Jó régen volt már, hogy írtam erről, de eljött az idő, hogy elutazzak a Fulbright Enrichment Seminarra Atlantába. Előzmények ITT. A készülődésre nem sok időt szántam, előző nap kb. fél óra alatt rámoltam be a cuccaimat a kisbőröndbe, és már az is felüdítő érzés volt, hogy végre pár napig újra normális ruhákban járhatok (értsd: ing, vasalt nadrág, blézer, a szakadt egyetemista mackófelső és a téli szőrös bakancs helyett, amely célszerűbb a mínusz fokos sétakor). Csütörtökön érkeztem és vasárnap jöttem.
A szeminárium az 1960-as évekbeli amerikai polgárjogi mozgalmak témaköre köré szerveződött, illetve általánosságban szólt az amerikai kisebbségek jogainak kivívásáról és társadalmi felzárkóztatásáról. A legszebb az egészben, hogy itt nem arról volt szó, hogy eljött egy történészprofesszor, aztán elmondta nekünk a tutit, hanem az első este elvittek minket egy vacsorára, ahol az egyik díszvendég és előadó Lonnie King, az atlantai békés diákmozgalom egy vezéralakja volt. King dolgozott együtt Martin Luther Kinggel is (itt egy fotó kettőjükről), és az estén felidézte az emlékeit arról, hogyan indultak a mozgalmak Atlantában, milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük, és mik azok a problémák, amelyek a mai napig nem oldódtak még meg. Olyan tűz volt ennek a férfinak a szavaiban, és akkora hittel áll ki a mai napig emellett a cél mellett, hogy úgy érzem, az egész csoportra rendkívül inspirálóan hatott a beszéde: közel hozta hozzánk a történelmet, hogy úgy érezhettük, mi is közel kerülhetünk a világ jobbá tételéhez, nem kell ehhez mindenkinek nagy embernek, professzornak vagy politikusnak lennie, csupán egyszerű embereknek, akik teljes hittel odaállnak egy cél mellé, és hiszik, hogy akár ha kis lépésekkel is, de változtathatnak a dolgok jelenlegi folyásán. Számomra az egész konferenciának ez volt a fő üzenete.
Bizony, nehéz elhinni azt, hogy kb. 50 évvel ezelőtt Amerikában még külön ivókutakból ittak feketék és fehérek, előbbiek külön, szegregált iskolákban tanultak (ahol természetesen sokkal rosszabbak voltak a körülmények), bizonyos éttermekben feketék nem ehettek, bizonyos boltokba a feketék csak a hátsó ajtón mehettek be, míg a fehérek mentek az első ajtón. A buszokon a feketék és a fehérek függönnyel elválasztott szekciókban ültek, és ahol nem, először mindig a fehéreké volt az ülőhelyek kiváltsága. 1955-ben Rosa Parks, egy 60-as éveiben járó fekete varrónő megtagadta az ülőhelye átadását egy fehér férfinak. Letartóztatták. Noha már 100 évvel azelőtt aláírták a feketék felszabadítását biztosító Emancipációs Kiáltványt, a feketék az 1960-as években még mindig nem szavazhattak. (Noha számos afro-amerikai harcolt Amerika háborúiban a harcvonalban, és végezték évszázadokon keresztül azt a munkát, amelyhez fehér nem akart nyúlni.) Ekkor indult a szegregáció eltörlésére irányuló polgárjogi mozgalom, melynek élére Martin Luther King Jr. baptista lelkész állt. King az erőszakmentes tiltakozás híre volt, elveit Gandhi megközelítésére alapozta, és kiállt amellett, hogy a feketék nem léphetnek militáns vonalra, mert akkor azokhoz az alantas eszközökhöz nyúlnának, mint amelyek ellen éppen fellépni kívánnak. Tiltakozásuk alapját tehát a békés felvonulások, a Rosa Parks ügy után a buszok bojkottja (értsd: a feketék tiltakozásul nem szálltak buszra, amely akkora anyagi kiesést okozott a városnak és a vállalatnak, hogy a fekete negyedbe menő vonalat végül meg is szüntették), a fehér éttermekbe való beülések képezték. Természetesen rengeteg feketét megvertek és letartóztattak, a végén a rendőrök már azért imádkoztak, hogy ne vonuljanak már fel, mert már nincs hely a börtönökben. A feketék büszkék voltak arra, hogy ügyükért akár börtönben is hajlandóak lenni, és a fekete lelkészek oda mentek istentiszteletet tartani. King számos híres beszédet tartott, amelyekben kifejezte vágyát, hogy egyszer a fekete gyermekek is járhatnak iskolába, hogy fekete és fehér gyermek kézenfogva építi majd Amerikát, és egyenlő esélyekkel indulhatnak az életben. Tiltakozott Malcolm X militáns vonala ellen. Kinget magát is több ízben bebörtönözték, megfenyegették, a házát felrobbantották. Beszámolójában azt írta, Istenbe vetett hite segítette át a küzdelmen, hogy kitartson, mikor úgy érezte, nincs már több ereje továbbvinni a vezetést. 1964-ben Nobel békedíjat kapott. 1968. április 4-én a következőket mondta Memphisben, Tennessee-ben:
"Like anybody, I would like to live a long life. Longevity has its place. But I'm not concerned about that now. I just want to do God's will. And He's allowed me to go up to the mountain. And I've looked over. And I've seen the Promised Land. I may not get there with You. But I want You to know tonight, that we, as a people, will get to the Promised Land! And so I'm happy tonight. I'm not worried about anything. I'm not fearing any man. Mine eyes have seen the glory of the coming of the Lord!"
"Mint mindenki más, én is hosszú életet szeretnék élni. A hosszú életnek megvan a maga helye. De ez most nem foglalkoztat. Csak Isten akaratát akarom véghezvinni. És ő megengedte nekem, hogy felmenjek a hegyre. Körülnéztem. És láttam az Ígéret Földjét. Talán nem jutok el oda Veletek. De ma este azt akarom, hogy tudjátok, hogy mi, mint nemzet, eljutunk az Ígéret Földjére! Tehát boldog vagyok ma este. Nem izgulok semmi miatt. Nem félek egyetlen embertől sem. Szemeim látták Isten eljövetelének dicsőségét!"
[*Hegy-hasonlat eredete: Ószövetség, Számok Könyve 27:12, Isten felhívta Mózest a hegyre, hogy megmutassa neki a földet, melyet Izraelnek adott. A szerk. :)]
Másnap lelőtték.
Mozgalma folytán a feketék kivívták a választójogot (1965), a szegregáció valós megszüntetése elindult Amerikában, és törvénybe iktatták az Affirmative Actiont, amely az egyenlő foglalkoztatási esélyek megvalósítását célozza.
Napjainkban továbbra is rengeteg különbség van a fehérek és feketék helyzete között, és a feketék az élet számos területén hátrányos helyzetben vannak a fehérekkel szemben az oktatás, lakhatás és foglalkoztatás terén. Noha szegregált iskolák nincsenek, óriási különbségek vannak iskola és iskola között, és az iskolakörzeteket sokszor kimondatlanul, de etnikai határok mentén húzzák meg. Számos fekete család él rendkívül elmaradott negyedekben, pl. éppen Atlantában, amelynek állítólag nagyon rossz környékei vannak. De a küzdelem tart, és a feketék igyekeznek aktívan tenni az esélyegyenlőség megteremtéséért. (Pl. Lonnie King mind a mai napig aktívan képviseli a fekete érdekeket politikai berkekben.) Számomra rendkívül inspiráló volt a mozgalom aktív szereplőitől hallani ezeket a történeteket, elmenni a Martin Luther King Jr. múzeumba, a templomba, ahol prédikált, a házához és a sírhelyéhez, valamint látogatást tenni egy helyi iskolába, ahol szombati oktatás keretein belül egyenként foglalkozhattunk és beszélgethettünk fekete kisgyerekekkel.
Vajon mi magyarok tanulhatunk valamit ebből a folyamatból, ami segítheti Magyarországon a roma probléma feloldását? Látunk-e messzebb az előítélettől, hogy "minden cigány lop és nem akar dolgozni"? Elhisszük-e, hogy ott is minden kisgyerek ugyanúgy formálható, és megérdemel legalább egy esélyt?
Folyt. köv.
A szeminárium az 1960-as évekbeli amerikai polgárjogi mozgalmak témaköre köré szerveződött, illetve általánosságban szólt az amerikai kisebbségek jogainak kivívásáról és társadalmi felzárkóztatásáról. A legszebb az egészben, hogy itt nem arról volt szó, hogy eljött egy történészprofesszor, aztán elmondta nekünk a tutit, hanem az első este elvittek minket egy vacsorára, ahol az egyik díszvendég és előadó Lonnie King, az atlantai békés diákmozgalom egy vezéralakja volt. King dolgozott együtt Martin Luther Kinggel is (itt egy fotó kettőjükről), és az estén felidézte az emlékeit arról, hogyan indultak a mozgalmak Atlantában, milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük, és mik azok a problémák, amelyek a mai napig nem oldódtak még meg. Olyan tűz volt ennek a férfinak a szavaiban, és akkora hittel áll ki a mai napig emellett a cél mellett, hogy úgy érzem, az egész csoportra rendkívül inspirálóan hatott a beszéde: közel hozta hozzánk a történelmet, hogy úgy érezhettük, mi is közel kerülhetünk a világ jobbá tételéhez, nem kell ehhez mindenkinek nagy embernek, professzornak vagy politikusnak lennie, csupán egyszerű embereknek, akik teljes hittel odaállnak egy cél mellé, és hiszik, hogy akár ha kis lépésekkel is, de változtathatnak a dolgok jelenlegi folyásán. Számomra az egész konferenciának ez volt a fő üzenete.
Bizony, nehéz elhinni azt, hogy kb. 50 évvel ezelőtt Amerikában még külön ivókutakból ittak feketék és fehérek, előbbiek külön, szegregált iskolákban tanultak (ahol természetesen sokkal rosszabbak voltak a körülmények), bizonyos éttermekben feketék nem ehettek, bizonyos boltokba a feketék csak a hátsó ajtón mehettek be, míg a fehérek mentek az első ajtón. A buszokon a feketék és a fehérek függönnyel elválasztott szekciókban ültek, és ahol nem, először mindig a fehéreké volt az ülőhelyek kiváltsága. 1955-ben Rosa Parks, egy 60-as éveiben járó fekete varrónő megtagadta az ülőhelye átadását egy fehér férfinak. Letartóztatták. Noha már 100 évvel azelőtt aláírták a feketék felszabadítását biztosító Emancipációs Kiáltványt, a feketék az 1960-as években még mindig nem szavazhattak. (Noha számos afro-amerikai harcolt Amerika háborúiban a harcvonalban, és végezték évszázadokon keresztül azt a munkát, amelyhez fehér nem akart nyúlni.) Ekkor indult a szegregáció eltörlésére irányuló polgárjogi mozgalom, melynek élére Martin Luther King Jr. baptista lelkész állt. King az erőszakmentes tiltakozás híre volt, elveit Gandhi megközelítésére alapozta, és kiállt amellett, hogy a feketék nem léphetnek militáns vonalra, mert akkor azokhoz az alantas eszközökhöz nyúlnának, mint amelyek ellen éppen fellépni kívánnak. Tiltakozásuk alapját tehát a békés felvonulások, a Rosa Parks ügy után a buszok bojkottja (értsd: a feketék tiltakozásul nem szálltak buszra, amely akkora anyagi kiesést okozott a városnak és a vállalatnak, hogy a fekete negyedbe menő vonalat végül meg is szüntették), a fehér éttermekbe való beülések képezték. Természetesen rengeteg feketét megvertek és letartóztattak, a végén a rendőrök már azért imádkoztak, hogy ne vonuljanak már fel, mert már nincs hely a börtönökben. A feketék büszkék voltak arra, hogy ügyükért akár börtönben is hajlandóak lenni, és a fekete lelkészek oda mentek istentiszteletet tartani. King számos híres beszédet tartott, amelyekben kifejezte vágyát, hogy egyszer a fekete gyermekek is járhatnak iskolába, hogy fekete és fehér gyermek kézenfogva építi majd Amerikát, és egyenlő esélyekkel indulhatnak az életben. Tiltakozott Malcolm X militáns vonala ellen. Kinget magát is több ízben bebörtönözték, megfenyegették, a házát felrobbantották. Beszámolójában azt írta, Istenbe vetett hite segítette át a küzdelmen, hogy kitartson, mikor úgy érezte, nincs már több ereje továbbvinni a vezetést. 1964-ben Nobel békedíjat kapott. 1968. április 4-én a következőket mondta Memphisben, Tennessee-ben:
"Like anybody, I would like to live a long life. Longevity has its place. But I'm not concerned about that now. I just want to do God's will. And He's allowed me to go up to the mountain. And I've looked over. And I've seen the Promised Land. I may not get there with You. But I want You to know tonight, that we, as a people, will get to the Promised Land! And so I'm happy tonight. I'm not worried about anything. I'm not fearing any man. Mine eyes have seen the glory of the coming of the Lord!"
"Mint mindenki más, én is hosszú életet szeretnék élni. A hosszú életnek megvan a maga helye. De ez most nem foglalkoztat. Csak Isten akaratát akarom véghezvinni. És ő megengedte nekem, hogy felmenjek a hegyre. Körülnéztem. És láttam az Ígéret Földjét. Talán nem jutok el oda Veletek. De ma este azt akarom, hogy tudjátok, hogy mi, mint nemzet, eljutunk az Ígéret Földjére! Tehát boldog vagyok ma este. Nem izgulok semmi miatt. Nem félek egyetlen embertől sem. Szemeim látták Isten eljövetelének dicsőségét!"
[*Hegy-hasonlat eredete: Ószövetség, Számok Könyve 27:12, Isten felhívta Mózest a hegyre, hogy megmutassa neki a földet, melyet Izraelnek adott. A szerk. :)]
Másnap lelőtték.
Mozgalma folytán a feketék kivívták a választójogot (1965), a szegregáció valós megszüntetése elindult Amerikában, és törvénybe iktatták az Affirmative Actiont, amely az egyenlő foglalkoztatási esélyek megvalósítását célozza.
Napjainkban továbbra is rengeteg különbség van a fehérek és feketék helyzete között, és a feketék az élet számos területén hátrányos helyzetben vannak a fehérekkel szemben az oktatás, lakhatás és foglalkoztatás terén. Noha szegregált iskolák nincsenek, óriási különbségek vannak iskola és iskola között, és az iskolakörzeteket sokszor kimondatlanul, de etnikai határok mentén húzzák meg. Számos fekete család él rendkívül elmaradott negyedekben, pl. éppen Atlantában, amelynek állítólag nagyon rossz környékei vannak. De a küzdelem tart, és a feketék igyekeznek aktívan tenni az esélyegyenlőség megteremtéséért. (Pl. Lonnie King mind a mai napig aktívan képviseli a fekete érdekeket politikai berkekben.) Számomra rendkívül inspiráló volt a mozgalom aktív szereplőitől hallani ezeket a történeteket, elmenni a Martin Luther King Jr. múzeumba, a templomba, ahol prédikált, a házához és a sírhelyéhez, valamint látogatást tenni egy helyi iskolába, ahol szombati oktatás keretein belül egyenként foglalkozhattunk és beszélgethettünk fekete kisgyerekekkel.
Vajon mi magyarok tanulhatunk valamit ebből a folyamatból, ami segítheti Magyarországon a roma probléma feloldását? Látunk-e messzebb az előítélettől, hogy "minden cigány lop és nem akar dolgozni"? Elhisszük-e, hogy ott is minden kisgyerek ugyanúgy formálható, és megérdemel legalább egy esélyt?
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése