Az mi cuki már, hogy az egyéves minden reggel a kezébe kapja az üres fém locsolókannát, és "végiglocsolja" az összes virágot a konyhában? Meg felemeli a tôle feleakkora méretû babatáskát, odavonszolja a bejárati ajtóhoz, és mutogat az ajtóra, hogy na menjünk? Meg mikor naponta leszed a kertben egy szem érett paradicsomot, azzal végigkorcsolyázik a teraszon (néha megpróbál beleharapni, szigorúan miután már kellô koszt szedett fel vele), majd a végén, miután felhasadt a gyümölcs, a kis ujjával belenyúl, és kiszedegeti a belsejét? Az persze nyilvánvaló, hogy szülôként mi elvakultan csodáljuk, de mégis, annyira nagyszerû érzés, ahogy felfedezi a világot, kifejezi önmagát, és kommunikál velünk. Ezek a pillanatok aranyozzák be a napjainkat. Nagy figurák ezek a kisgyerekek! :) A múltkor meg az alábbit hallom a 3,5 éves keresztlányom szobájából, ahol egyedül játszik, lapozgat egy könyvet, és közben magában beszél: "Ahogy sejtettem! (sóhaj) Hát ez baj! Nem tudok olvasni..."

Egyébként szép napra ébredtünk, végre jön a lehûlés, ma nem küldtek haza, folyik az 5. koktél (legközelebb hozok bele színes kis esernyôt), 75%-osan. Az elmúlt két káoszos hétben még az is kiderült, hogy Zs néni mûtétje azért lett 2,5 órás, mert kimûtöttek belôle egy rosszindulatú daganatot. Bár azt mondták, ne aggódjunk, ez olyan fajta, hogy nem csinál áttétet, és utókezelés sem kell. Zs néni e héten megy haza, tehát jön a rendszerváltás, és - persze továbbra is segítséggel, de - kipróbáljuk, milyen háromfôs családként funkcionálni, ami azért nem lesz rossz. Az elmúlt két hetet meglepôen jól bírtam egyébként, megint horgoltam a gyereknek, sôt még festettem is. Ahhoz képest, hogy persze a horgolt állatot befejeztem, a kép meg work in progress, az elsôre elment 17-18 befektett órám, a másodikra meg 2.

Rufus (Köszi Anett&Col a könyvet ;))