek írja le, hisz amellett, hogy örömteli esemény, akkora szerepváltás, hogy az ember egész addigi életét átírja). Szóval a helyzet az, hogy a rák kialakulása előtt kb. fél-egy évvel szinte minden betegnek van valami nagyobb trauma az életében, amivel úgy érzi, nem tud megbirkózni, és depresszióba esik, esetleg úgy érzi, könnyebb lenne feladni, mert ez neki nem megy, a helyzet túl kilátástalan. A stresszlevezetés persze itt is kulcskérdés, amiről további érdekességeket ír a pszichológus által adott könyv (O. C. Simonton-S. M.-Simonton-J. L. Creighton: A gyógyító képzelet. Belső erőforrásainkkal a rák ellen.) Azt mondja, a pszichológusok megfigyelték, hogy a rákos betegeknek vannak bizonyos közös jellemvonásai, miszerint:
- maximalisták, hajlamosak túlhajtani magukat
- olyannyira szolgálni akarnak másokat, hogy háttérbe szorítják a saját igényeiket
- rengeteget rágódnak
- nehezen engedik el a nehezteléseiket
Alapvetően olyan emberekről van szó, akik annyira szeretnének másokban mindig jó benyomást kelteni, hogy ez a kényszer teljesen rájuk olvad, mint egyfajta identitás. Emiatt rengeteg stresszt magukba nyelnek, ahelyett, hogy elengednék az én-mindig-jó-vagyok arcot, és konfliktusokat vállalnának fel, vagy kilépnének számukra kellemetlen kapcsolatokból, helyzetekből. Szerintem az is tök érdekes, hogy sok ember akkor lesz rákos beteg, miután hirtelen valamilyen oknál fogva megszűnik egy élethelyzet adta szerep (munkahelyen vagy kapcsolatban), ami annyira definiálta őket, hogy emellett elfelejtették a saját személyiségüket fejleszteni.
Rengeteget tudnék még erről írni, egyszerűen szerintem észbontó, mennyire érdekes ez a téma, és mennyire magamra ismerek a fenti dolgok kb. 90%-ában, szóval igazán van min gondolkodnom. Úgy tűnik, saját magam kísérleti nyula leszek, ami lehet kicsit rémisztően hangzik, de most érzem, hogy van mód és segítség a változtatásra, és ez alapvetően bizakodással tölt el. Emellett pedig igyekszem segíteni az immunrendszeremet a táplálkozásom módosításával. Az örömteli, hogy még azt is feladatba kaptam, hogy minden nap szánjak időt magamra és valami hobbimra, úgyhogy most egész jól megy a festés.
Kb. ennyi történt most velünk, mostanában kicsit visszahúzódok a csigaházba, hogy rendet rakjak benne, úgyhogy emiatt nagyon-nagyon lassan válaszolok majd mindenkinek az üzeneteire.
Rengeteget tudnék még erről írni, egyszerűen szerintem észbontó, mennyire érdekes ez a téma, és mennyire magamra ismerek a fenti dolgok kb. 90%-ában, szóval igazán van min gondolkodnom. Úgy tűnik, saját magam kísérleti nyula leszek, ami lehet kicsit rémisztően hangzik, de most érzem, hogy van mód és segítség a változtatásra, és ez alapvetően bizakodással tölt el. Emellett pedig igyekszem segíteni az immunrendszeremet a táplálkozásom módosításával. Az örömteli, hogy még azt is feladatba kaptam, hogy minden nap szánjak időt magamra és valami hobbimra, úgyhogy most egész jól megy a festés.
Kb. ennyi történt most velünk, mostanában kicsit visszahúzódok a csigaházba, hogy rendet rakjak benne, úgyhogy emiatt nagyon-nagyon lassan válaszolok majd mindenkinek az üzeneteire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése