Mi a szerencsések vagyunk. Minket nem öntött el a víz, nem telepítettek ki, nem tört be ablak, nem szakadt le vezeték, nem gyulladt ki semmi. De mindössze 20 km-re az óceánparttól történhetett volna másképpen is. Hála Istennek nem így lett. Mégis fárasztó volt az elmúlt egy hét. Pedig még csak 5 nap telt el belőle.
Highland Park magasabban fekszik a környező területeknél (ezt biciklizésnél is határozottan éreztem), ezért azt tudtuk/reméltük, hogy a víz nem fog minket elönteni. Allison rutinos hurrikánozóként tudta már, mit érdemes vásárolni, megbeszéltük a dolgokat, vettünk mindent, sütöttem, amit lehetett. Volt gyertyánk és elemlámpánk. Mondjuk azt nem értettem, hogy miért felkészülési tipp, hogy eressze tele az ember a kádat vízzel, de ha valaki tudja a megoldást, írja meg feltétlenül. Hétfőn még vidám posztolgattam, mikor kezdett már feltámadni a vihar, és az áram már ki-kimaradozgatott. Azért tagadhatatlanul izgultam, hogy mi lesz itt, figyeltem az élő időjárás közvetítésen, hogyan kavarog a fehér felhő városkánk felett, mint egy bűvös kígyó. Allison, mint egy buddha, kinek mit sem számít még egy ilyen viharocska, dolgozott. Aztán fél 9-kor végleg elment az áram, begyújtottuk a gyertyákat, és mindenki elvonult a szobájába. Egy darabig még nézelődtem ott a sötétben, aztán megpróbáltam aludni. Őszintén bevallom, elmondtam ott néhány imát, mert befigyelt egy kis apokalipszis-feeling. Egyszer éreztem, hogy a szél belekap a házba, és az egészet megrázta néhány másodpercig. De hála az égnek más nem volt, csak zörgő ablakok és eső. Valahogy olyan kísérteties volt, hogy nem villámlott, nem is értettem, persze szerencsésebb volt így. Éjszaka felkeltem egyszer, hogy átpakoljak mindent a hűtőtáskába jégre. Na, ennek is kb. annyi haszna volt, hogy jól bebasztam a fejem a sötétben, mert kb. két napra rá már semmi nem volt ehető, vághattam ki a szemétbe a sok jó csirkecombot. Reggelre elvonult a vihar, már szinte a szél se fújt. Csak nem volt áram, és már fűtés se. Akkor még azt mondták, a víz se iható. Aki ismer, az tudja, hogy közelről sem születtem jegesmedvének, kétségbeesetten magamra aggattam az összes pulóveremet (kb. 6 réteg), meg körbecsavartam magam takarókkal. Éjszakára 4 fokot mondtak, akkor már kapucniban aludtam. Közben megtudtam, hogy New Brunswickból kitelepítettek egy pár utcányi embert a folyó menti részeken, és a folyó mentén az autóút hídja alatti részt (ott sétálok minden nap könyvtárazni) elöntötte a folyó. Highland Parkban szerencsére az áramkimaradáson kívül nem estek nagy károk, kivéve a lezúzott ágakat és pár kicsavart jelzőtáblát. Csakhogy november 5. hétfőre ígérték az áramot.
Szerencsére a prof, aki a minnesotai út összehozásában segített, érdeklődött, hogy hogy vagyok. Mikor meghallotta, hogy mikorra ígérik az áramot, felajánlotta, hogy menjek hozzájuk lakni New Yorkba a Columbiára pár napra. Némi hezitálás után, és miután a lakótárs kedves szavaival megerősített ("szerintem is menj, szánalmasan nézel ki" Au, mondjuk ez rosszul esett, lehet röhejesnek tartotta, hogy kapucniban mászkálok, de kit érdekel), elindultam New Yorkba. Vonat nincs. Busz szerencsére van. És csak a rendes 1 óra volt az út. Úgy tűnik, azt az alagutat nem öntötte el a víz. Vagy kiszivattyúzták a vizet. Egyébként Manhattan déli részét (Lower Manhattan) teljesen kitelepítették, de szerencsére én északra utaztam. Ott csendben és viszonylag zökkenőmentesen vészelték át az emberek az éjszakát. Manhattanben (a középső és északi részein már ugyanúgy pörgött a tömeg, ahogy szokott, de rengeteg utca le volt zárva, a forgalom totál megbolondult. Felszálltam az aznap ingyenes M104-es buszra, ami irtózatos dugóba keveredett. Ami azt illeti, végig dugóban araszoltunk két órán keresztül, ritka megállókkal. A busz ugyanis képtelen volt az 5 sávosra bővült szűk utcán minden megállóba behúzódni, és itt a magyar szokással ellentétben nem eresztik ki az utca közepén szétszaladni a gyalogosokat. A buszozás már maga egy különálló szociológiai tanulmányt ért, New York új arcát tárta fel. Közben persze majd' leszakadt a vállam, és most már izzadtam a 6 pulcsimban + kabát, mint egy viziló. No de hallgatok, ne mondjátok, hogy nekem semmi se jó. :) A türelmetlen utasok előreordítottak a sofőrnek, hogy ez a busz sose áll meg?? Erre egy ősz hajú idős utas visszakiabált, hogy "Most már legalább tudod, miért volt ingyen!" Utána meg az öreg előtt ülő nő ordibált az öregre, hogy "Ne kiabáljon itt a fülembe! Kussoljon! Én finom nő vagyok, ne ordibáljon, kussoljon!" ordibálta. Az öreg meg visszamagyarázott, hogy neki ne mondja senki, hogy kussoljon, "ez itt New York, itt mindenki kiabál!" Aztán mikor már annyian voltunk, hogy egymás nyakába másztunk, a sofőr kijelentette az elől álló utasoknak, hogy ha nem mennek hátra a busz hátuljába, nem indul el, ő ráér. Ember, hova?? Némi állás után az egyik nő megpróbált sűrű elnézések közepette hátrafurakodni, de az első útjába kerülő nő leordította, hogy "Ne lökdössön!" Az meg sűrűn ismételgette, hogy "Elnézést kértem, nem akartam lökdösni." "Akkor se lökdössön!" Óriási volt. Mondjuk itt valami lehet ezzel a lökdöséssel, mert mindenhol azt mondják az emberek egymásnak, hogy "Elnézést, nem lökdösni akarom," buszon, metrón, vonaton. Két óra múlva viszont meleg szobában voltam (mellesleg New York egyik legelitebb negyedében, ahol a márvány burkolatos lakóházhoz portás is járt), és megkínáltak egy pohár borral is, amit boldogan elfogadtam a nagy ijedtségre. :) Reggelre Allison küldte az sms-t, hogy visszajött az áram. Délelőtt dolgoztunk egy kicsit a proffal, ha már ott voltam, aztán hazautaztam a Penn Stationig járó ingyenes, de gyors metróval és a távolsági busszal.
Oláh Timi barátnőm azt írta, hogy reméli, azért a további izgalmas dolgok - terrortámadás, járvány - elkerülnek engem. Hát úgy legyen!!!
Highland Park magasabban fekszik a környező területeknél (ezt biciklizésnél is határozottan éreztem), ezért azt tudtuk/reméltük, hogy a víz nem fog minket elönteni. Allison rutinos hurrikánozóként tudta már, mit érdemes vásárolni, megbeszéltük a dolgokat, vettünk mindent, sütöttem, amit lehetett. Volt gyertyánk és elemlámpánk. Mondjuk azt nem értettem, hogy miért felkészülési tipp, hogy eressze tele az ember a kádat vízzel, de ha valaki tudja a megoldást, írja meg feltétlenül. Hétfőn még vidám posztolgattam, mikor kezdett már feltámadni a vihar, és az áram már ki-kimaradozgatott. Azért tagadhatatlanul izgultam, hogy mi lesz itt, figyeltem az élő időjárás közvetítésen, hogyan kavarog a fehér felhő városkánk felett, mint egy bűvös kígyó. Allison, mint egy buddha, kinek mit sem számít még egy ilyen viharocska, dolgozott. Aztán fél 9-kor végleg elment az áram, begyújtottuk a gyertyákat, és mindenki elvonult a szobájába. Egy darabig még nézelődtem ott a sötétben, aztán megpróbáltam aludni. Őszintén bevallom, elmondtam ott néhány imát, mert befigyelt egy kis apokalipszis-feeling. Egyszer éreztem, hogy a szél belekap a házba, és az egészet megrázta néhány másodpercig. De hála az égnek más nem volt, csak zörgő ablakok és eső. Valahogy olyan kísérteties volt, hogy nem villámlott, nem is értettem, persze szerencsésebb volt így. Éjszaka felkeltem egyszer, hogy átpakoljak mindent a hűtőtáskába jégre. Na, ennek is kb. annyi haszna volt, hogy jól bebasztam a fejem a sötétben, mert kb. két napra rá már semmi nem volt ehető, vághattam ki a szemétbe a sok jó csirkecombot. Reggelre elvonult a vihar, már szinte a szél se fújt. Csak nem volt áram, és már fűtés se. Akkor még azt mondták, a víz se iható. Aki ismer, az tudja, hogy közelről sem születtem jegesmedvének, kétségbeesetten magamra aggattam az összes pulóveremet (kb. 6 réteg), meg körbecsavartam magam takarókkal. Éjszakára 4 fokot mondtak, akkor már kapucniban aludtam. Közben megtudtam, hogy New Brunswickból kitelepítettek egy pár utcányi embert a folyó menti részeken, és a folyó mentén az autóút hídja alatti részt (ott sétálok minden nap könyvtárazni) elöntötte a folyó. Highland Parkban szerencsére az áramkimaradáson kívül nem estek nagy károk, kivéve a lezúzott ágakat és pár kicsavart jelzőtáblát. Csakhogy november 5. hétfőre ígérték az áramot.
Szerencsére a prof, aki a minnesotai út összehozásában segített, érdeklődött, hogy hogy vagyok. Mikor meghallotta, hogy mikorra ígérik az áramot, felajánlotta, hogy menjek hozzájuk lakni New Yorkba a Columbiára pár napra. Némi hezitálás után, és miután a lakótárs kedves szavaival megerősített ("szerintem is menj, szánalmasan nézel ki" Au, mondjuk ez rosszul esett, lehet röhejesnek tartotta, hogy kapucniban mászkálok, de kit érdekel), elindultam New Yorkba. Vonat nincs. Busz szerencsére van. És csak a rendes 1 óra volt az út. Úgy tűnik, azt az alagutat nem öntötte el a víz. Vagy kiszivattyúzták a vizet. Egyébként Manhattan déli részét (Lower Manhattan) teljesen kitelepítették, de szerencsére én északra utaztam. Ott csendben és viszonylag zökkenőmentesen vészelték át az emberek az éjszakát. Manhattanben (a középső és északi részein már ugyanúgy pörgött a tömeg, ahogy szokott, de rengeteg utca le volt zárva, a forgalom totál megbolondult. Felszálltam az aznap ingyenes M104-es buszra, ami irtózatos dugóba keveredett. Ami azt illeti, végig dugóban araszoltunk két órán keresztül, ritka megállókkal. A busz ugyanis képtelen volt az 5 sávosra bővült szűk utcán minden megállóba behúzódni, és itt a magyar szokással ellentétben nem eresztik ki az utca közepén szétszaladni a gyalogosokat. A buszozás már maga egy különálló szociológiai tanulmányt ért, New York új arcát tárta fel. Közben persze majd' leszakadt a vállam, és most már izzadtam a 6 pulcsimban + kabát, mint egy viziló. No de hallgatok, ne mondjátok, hogy nekem semmi se jó. :) A türelmetlen utasok előreordítottak a sofőrnek, hogy ez a busz sose áll meg?? Erre egy ősz hajú idős utas visszakiabált, hogy "Most már legalább tudod, miért volt ingyen!" Utána meg az öreg előtt ülő nő ordibált az öregre, hogy "Ne kiabáljon itt a fülembe! Kussoljon! Én finom nő vagyok, ne ordibáljon, kussoljon!" ordibálta. Az öreg meg visszamagyarázott, hogy neki ne mondja senki, hogy kussoljon, "ez itt New York, itt mindenki kiabál!" Aztán mikor már annyian voltunk, hogy egymás nyakába másztunk, a sofőr kijelentette az elől álló utasoknak, hogy ha nem mennek hátra a busz hátuljába, nem indul el, ő ráér. Ember, hova?? Némi állás után az egyik nő megpróbált sűrű elnézések közepette hátrafurakodni, de az első útjába kerülő nő leordította, hogy "Ne lökdössön!" Az meg sűrűn ismételgette, hogy "Elnézést kértem, nem akartam lökdösni." "Akkor se lökdössön!" Óriási volt. Mondjuk itt valami lehet ezzel a lökdöséssel, mert mindenhol azt mondják az emberek egymásnak, hogy "Elnézést, nem lökdösni akarom," buszon, metrón, vonaton. Két óra múlva viszont meleg szobában voltam (mellesleg New York egyik legelitebb negyedében, ahol a márvány burkolatos lakóházhoz portás is járt), és megkínáltak egy pohár borral is, amit boldogan elfogadtam a nagy ijedtségre. :) Reggelre Allison küldte az sms-t, hogy visszajött az áram. Délelőtt dolgoztunk egy kicsit a proffal, ha már ott voltam, aztán hazautaztam a Penn Stationig járó ingyenes, de gyors metróval és a távolsági busszal.
Oláh Timi barátnőm azt írta, hogy reméli, azért a további izgalmas dolgok - terrortámadás, járvány - elkerülnek engem. Hát úgy legyen!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése