2015. április 15., szerda

Ez a két hete tartó hasfájás nagyon megijesztett, féltem, hogy szövődmény lehet, valami nagyon nem jó, mi van, ha újra kell operálni, és elölről kezdődik az egész rémálom. Emiatt a stressz miatt rám nem jellemző módon napok óta kiborulva hisztiztem és sírtam Cs-nek (nyilván persze miután a kisgyerekes műszaknak vége volt), aki egyébként is szintén szét van csúszva ettől az egésztől, ráadásul még bennem is igyekszik tartani a lelket. Mindennek a tetejébe lelki válságban vagyok attól, hogy egyszerűen nem és nem és nem tudom ellátni rendesen a gyereket. Lerobbant állapotban legalább a játék ment frankón, de most hirtelen nagyot ugrott a mozgásban a Pocogány, térdelve ül, és felkapaszkodva áll, így mindenhova kúszni és hajolni kell vele, hogy ne koppanjon összevissza, mint valami tekebábu. Nekem meg sokszor ez nem megy, mert megfájdul tőle még jobban a hasam. Szóval megint teljesen haszontalan, szar anyának érzem magam, és tudom, hogy ezzel rohadtul nem segítek a helyzeten, csak tovább rontom, de jelen pillanatban nem tudom még kezelni.

Vannak időszakok a napban, mikor kb. alig fáj a hasam, máskor meg hajlok egyet, és utána olyan, mintha egy kést forgatnának a bordám alatt, és percekig levegőt se tudok venni. Tegnap emiatt csak elmentünk Pestre a sebészhez. De "szerencsére" úgy tűnik, egy ilyen műtét után bármi megtörténhet, ugyanis a sebész a legnagyobb magabiztossággal azt mondta, hogy ez teljesen normális, a szervezetemnek, az emésztőrendszeremnek ki kell alakítania egy új rendszert, kivettek szakaszokat, amiknek a funkcióját idővel kell átvennie más részeknek, ráadásul még hegesedek is, szóval az, hogy puffadok és fájok, tök normális, el fog múlni. Ez nagyon megnyugtatott, és bár totál kifáradva, de teljesen feldobva jöttünk haza tegnap.

Ma megjött a PET-CT eredmény. A hosszú értékelés után a vélemény az, hogy nem látnak malignitásra (rosszindulatúság) utaló jelet, de sajnos a köv. sorban meg leírják, hogy a májban van egy egycentis akármi, ami áttét lehet, MR vizsgálatot javasolt végezni. Beszéltem a radiológus ismerőssel, holnap már be is utal sürgősségi MR-re, mert ez is kell, hogy Pestre tudjunk menni az onkológushoz. (Amúgy a sebész is megörült, mikor mondtam, hogy Pesten kihez mennénk, és azt mondta, őt ajánlotta volna, nagyon jó szakember, mindenképp mondjuk meg neki, hogy ő küldött.) Próbálok abban bízni, hogy ez nem áttét, mert akkor szóba jöhet az is, hogy ezt is jobb lenne kiműteni, vagy az is, hogy kemózzák. Egyelőre nem is bírok ezen gondolkodni már, lelkileg annyira ki vagyok merülve, hogy csak évszázados fáradságot bírok produkálni.
 

2 megjegyzés:

  1. ha szar anya lennél nem rágódnál ezen... és amit tudsz megteszel
    /nem nagy vigasz, de annyiból viszont szerencsés időszakban van még a gyerek, hogy nem vádol, nem érti mi történik, nekem a nagylány most - 2,5-3 évesen, mikor veszélyeztetett terhes voltam - hónapokig mondta, hogy de anya, nem kell feküdnöd, anya fel bírsz emelni, nem fáj a hasad, le tudsz vinni a játszótérre stb.,hol hisztizett, hol könyörgött. én is azt éreztem szar anya vagyok, nem tudok megfelelni. de túlvagyunk rajta, és amilyen akaratosak tudnak lenni olyan gyorsan elfelejtik ezeket még a kis totyogók, imádják az anyjukat és tudják, hogy mi is őket. arra koncentrálj, hogy gyógyulj, neki is az lesz jó hosszútávon, nem hiányzik, hogy megemeld magad, gond legyen a sebbel, csak nagy műtét volt ez, regenerálódni kell.../
    jobbulást!

    VálaszTörlés
  2. Lehet kicsit túl sok pszichológiát olvastam a gyerekek kezdeti (és magzati) korszakáról, mert folyton azzal kínzom magam, hogy tudat alatt ezek azért hatnak később is. Bár az a helyzet, hogy hiába teszem, mert változtatni úgyse tudok rajta, ha meg rossz a kedvem, a gyerek is nyűgösebb. Mindegy, tudom, hogy lesz ez jobb is, csak át kell vészelni ezt az időszakot (is).

    VálaszTörlés