Hepiend

Még meg sem született a kis lurkó, de máris izgalmakat okozott nekünk. Genetikai tanácsadásra minden kismamának kötelezően mennie kell a terhesség ideje alatt, hogy kizárják vérvizsgálattal és ultrahanggal az esetleges fejlődési rendellenességeket. (Minket már azelőtt elküldött a belgyógyászom, hogy belevágtunk volna a gyerekvállalásba, hogy tisztában legyünk a rizikófaktorral. Végülis akkor azt mondták, hogy az egészséges szülőknél is számított 3-4% helyett nekünk - nyilván miattam - 5-6% a rendellenesség esélye, de ez annyira elhanyagolhatóan kicsi, hogy bátran vágjunk bele.) Amúgy a jerkőcön már minden szegletet megvizsgáltak uh-val, de az ajakívét nem látták, mert folyton szégyellősen elfordult (bezzeg azt mindig mutatja, hogy kisfiú :D), meg nem úgy feküdt. Két hete az egyik vérvételen egy érték magasabb lett picit annál, mint ami a baba korának megfelelő, és mondták, hogy ha a következő alkalommal látnak valami gondot az ajakívvel, akkor további vizsgálatokra lehet szükség. Mondom jó. Addig nem is foglalkoztatott a dolog, míg múlt héten az OTI-s szokásos gondozáson meg nem kérdezte a dokinő, hogy nem mondták-e, hogy amniocentézis kell. (Nem mondták.) Erről röviden annyit, hogy átszúrnak egy tűt a hasfalon, és mintát vesznek a magzatvízből, amiből kilencvenx %-os pontossággal ki tudnak minden rendellenességet mutatni/zárni. Csakhogy el is lehet miatta vetélni...
Mondanom se kell, hogy tegnap egész éjjel álmatlanul forgolódtam, vagy ha sikerült aludni, arról álmodtam, hogy épp az ultrahangban nézik a gyereket, és ott szurkoltam, hogy ugyan mutassa már meg magát, és jajajjj, milyen lesz a szája.
De szerencsére ma már addig piszkálták, míg meg nem tudták nézni, hogy minden rendben van, és folyamatos az ajakíve, úgyhogy nagy kavics gördül le a szívünkről. A genetikus orvos gratulált az egészséges gyermekhez, és közölte, hogy ide már többet vissza se jöjjünk. Mi meg összecsaptuk hátul a sarkunkat, és hazajöttünk. Délután meg úgy kidőltem, mint egy krumpliszsák.