Nem azért, mert a Drágaszágom elment (brühü, de másfél hét múlva már végre hazamegyek hozzá!!), hanem mert legalább (természetesen újfent gikszerekkel tűzdelve, de) épségben megérkezett Dublinba, és mert ma volt egy nagyon jó interjúm és elértem 1945-ig az újságokkal.
Sztahanovizmusom az eget verdesi így a végére, ma (jelzem, vasárnap) is este fél 9-ig könyvtáraztam, de mikor egy hónapja panaszkodtam a kedvenc témavezetőmnek (az otthoninak), hogy ujuujjjujjjj, kevés lesz az idő, hogy vágjam meg, hogy minden beleférjen? ő csak annyit írt vissza, hogy "csináld úgy, hogy minden beleférjen". Innentől kezdve veszem Apukám egyik kedvenc mondását, miszerint "Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam."
Nos tehát. Reggel egy interjú reményében elhussantam a presbiteriánus templomba (a szél is vihetett volna, mert nagyon durván fújt ma, ráadásul mínuszok vannak megint), és olyan mázlim volt, hogy nemcsak hogy ott volt az a bácsi, akire vadásztam, de még örömmel vállalta is a beszélgetést. (Fázok most már kicsit ezektől az interjúktól, mert az utóbbi időben voltak olyan idősek, akik eléggé kelletlenül ráztak le, amit én a fáradságom folytán kicsit már a szívemre is vettem, bár nyilván nem rólam szólt a történet, csak nem ismernek. A titka, hogy mindenhol ott kell nyomulni sokszor, és megismerik az arcodat, akkor sorban állnak majd.) Visszatérve: ott volt a bácsi, illetve a fia is, aki azonnal az édesapja helyett is ráállt az interjúra, bár a bácsit sem kellett győzködni. Hát Gyerekek, nem gyenge élmény, mikor egy 92 éves Amerikában született bácsi elkezdi elcsukló cérnahangon énekelni a Magyar Himnuszt... Majd utána később átvált a "Szeretek egy szőke kislányt" c. dalra. :) Majd az interjú végén a fia, aki szintén kérdezgetett, és néha hasznos információkkal egészítette ki a beszélgetést, amit videóra rögzített, elsírja magát, és könnyes szemmel köszöni meg nekem, hogy leültem velük beszélgetni, és hallhatta az édesapja történetét.
Az interjú után átmentem a könyvtárba, hogy befejezzem az 5 éves tervet, ami a Magyar Hírnök c. helyi amerikai magyar hetilap 1920-1945 közötti összes számának a feldolgozását (e ponton a fontosnak és érdekesnek tűnő cikkek beszkennelését) jelentette. És ma! lo! másfél hónap megfeszített munka után végre befejeztem! Nagy nap ez a mai! A következő évekből is feldolgozok majd még számokat (pl. 1956), de ehhez már csak a legfontosabb cikkek kellenek, és nem is minden év. Max. két nap. Illetve begyűjtök még másodlagos forrásokat, valamint elmegyek a maradék pár interjúra. (Eddig 16 személlyel készítettem interjút.) Most kezdjetek el szurkolni, már a célegyenesbe fordultam! :)
Sztahanovizmusom az eget verdesi így a végére, ma (jelzem, vasárnap) is este fél 9-ig könyvtáraztam, de mikor egy hónapja panaszkodtam a kedvenc témavezetőmnek (az otthoninak), hogy ujuujjjujjjj, kevés lesz az idő, hogy vágjam meg, hogy minden beleférjen? ő csak annyit írt vissza, hogy "csináld úgy, hogy minden beleférjen". Innentől kezdve veszem Apukám egyik kedvenc mondását, miszerint "Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam."
Nos tehát. Reggel egy interjú reményében elhussantam a presbiteriánus templomba (a szél is vihetett volna, mert nagyon durván fújt ma, ráadásul mínuszok vannak megint), és olyan mázlim volt, hogy nemcsak hogy ott volt az a bácsi, akire vadásztam, de még örömmel vállalta is a beszélgetést. (Fázok most már kicsit ezektől az interjúktól, mert az utóbbi időben voltak olyan idősek, akik eléggé kelletlenül ráztak le, amit én a fáradságom folytán kicsit már a szívemre is vettem, bár nyilván nem rólam szólt a történet, csak nem ismernek. A titka, hogy mindenhol ott kell nyomulni sokszor, és megismerik az arcodat, akkor sorban állnak majd.) Visszatérve: ott volt a bácsi, illetve a fia is, aki azonnal az édesapja helyett is ráállt az interjúra, bár a bácsit sem kellett győzködni. Hát Gyerekek, nem gyenge élmény, mikor egy 92 éves Amerikában született bácsi elkezdi elcsukló cérnahangon énekelni a Magyar Himnuszt... Majd utána később átvált a "Szeretek egy szőke kislányt" c. dalra. :) Majd az interjú végén a fia, aki szintén kérdezgetett, és néha hasznos információkkal egészítette ki a beszélgetést, amit videóra rögzített, elsírja magát, és könnyes szemmel köszöni meg nekem, hogy leültem velük beszélgetni, és hallhatta az édesapja történetét.
Az interjú után átmentem a könyvtárba, hogy befejezzem az 5 éves tervet, ami a Magyar Hírnök c. helyi amerikai magyar hetilap 1920-1945 közötti összes számának a feldolgozását (e ponton a fontosnak és érdekesnek tűnő cikkek beszkennelését) jelentette. És ma! lo! másfél hónap megfeszített munka után végre befejeztem! Nagy nap ez a mai! A következő évekből is feldolgozok majd még számokat (pl. 1956), de ehhez már csak a legfontosabb cikkek kellenek, és nem is minden év. Max. két nap. Illetve begyűjtök még másodlagos forrásokat, valamint elmegyek a maradék pár interjúra. (Eddig 16 személlyel készítettem interjút.) Most kezdjetek el szurkolni, már a célegyenesbe fordultam! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése