Szombaton voltam CT-n és vasárnap MR-en, az elsőnek ma jött meg az eredménye. Hát nem lett jó. Az egyetlen (egyáltalán nem elhanyagolható!!!) jó hír, hogy a mellkasban a májon kívül más áttétet nem látnak. A májamban lévő legnagyobb áttét viszont már 48 mm-es. :'( Szegény kis májam!
Én tudom, hogy a gyógyulás nem jön könnyen, és nem is vagyok türelmetlen, vagyis nem vártam igazán javulást ennyi idő alatt. Hogy őszinte legyek, egy stagnálással tökéletesen megelégedtem volna, mert az azt jelentette volna, legalább nem nőttek bennem tovább az áttétek. De hogy a legutóbbi - kb. 1,5 hónappal ezelőtti ultrahang még 32 mm-esnek mutatta a legnagyobbat, és ehhez képest most meg 48... na, az szerintem gáz. Mindenki vigasztal, hogy eddig még csak 4 kezelést vettem fel, de kettőt eltoltak, amire a tumor markereim nagy kilengésekkel reagáltak, meg hát a 4-ből 3 csak 50%-os volt, ez az utolsó volt csak 75%-os (szerintem meglepően jól reagáltam rá, az eddigiekhez képest nem voltam rosszabbul). De nekem ráment 2 hónapom, másfél hét távol a szeretteimtől (kudos Lacának, Zsuzskának és Kornélnak, hogy lelkiismeretesen látogatnak, és mindig hoznak barackot és poharas kakaót ;)), közel 4 kilóm (ami nem tűnik soknak, csak ha a vége 41,5 kg), meg a rengeteg rosszullét és gyengeség, amitől a jobb napokon érzem csak magam normális (értsd: átlagosan funkcionáló) embernek. Egyszer Dóri fogalmazta ezt meg szépen: "Látom, mennyire vágytok a hétköznapokra." Ebben a vonatkozásban elárulhatom, hogy minden jól/rosszullétmentesen/energikusan eltöltött perc feldob (ha játszok egy jót a gyerekkel, megfőzök egy ebédet vagy elmegyünk a városba ebédelni, ha reggel kertészkedek, ha kimegyünk a Bor és Jazz Napokra!!!! :)). Ilyenkor azonnal rákapcsolok a "minden király lesz" üzemmódra, nincs itt baj, megcsináljuk mi ezt. De ma, nem tehetek róla, el vagyok kenődve.
Ja, és a múlt heti kiságyba hajlongós bulin mégiscsak tört a bal első IX-es bordám, a CT-nek valahogy sikerült meglátnia azt, amit a röntgennek nem ("még nem gyógyult törés").
Dobjatok fel légyszi vidámító jó zenékkel és hírekkel!!
Én tudom, hogy a gyógyulás nem jön könnyen, és nem is vagyok türelmetlen, vagyis nem vártam igazán javulást ennyi idő alatt. Hogy őszinte legyek, egy stagnálással tökéletesen megelégedtem volna, mert az azt jelentette volna, legalább nem nőttek bennem tovább az áttétek. De hogy a legutóbbi - kb. 1,5 hónappal ezelőtti ultrahang még 32 mm-esnek mutatta a legnagyobbat, és ehhez képest most meg 48... na, az szerintem gáz. Mindenki vigasztal, hogy eddig még csak 4 kezelést vettem fel, de kettőt eltoltak, amire a tumor markereim nagy kilengésekkel reagáltak, meg hát a 4-ből 3 csak 50%-os volt, ez az utolsó volt csak 75%-os (szerintem meglepően jól reagáltam rá, az eddigiekhez képest nem voltam rosszabbul). De nekem ráment 2 hónapom, másfél hét távol a szeretteimtől (kudos Lacának, Zsuzskának és Kornélnak, hogy lelkiismeretesen látogatnak, és mindig hoznak barackot és poharas kakaót ;)), közel 4 kilóm (ami nem tűnik soknak, csak ha a vége 41,5 kg), meg a rengeteg rosszullét és gyengeség, amitől a jobb napokon érzem csak magam normális (értsd: átlagosan funkcionáló) embernek. Egyszer Dóri fogalmazta ezt meg szépen: "Látom, mennyire vágytok a hétköznapokra." Ebben a vonatkozásban elárulhatom, hogy minden jól/rosszullétmentesen/energikusan eltöltött perc feldob (ha játszok egy jót a gyerekkel, megfőzök egy ebédet vagy elmegyünk a városba ebédelni, ha reggel kertészkedek, ha kimegyünk a Bor és Jazz Napokra!!!! :)). Ilyenkor azonnal rákapcsolok a "minden király lesz" üzemmódra, nincs itt baj, megcsináljuk mi ezt. De ma, nem tehetek róla, el vagyok kenődve.
Ja, és a múlt heti kiságyba hajlongós bulin mégiscsak tört a bal első IX-es bordám, a CT-nek valahogy sikerült meglátnia azt, amit a röntgennek nem ("még nem gyógyult törés").
Dobjatok fel légyszi vidámító jó zenékkel és hírekkel!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése