Ma délután hazaengedtek eltávra a Klinikáról, és csak holnap reggel 10-11 fele kell visszamennem, hell yeah! Úgy örülök, végre tudtam játszani meg mesét olvasni a kisfiammal, most pedig már pizsamában ülve várom, hogy megpisszentsük az alma ízű kölyökpezsgőt. Addig is gondoltam, pótolom a lemaradásaimat, és kicsit évadzáróként írok az elmúlt hetek eseményeiről, érzéseiről.

Ezeket a heteket a teljes érzelmi hullámvölgy jellemezte, és meglepő módon a Karácsony jobban megviselt lelkileg, mint eddig bármilyen más időszak. A szteroid kúrám óta ugyanis teljesen padlóra kerültem fizikailag, és nehezen tudom ugyan megítélni, hogy mi az, amire már mások is azt mondanák, ez viccnek már azért kicsit durva, én eléggé ilyennek láttam az állapotomat. Kezdem a panaszláda bontásával. Alapvetően sokat szaggattam magam azon, hogy versenyt futunk az idővel, és ennek a bilirubinnak fénysebességgel le kell csökkennie, különben senki nem fog se kemózni, se műteni, az immáron 9 centisre nőtt daganataimmal. Ez a gondolat, hogy késő lesz, és már nincs mit tenni, a legmarcangolóbb az összes közül. Emellett folyamatosan fáj és szaggat a májam, feszül a gócok miatt, és a daganatok okozzák, hogy minden éjjel kétszer és nap közben egyszer lázas vagyok, amit egyből lenyomok gyógyszerekkel, de ha hagyom elszabadulni, akkor kegyetlenül fájnak a csontjaim. Amiből jelenleg 4 bordám törött v. repedt (majd a röntgenről kielemezzük). Utóbbitól (se) tudok rendesen aludni, az éjszakák nagy része olyan, hogy alszok vagy 5 órát max., de olyan is volt, hogy 5 perces periódusokat sikerült összehozni. Emellett: sokat vérzik az orrom (ennek is a máj alulműködése az oka, nem termel rendesen véralvadási faktorokat, legutóbb 36 órán keresztül szivárgott mindkét orromból a vér), a lábaim és a hasam kegyetlenül fel vannak dagadva Karácsony előtt pár nappal óta. De kajakra, elefántbokáim vannak, és a lábfejem széjjel akar durranni, mint egy rossz lufi. Lehet mintát is nyomni a vádlimba, simán ottmarad. Ja, járni elég nehézkes rajtuk, és még ez is fáj. Közben hasvizem is frankón lett, meg puffadt vagyok, ami kettő azt eredményezi, hogy akkora a hasam, mint egy kb. félidős terhesnek, nagyon feszül, nyomja a gyomromat és a tüdőmet, így kapkodva veszem a levegőt. A hasvíz és a lábdagadás oka is a máj gondja, nem termelődik elég egy albumin nevű fehérjéből, ami arra hivatott, hogy a vizet megkösse, így az kilép a szövetek közé. Amint azt most már tudjuk, vérszegény is vagyok, erre kapom a vért. És hol jön a bilirubin? Mindennek a tetejébe! Sárgának sárga vagyok, most is, és ugyan konkrét számot még nem láttam, az orvosom azt mondta, sajnos nem javult az érték. A belgyógyászom, látván, hogy eléggé gatyául vagyok, azt mondta, használjak morfium tapaszt újra (ez akkor volt utoljára, mikor ágyon feküdtem a gerincemmel), mert ha állandó fájdalmaim vannak, sose tudom kipihenni magam, ami szintén nem segíti a gyógyulást, és a tüdőmet se tudom rendesen átlélegezni, amitől meg neadjisten tüdőgyuszit szedek össze. Szóval most már morfiumtapasz boldog tulajdonosa is vagyok, ami azért tény, hogy nagyon sokat enyhít rajtam.

Sokan mondták nekem, hogy nagyon erős vagyok, és egy hős, hogy így viselem a dolgokat, ami jól esik és imponáló. Bár én mindig azt mondtam, nem szabad lebecsülni a fájdalom erejét, mert addig könnyű nagylegénynek, optimistának lenni, míg semmi se fáj, vagy épp csak fájdogál. De a fájdalom, az kemény dolog, meg tudja úgy törni az embert, hogy vinnyogjon, mint a kutya. Nos, Karácsony előtti borzalmas éjszakáimon én is ezt éltem meg. Halálközeli, megbékélő gondolataim voltak. A beletörődés érzése, hogy küzdöttem, de nem sikerült, és nem ágállok ez ellen. Egyáltalán nem élem meg kudarcélményként azt, ha meg kell halnom. Tudom, hogy minden el fog rendeződni úgy, ahogy lennie kell, de persze rohadt szomorú vagyok ettől az egész elfogadástól.

Karácsony előtt említettem ezt Cs-nek, hogy kezdek beletörődni abba, hogy mi van, ha mégse sikerül. Ott játszottak a gyerekkel épp a játszószőnyegen. Elcsukló hangon mondta, hogy "Bébi kérlek ne add fel! Harcolj!" És sírt. Odamentem hozzá, átöleltem, ráhajtottam a fejemet én is a hasára a gyereké mellé, és sírtam. Karácsonyra egy levél volt az egyik ajándéka, aminek az volt a vége, hogy "Nem adom fel! Harcolok! Értetek!" Valahol ez valamiféle fordulópontot jelentett, és azóta jobb passzban vagyok. Nem mondom, hogy sosincsenek rossz gondolataim, de kevesebb. Az is megfogalmazódott már bennem, hogy ha az ember közel tud kerülni a halálhoz, és megbékélni vele valamennyire, olyan sok mentális energiát szabadít fel, amit addig az ismeretlentől való gyötrődésre fordított, hogy talán több ereje lesz azt pozitív irányba fordítani.

A karácsonyi ünneplés szépen, zökkenőmentesen lement, 24-én hármasban voltunk, kerestünk a kertben karácsonyfát, amit a Jézuska hozott, együtt díszítettünk, este gyertyagyújtás. Meghitt volt. Másnap ebéd Anyáéknál, na ott fizikailag pont nagyon pocsékul voltam, majd 26-án Cs családja jött hozzánk, akkor meglepően jól, szerintem jól sikerült az a nap. Be kell valljam, úgy zártam ezt a pár napot, hogy "hú, megcsináltuk! És most pihenjünk!"

Keddtől már röviden ismert a sztori, bekerültem megint kórházba, és amiért kicsit örültem neki, az az, hogy végre nem egyedül vergődünk a tudatlan kétségek között, hanem történik valami. Úgy vagyok vele, ha már egyetlen tünetemen is enyhítenek, kezet csókolok nekik. Öt egység vért fogok összesen kapni, plusz minden nap albumint, ma már vízhajtó is volt. Valamennyire erőre kaptam, bár a vizesedés még mindig kínoz. Holnap megyek vissza, pénteken és szombaton lesz még 1-1 vér meg albumin, és valószínűleg hétfőn kapok zárót. Hosszabb tartózkodás, mint amire számítottam, de nagyon boldog vagyok, hogy ma itthon lehetek a családdal.

A jövő évre kívánok magamnak és Nektek is még több erőt és mentális energiát, hogy amit eddig a felesleges egy helyben toporgásra fordítottatok, azt most majd a növekedésre tudjátok. /P. Coelho/

Most pedig megyek, már hallom az almás kölyökpezsgő fékezhetetlen, vad zsizsegését!
 

Teljes mértékben elhanyagoltam a kedves olvasó közönséget, de kezdek gyanakodni, hogy Karácsony előtt senki nem a sárgaságomról akar olvasni, hanem csillogós sztaniolokról és Kiskarácsony, Nagykarácsonyról. Hogy hergeljem amúgy a kedélyeket, bevallom, szeretem a karácsonyi bevásárlást (is), imádok boltokban bóklászni, még az élelmiszervásárlást is szeretem(!!!!), mert az jelzi, hogy van idő nézelődni, chill van, szöszölök, nem sietek, van idő megnézegetni a dolgokat. Van, aki már ezt is utálja, de a legjobb az egészben, mikor úgy kolbászol az ember, hogy nem kell rohannia. No meg, mi mondjuk itt vagyunk a préri szélén, nem csak annyi, mint anno, hogy kiléptünk az ajtón az Árpád térre, aztán benne voltunk az élet sűrűjében (nem debreceniek kedvéért ez a város egyik legszutykabb tere, összefut vagy 18 út, és minden sarkon van egy kocsma. De legalább közel a belváros.) Szóval itt vagyunk a város szélén, kocsi nincs, minden megmozdulás logisztikát igényel, és akkor még ott van, hogy épp szarul vagyok-e vagy nem, mert akkor el se induljak. Befigyel itt azért néha némi bezártságérzés. Szóval nekem minden kimozdulás egy örömünnep.

Készülnek viszont a karácsonyi bonbonok! Eddig kísérletet tettem zseléssel, kókuszossal, marcipánossal, trüffelessel, és készítettem diós aszalt gyümölcsös bonbont. Nekem egyértelműen az utolsó a sztár! Vannak, amiket pofonegyszerű elkészíteni, de olyan is, aminél megfogadtam, hogy soha többet, csinálja, akinek két anyja van. Elvetemült vagyok, még bejglit is szeretnék készíteni, mert azt ollllyan jó reggelire (és ebédre és uzsira és vacsira) majszolni, nem lehet, hogy ne legyen ez évben is. Persze ez fejben akkora rákészülést igényel tőlem, hogy napokig gyűjtöm az erőt. Annyira jó, hogy Cs szabin van már két hétig, végre együtt a család, a Kiskés meg itt kolbászol a lábunknál (aki nem tudja, családi nevünk Vágó :D), és egyre többet magyaráz nagyon cuki babanyelven. Nagy meglepetésünkre elkezdett szerepjátékokat játszani, megeteti kiskanállal tányérból (az egyik doboz fedele) a játékállatokat, sőt, mi is kapunk, meg meg is itat minket. Sokan kérdezitek, hogy Cs hogy van, hogy viseli az egész szitunkat. Persze erről ő tudna a legautentikusabban beszélni, de szerintem nagyon hős, türelmes velem, pedig nagyon rosszul érintik a történések. De tartja magát. Hosszú kihagyás után elkezdett újra futni, és ez most sok erőt és motivációt ad neki a hétköznapokban.

Nekem a bilirubinom kedden 260 volt, ami a valaha volt legrosszabb. Kezdek ebbe az egészbe belefásulni, de igazából én csak fizikailag szeretnék már kicsit jobban lenni, az sokat dobna a bizakodási képességemen. Jelen pillanatban nem tehetünk mást, mint várunk, hogy ez a kúra lassan csak hatni fog, és elindul lefele ez az érték. Két ünnep között megyek kontrollra. Addig meg jó lenne kicsit összeszednem magam. Ez a felépülés nehezebben megy, mint gondoltam. Minden éjjel lázam van, amit lenyomok Algopyrinnel, a nappalok egész tűrhetőek, csak rettenetesen fáradt vagyok (ezt a májbetegség okozza, mármint a fáradékonyságot). A múltkor elmentem vagy 2 órára a belvárosba, és a 1,5. óra után hirtelen olyan rosszullét tört rám, hogy azt hittem, elájulok. Ez megijesztett, azóta egyedül, meg annyira mással se, merek kilépni a lakásból. Én, aki anno megvette a repjegyeket, és egyedül jártam be egy hétvége alatt Rómát végig gyalog úgy, hogy vasárnap alig bírtam elmászni a becsekkolásig a reptéren, úgy szétjártam a lábam a macskaköveken. Tragédia. No mindegy, most meg ez van. A jobb oldalamon éppen 3 bordám van repedve. A kezem-lábam zsibbad, a dokim szerint ez az első kemó utóhatása (mikor még a hidegérzékenység volt, szétrombolta az idegeimet a kezeimben meg a lábamban), nagyon dagad a lábfejem, és vérzik az orrom, ami nem igazán szeret elállni. Nem úgy ömlik, csak csordogál, de a múltkor pl. reggel 8-tól délután 2-ig tette, míg Anya meg nem érkezett az orrcseppel. Úgy kb. kéne egy olyan hét, mikor csak fekszem és semmit nem csinálok, csak alszok meg olvasok meg filmet nézek, és behozzák nekem a kaját, a gyerek meg a férj meg békésen elalszik mellettem az ágyban. 

"Tutto vanita, solo vanita,
vivete con gioia e semplicita,
state buoni se potete...
tutto il resto e vanita."

Boti? Én szeretlek! Tudod mit jelent ez? Hogy mindig csak puszilgatnálak meg ölelgetnélek, játszanék Veled, táplálnálak, betakargatnálak.

A játszószőnyegem fekszünk, ő hosszan rám néz a nagy kék szemeivel, aztán felül, odahajol, és megsimogatja a fejemet.

Péntek 13. hozott is ajándékot meg nem is, például gyönyörű idő volt ma Petrecenben, a Zuram tegnap este főzött nekünk ebédet, így mi a poronttyal a fél délelőttöt a verőfényben töltöttük, aztán említett Úr hazajött ebédre, majd a délutáni altatásból úgy keltem két órával később a gyerekkel együtt, hogy amúgy úgy mentem el, hogy én biza most gyorsan kiéneklem a sajtot a szájából 'szt viszontlátásra, nekem dolgom van. Mióta nem kapok kemót, sokkal-sokkal több energiám van, ez így röpke fél év (ha a műtétet is beleszámítom, 9 hónap) hihetetlenül jó érzés! Másik pici siker, hogy két napja húsmentes vagyok, meg úgy en bloc, a héten alig ettem húst.

A nem hozott ajándékot szekcióban meg az van, hogy a bilirubinom csigalassúsággal mozdul lefelé, még most is 109, 124-ről indult két hete. Közben próbálom vigasztalni magam, hogy még mindig nem ment ki a mustársárga a divatból. A sebész azt mondta ma, hogy így nem tud megműteni, neki az kellene, hogy 50-re lemenjen ez az érték, de hogy ő azon van, hogy meg akar műteni engem - ez a jó hír (ajándék szekció), féltem, hogy azt mondja, nem megy egyáltalán, túl nagyok a gócok, sorry. Azt mondja, kontrolláltassam a vérképem, amíg nem lesz jó, és akkor hívjam fel. Mondom, és ha ez történetesen egy hónap múlva lesz csak? Addig menjek vissza az onkológiára? Azt mondta, szerinte ilyen bilirubin mellett kemót se kaphatok, de hívjam fel az onkológust. Az onkológus azt mondta, neki meg max. 80-as érték kéne, hogy segíteni tudjon, de hívjam fel jövő hét végén, és tartsuk a kapcsolatot, hogy lássa, mi a tendencia. Amúgy itt szerintem azért azt kéne, hogy ne kapjak kemót, mert épp az sárgított be, szóval a műtétnek épp az tesz be... De nyilván látni kell, hogy milyen sebességgel javul ez az eredmény, mert kezeletlenül se szabad hagyni akármeddig. Szóval most várunk, vérvételre járok majd, és azon agyalok, hogy táplálkozással, életmóddal hogyan tudjom meggyorsítani a tisztulási folyamatot.. Ötletek jöhetnek...

Szombaton randizni mentünk Cs-vel, aminek a családunk legalább annyira örült, mint amennyire mi jól éreztük magunkat. Azóta még többet szaladgálnak itthon a szeretlekek. <3

Az Ikonban

Papónak, az apai dédnagyapámnak mindig volt kutyája, Bogár. Papó kiment a Bokorhátra, összeszedett egy kis korcsot, amit lefialt valami kóborkutya, hazavitte. Minden kutya Bogár volt, de nem minden Bogár Rovar, de egyszerre mindig csak egy. Imádtunk átmenni játszani hozzájuk. Bogár körbeugrált, incselkedett, ezerrel csóválta a farkát, de ha meg akartad simogatni, sosem engedte, mindig elszaladt, ő(ke)t nem lehetett megfogni.

Néha a fiam is ilyen. Kitárom a karomat, felém szalad, aztán egy méterrel tőlem vesz egy kanyart, vagy csak megtorpan és néz, nem engedi megölelni magát. Máskor meg, ha mesét olvasunk a játszószőnyegen, megfordul, odatolat, és lehuppan az ölembe. Aztán hosszú perceken keresztül teljes zen állapotban masszíroztatja a füleit és a fejét.

Újratervezés

Nem írtam egy ideje, most meg rengeteg dolog van, amiket részint én is emésztek még.

Először is, hogy rákosnak lenni olyan, mint élsportolónak. Ha nyerni akarok, soha, egyetlen nap se telhet el anélkül, hogy ne dönteném el fejben, nyerni fogok, nincs mese, és odatennék mindent, amit csak tudok, fejben, fizikálisan (ezalatt értem a mozgást is, meg azt is, hogy belássam, igenis pihenni is kell, vagy hogy utóbbitól ne legyen bűntudatom, mert hogy ott van a gyerek). A Simonton ráébresztett arra, hogy rengeteg dologban mások - sokszor, vagy leginkább feltételezett - elvárásainak akartam megfelelni, vagy egy képnek: a tökéletes anya, ahogy én képzelem, aki mindent odatesz, vagy a jó háziasszony, ahogy én képzelem, hogy az anyósom hogy képzeli, vagy a lelkiismeretes munkaerő, akit szeret a főnöke, vagy a kitartóan rák ellen küzdő ember, aki a blogján keresztül talán erőt ad másoknak - de akkor meg ugye sose kettyen le... Baromság.

Az a nagy tanulság(om), hogy le kell építenem a rohadt nagy maximalizmusomat, mert felzabál, frusztrálttá tesz, és akadályoz abban, hogy kibontakoztassam önmagamat - azt, aki valójában akarok lenni, és amivel valójában akarok foglalkozni. Festeni szeretnék, kiállításokat rendezni, meg könyvet írni és igenis, erőt adni másoknak, mert ha valamiben hiteles vagyok, az a küzdés. Rátalálni az én utamra. Nem akarni tökéletes anyának lenni (ahogy én képzelem), hanem elég jónak lenni, és nem úgy állni a dolgokhoz, hogy Botnak adunk 90%-ot, mi meg alamizsnálunk ketten a maradék 10-en, hanem minimum 60-20-20 vagy 50-25-25, és akkor mindenki kiegyensúlyozottabb és boldogabb lesz a családunkban. Tudatosan igyekszem nevelni magam, hogy ne érezzek bűntudatot, ha nem vagyok a gyerekkel, akkor meg pláne ne, ha élvezem is azt, hogy nem vagyok vele, mert meditálok, Cs-vel vagyok, vagy elmegyek ész nélkül vásárolgatni (mondjuk ilyen az elmúlt egy évben kb. egyszer volt - sivár az életem, wehheheh).

Aztán egy Simontonon tanult technika segítségével elengedtem rengeteg neheztelésemet. Neheztelés az, mikor felidézel valakivel egy konfliktus szituációt, és akár még évek múltán is ugyanazokat a fizikai reakciókat vagy képes produkálni általa. Meglepett, de baromira kiventilláltam magamból az előző kapcsolatomat, de most ezt is végleg elintéztem magamban, de volt az emberek között barátnak hitt ember, aki megrágalmazott, de még családtagok is, akikkel nem tudtam zöld ágra vergődni, de főként önmagam, akire bizonyos helyzetek miatt nagyon sokat haragudtam, és emésztettem, rágtam magam. Nem mondom, hogy a lista végére értem - pedig ez nem is a haragtartás része a dolgoknak -, de dolgozom rajta.

Közelebb kerültem Istenhez. Ez sok erőt ad, minden nap imádkozom, és tudom, hogy elvetettem egy magot - a gyógyulásom magját -, ami most még a földben van, és nem látom, hogy nő. De már elkezdte a munkáját, és tudom, hogy ki fog hajtani.

Most, hogy ezeket leírtam, máris jobb napom van...

Kettőt kaptam az új kemóból, és nagyon hiszem, mert lelki szemeim előtt láttam, hogy ez brutálisan dúrta le a rákos sejteket. Meg vele együtt a hemoglobin szintemet is, amitől frankón vérszegény lettem (álmatagság, izomgyengeség - ez a vonszolom magam típusú fáradtság). Már épp arról kezdtünk el beszélni, hogy lehet, vért kell kapnom (bahh, nee). Ráadásul még rohadtul be is sárgultam, 124-re felment a bilirubin szintem, ami kb. a műtétem után volt (több kínai étterem megkeresett, hogy legyek a reklámarcuk). Úgyhogy hétfőn még azzal szomorítottam magam, hogy mi lesz velem, nem kapom majd emiatt a harmadik kezelést, holott ez végre hat, én annyira elhiszem, hogy ez hat!

Aztán tegnap elmentünk Pestre, a sebészhez. Azt mondta, nyilvánvalóan látszik, hogy a kemó hatástalan, és amiből eddig fenntartottam magam, az csakis az immunrendszerem (ekkor fejben adtam magamnak egy pacsit), de itt nagyobb fegyverre van most már szükség. Az onkológussal való konzultációt követően az a terv, hogy újra megműtenek, és kiveszik a felszíni daganatokat, a májon belül lévőket pedig valamiféle zúzással próbálják elpusztítani. Egyúttal szövetmintát is vesznek, mert azt feltételezik, hogy a daganatos sejtek idő közben típust váltottak (ez a Vater papilla tumor egy sajátossága), és elkezdtek hasonulni más ráktípushoz, feltételezés szerint a vastagbélrákhoz -, és ezért nem reagáltak a hasnyálmirigyre célzott kemóra. Egy újabb szövettan birtokában a műtét után esetleg más kemót adnának ennek fényében. Holnapután telefonálok vissza a sebésznek, aki addig megnézni a CT-s felvételeket, és megmondja, hogy mit és hogy lehet műteni, mik a következő lépések. Akár már novemberben vagy decemberben megműtenének. Addig viszont pihentetnem kell a májamat, hogy lemenjen a sárgaságom, hogy bírjam a műtétet. Kérdeztem az orvost, hogy az altatás megint rizikó, mit gondol erről...? Azt mondta, hogy igen, rizikó, de a múltkor sem volt semmi baj. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy az előző tapasztalatokból ítélve megugorhatónak látja a dolgot. Szóval most nem lesz kemó, csak fejben és fizikálisan gyúrás, felkészülés, kéne vagy 4 kilót híznom (most vagyok 43-44), mert ennyit le is fogok dobni a műtét miatt. Számomra már az is hihetetlen, hogy fél év utazgatás, mellékhatások és fáradtság után lesz egy kis pihenő, mikor nem megyek sehova, a hajam mégse fog kihullani, végre begyógyulnak a sebek a számban, és még vérszegény se leszek. Esküszöm, új időszámítás. Jöhet a következő.

Mióta egyedül vagyunk (most jelenleg csak voltunk, mert Zs néni visszajött 6 hetes kontrollokra, meg segíteni, míg kezelésre megyek, hogy Cs-nek ne kelljen folyton szabit kérnie), azóta jóval kevesebb energiám van gép elé ülni esténként, érdeklődtetek is páran, hogy mi a helyzet, úgyhogy összekapom már magam itten.

Múlt vasárnap tökéletes napot zártunk hármasban! Igaz, reggel háromnegyed 6-kor kelt a kölök, és teljesen erőtlen próbálkozást tettünk arra, hogy áthozzuk a saját ágyunkba, hátha majd ott édeshármasban elszenderedünk. Ehelyett ugrabugrált és kacarászott egy darabig, kb. 3 perc után letolatott az ágyról, körbetapicskolt pucér lábakkal a szobában, hol a konnektorba nyúlkálva, hol az ajtó előtt akaratoskodva, hogy na ő itt megunta, menne kifele. Ezt a bájos idillt csak az rontotta le, hogy mi, szülők zombi, ágybuci fejjel próbáltunk maroknyi erőt gyűjteni, hogy elvonszoljuk magunkat a kávéfőzőig. Mindegy, délelőtt kompenzált a kis házi kedvenc, fél 10-kor már fektettük is vissza az ágyába, és egészen fél 1-ig aludt. Mi is pótoltunk kicsit az alvásdeficitünkből, aztán a hátralévő órákat a gyönyörű őszi időben kertészkedtem. Ah, mondtam már, hogy mennyire szeretem az őszt? Gyerekkorunkban az egyik slágerkérdés volt, hogy kinek mi a kedvenc évszaka, és persze mindenki a nyarat mondta, mert vakáció, meg meleg meg minden, de nekem már akkor is a tavasz volt, kikelet, madárcsicsi, friss földillat. A második meg az ősz. Mikor lehűl a levegő, és a fülledt nyár után jön a kijózanodás, az új tervek, új álmok időszaka. Nálam ez biztos összefüggött az iskolával is, mindig is szerettem járni (jó, nem mindig vártam, hogy kezdődjön), de pl. vérgrafomán és szaglómániás lévén már augusztus elején kampányoltam, hogy vegyük meg az új füzeteket meg tollakat meg borítókat, nehogy elkapkodják őket a boltból (ahol nagyszerű illatok terjengenek!!). Hasonló okokból a tankönyvátvételt is imádtam, szerettem belelapozgatni a könyvekbe, megszagolgatni őket, megnézni, miket fogunk tanulni a következő évben. (Tudom, most ezek után sorozatban leiratkoznak rólam, de amúgy nem voltam stréber, csak egyszerűen csomó minden érdekel, és alapvetően szeretek tanulni, nem véletlen ültem annyi ideig iskolapadban...) Na meg látta az ember a suliban megint a plátói szerelmét, meg álmodozott, hogy mennyivel felnőttebb és sikerültebb lesz a következő éve, mint az előző volt. (Baromság. Mondjuk nekem spec csak egyetemen sikerült összehoznom az első kapcsolatomat - Nektek mikor?? -, de az legalább eléggé fasza többéves lett, a srácra azóta is jó szívvel gondolok, a későbbi feleségéért dobott, aki szült neki két irtószép lyányt.) Khm, kicsit elkanyarodtam a tökéletes napunktól.

Tehát kertészkedtem. Hát ez valami remek dolog kérem szépen! Tavaly se voltunk piskóták az ültetéssel, de ez évben egyéves motorosként sok növényünk gyönyörűen fejlődött megint a veteményesben. Rengeteg paradicsomunk lett, a tavaly kipróbált Ruthje fajtát vettem megint, és ez olllyan finom, pici, lédús és édes paradicsom, hogy bokorról lehet legelni, isteni a reggelikhez! Kb. augusztus eleje óta minden 2-3 naponta leszedek egy nagy kosárral, és folyamatosan esszük, de kelt egy másik fajtából is (San Marzano), amiből meg időről időre elteszünk későbbi paradicsomos pastákhoz (nálunk az a családi comfort food). Új achievementem, hogy ez évben megtanultam kacsolni és tetejezni a gyakorlatban is, és mivel én szeretek eszetlenül vagdalkozni, ment ez nekem mint a karikacsapás! De volt már ez évben rengeteg spenótunk, újhagymánk, retkünk, most pedig cékla, paradicsom, és menta, bazsalikom, rozmaring, sőt még citromfű is kelt valami tavalyi önvetéssel az ágyásszegélyben, abból nagyon finom teát lehet főzni! Egyedül a petrezselyemmel és a sárgarépával jártam pórul, utóbbival már tavaly se jártam sikerrel, mindig csak babakisujjnyi példányok lettek, ez évben meg még azokat is ellepték a hülye hangyák. Mindegy, ezen a bizonyos délelőttön az okozott örömöt, hogy megharcoltam a hangyákokkal az ágyásért és a répákért, elraktunk egy csomó bazsalikomot télire, fagyóba (szintén a comfort foodhoz :D), főztünk mentateát, meg ültettem pár virágot a virágoskertbe (utóbbiról is nagyon lelkesen tudok egyébként írni, ha ezek után is marad még olvasóm :))

Itt mondjuk úgy nézek ki, mint Lapeno a Fur TV-ből

Cs egész hétvégén elkényeztetett minket, mert végig ő főzött ránk, és mindig mindhárman ugyanazt ettük, ami szintén feldob, a fiú is olyan nagyfiúsan eszik már, a múltkor már ő kanalazta a szájába a reggeli túrós puliszkát (az legalább tapad a kanálra, nem úgy mint a zabkása). Amúgy csak halkan súgom meg, hogy az én emberem egyszerűen kiválóan főz, és nem amolyan vasárnapi szakács, aki vendégek érkezésekor nagy látványosan felköt egy kötényt, aztán elkészíti repertoárja egyetlen darabját, a pörköltet bográcsban, na meg esetleg szalonnát nyárson. Nem a, az én emberem mindent elkészít, és mindent nagyon jól, nálam mondjuk 5 fokozattal jobban főz, élesebbek a kései (nomen est omen) és nehezebbek a vasserpenyői. Hinnye, de nem folytatom, mert a végén még elkéri valaki a telefonszámát, aztán bajban leszünk, ha lelécel. Amúgy egy egyetemi órán mondta még csoporttársnak egy tanár: "Azt hiszed, jól kell kinézned ahhoz, hogy becsajozz? Óriási tévedés! Tanulj meg főzni!"  

A nap fénypontja pedig egyértelműen a délután volt, életében először elvittük a Kukacot az Ötholdas Pagony játszótérre (igen, mi kicsit le vagyunk maradva az effélékkel), ahol először hintázott és csúszdázott, meg makkot szedett, meg frankón összekoszolta magát rendes gyerek módjára. Nagyon szép ez a játszótér, öles fák alatt, szép napsütésben sétálgattunk, alig voltak, mindent kényelmesen kipróbálhattunk. Nekünk legalább akkora élmény volt, mint a Kifli Úrnak.

Kézrátételes jedi mozdulattal hintáztatok

 

 

 

A doktornô azt mondta a CT-re, hogy nem szabad összehasonlítani azt a méretet, amit az ultrahang látott azzal, amit a CT, így ne keseredjek el, nem biztos, hogy ez progressziót (azaz romlást) jelez. A tumor markerem ugyanakkor a 4., már 75%-os kezelés után felugrott 202000-re. Úgy döntöttem, hogy nem fogok elkeseredni, még csak most indul be igazán a kezelés, és lehet, hogy most elsô körben elvesztettem a csatát, de a háborút nem fogom.

Az alábbit cikket pedig muszáj kitennem ide is, engem ez tegnap nagyon feldobott, és rengeteg erôt adott: "3 Ways I Gained Power Over Cancer"

És hogy emlékezzek rá minden nap:
1. Találj örömöt minden napban, és tûzz célokat magad elé! Annak van jövôje, akinek vannak tervei.
2. Ne várj arra, hogy majd akkor csinálod ezt vagy azt, ha egészséges/gazdag/idômillijomos leszel, éld meg az élet minden lehetôségét most!
3. Tanulj a leckékbôl!

Az mi cuki már, hogy az egyéves minden reggel a kezébe kapja az üres fém locsolókannát, és "végiglocsolja" az összes virágot a konyhában? Meg felemeli a tôle feleakkora méretû babatáskát, odavonszolja a bejárati ajtóhoz, és mutogat az ajtóra, hogy na menjünk? Meg mikor naponta leszed a kertben egy szem érett paradicsomot, azzal végigkorcsolyázik a teraszon (néha megpróbál beleharapni, szigorúan miután már kellô koszt szedett fel vele), majd a végén, miután felhasadt a gyümölcs, a kis ujjával belenyúl, és kiszedegeti a belsejét? Az persze nyilvánvaló, hogy szülôként mi elvakultan csodáljuk, de mégis, annyira nagyszerû érzés, ahogy felfedezi a világot, kifejezi önmagát, és kommunikál velünk. Ezek a pillanatok aranyozzák be a napjainkat. Nagy figurák ezek a kisgyerekek! :) A múltkor meg az alábbit hallom a 3,5 éves keresztlányom szobájából, ahol egyedül játszik, lapozgat egy könyvet, és közben magában beszél: "Ahogy sejtettem! (sóhaj) Hát ez baj! Nem tudok olvasni..."

Egyébként szép napra ébredtünk, végre jön a lehûlés, ma nem küldtek haza, folyik az 5. koktél (legközelebb hozok bele színes kis esernyôt), 75%-osan. Az elmúlt két káoszos hétben még az is kiderült, hogy Zs néni mûtétje azért lett 2,5 órás, mert kimûtöttek belôle egy rosszindulatú daganatot. Bár azt mondták, ne aggódjunk, ez olyan fajta, hogy nem csinál áttétet, és utókezelés sem kell. Zs néni e héten megy haza, tehát jön a rendszerváltás, és - persze továbbra is segítséggel, de - kipróbáljuk, milyen háromfôs családként funkcionálni, ami azért nem lesz rossz. Az elmúlt két hetet meglepôen jól bírtam egyébként, megint horgoltam a gyereknek, sôt még festettem is. Ahhoz képest, hogy persze a horgolt állatot befejeztem, a kép meg work in progress, az elsôre elment 17-18 befektett órám, a másodikra meg 2.

Rufus (Köszi Anett&Col a könyvet ;))

Reggeli hangulat

Az alapvetôen jó hangulatom mellett vannak itt azért szürreális pillanatok/hangulatok. Pl. elég lehúzó, mikor a két szobatárs közli, hogy ôk már egy éve járnak kéthetente kezelésre, és hogy ôk is úgy jöttek ide, hogy csak 12 alkalom... Meg mikor éjjeli pisilés közben tör rám, hogy basszus, egy méreg csöpög belém éjjel-nappal, mi lesz ebbôl, és egyáltalán, kigyógyult már bárki is ebbôl a rákfajtából? mert én speciel még sehol nem olvastam errôl, de már nem is akarom, csak megijesztem magam, és jajistenemsegíts, most kezdek Miatyánkba, miközben épp a vécébôl húzom ki az infúziós állványomat. Meg a beleegyezôn rajta van, hogy tudomásul veszem, a kemo okozhat olyan károkat mas szerveimben, amik akár halálos kimenetelûek is lehetnek.

Aztán másnap felkelek, igaz, a cucc még mindig csepeg (fog is, kb. éjfélig, úgyhogy csak reggel megyek haza), de jó az idô, a két szobatárs eredményei javulnak, az egyiké már negatív, már csak biztonsági záró adagokat kap, meghallgatom az aktuális kedvenc számomat, a gyerek már nem kiütéses, és érzem, hogy én ezt a szart végigcsinálom, és haza fogok menni, és kigyógyulok, és jön a remisszió (mikor már nem kezelnek, és ketyeg az 5 év), és azt mondom magabiztosan, én egy túlélô vagyok. Vagy már most írjam, a fô a hozzáállás és az optimizmus? Szerencsés vagyok, van kiért csinálnom. Meg mert mióta beteg vagyok, minden kis apróságnak tudok örülni. Azaz egészségesebb vagyok, mint bárki más, ugye? :)

E itt a kert!

Nem tudom, honnan jött nálam a kertészkedés szeretete, de valahogy mindig úgy gondoltam rá még a lakásban töltött években is, hogy az egy igazán teremtő tevékenység, amit jó lehet végezni. Emellett minden évben erősödik bennem az érzés, hogy a kert türelemre (erre borzasztó nagy szükségem van) és nyugalomra tanít. A magokat nem lehet ostorral csapkodni, hogy kinőjenek a földből, csak szeretettel öntözgetni, és megtalálni nekik a megfelelő helyet. Mázli, hogy ez évben itt van Cs anyukája, aki régi motoros kertszakértőként és virágimádóként segít alakítani a kertet, rengeteget lehet tanulni tőle.

Mini veteményes

Ezekből minden reggelihez szedünk egy csokorral

Érik a cékla

Római saláta és retek

Leghátul spenót

Dédim kertjében régen méteres hortenziabokrok nőttek. Azóta tart a szerelem.

Előkert

Elő-előkert

A.: "Azért tiszteljétek már meg magatokat azzal, hogy rendesen felöltöztök az esküvőre!"
B.: "Azért jó, hogy a polgárit poénra akarjátok venni, de a templomira ne akarjál már kopaszon megjelenni, hanem legyél igazán szép, és vegyél fel parókát."

A.: Nem tudtam, hogy tiszteletlenség magammal, a szerelmünkkel, vagy az Élettel szemben az, ha vidáman és lazán állunk oltár elé. Esetleg még merünk nevetni is, nem csak komoly arccal hallgatni az afféle szövegeket, hogy "a házasság egy nagyon komoly... felelősségteljes... életre szóló... Dddöntéssss" (igen igen, az anyakönyvvezető írta életmesék, szigorúan vontatott magas C hangon, Celine Dion összes pánsípon háttérzenére). Szerintem épp azzal tisztelem meg az Életet, ha vidám vagyok, igen, szerintem pontosan ezt érdemli.

B.: Meg a belsô szépség. Meg a kisugárzás.

Rettenetesen le vagyok maradva az e-mailes válaszadásokkal, és ezért mindenkitől elnézést kérek! A hazaérkezés óta elmerültem a családi életben, és eléggé erőlködve, de próbálok visszatalálni az átlagéletbe, így három héttel a műtét után. A csodálatos, hogy Botrobot mindig olyan visongatással egybekötött kacajokkal üdvözöl, ha meglát, hogy már attól kisüt a Nap, és tegnap megkaptam tőle életem első pusziját is! <3 Feküdtem a játszószőnyegén (és épp a kisautójával játszottam, höhö), mikor nagy elánnal, mosolyogva odakúszott, és nyitott szájjal rácuppant az arcomra, kétszer is. Mondjuk nem úgy cuppant, de kellően nyálas lettem. :D Ami örömöt okoz még, hogy volt pár nap igazi, tavaszias időnk, és egyre szépül a kert: bújnak a tavaly ültetett virágok, tegnap elvetettük a zöldségmagokat szabadföldbe, és a konyhában szépen növekednek a paradicsompalántáim. (Sajnos tavaly épp sürgős összeroppannivalóm akadt, így nem tudtam megírni, milyen szép termésünk lett. Ez kb. a "nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam"-kategória volt, tekintve, hogy életünkben nem termeltünk még kerti zöldségeket.) Pár hepinesz fotó:

Gyakorlunk a Húsvétra - négyesfonat

Szőrös törpenárcisz

Sikongat, ha könyvet lát. :)

Fizikálisan amúgy rettenetesen romon érzem magam, fáj a cápaharapásom, fájok belül, és mivel nem bírok rendesen kihúzott háttal lenni, a gerincem is kínoz. Így aztán minden nap beveszek egy fájdalomcsillapítót, ami nem tudom, normális-e még ennyi idővel a műtét után. Közben meg türelmetlen vagyok, mint állat, mennék már, minden olyan hétköznapi dolgot - mint pl. főzés, takarítás - olyan örömmel végeznék, úgy érezném, végre normálisan élek és funkcionálok. A család meg folyton letol, hogy nem pihenek eleget, és szerintük így is túlteljesítek ahhoz képest, hogy csak pár hete műtöttek. Tudom én, hogy lesz ez jobb is, csak kicsit már zavar, hogy több, mint fél éve mondogatom ezt magamnak.

Boldogság

Megírtam a szöveget - csak ez nem az Oscar

A mûtét elôtt még otthon beszélgettünk Cs-vel, és kérdezte, hogy az egészségügyi nehézségeket leszámítva boldog vagyok-e. És a válasz igen volt, de azért egy ilyen esemény igazán ráébresztett arra, milyen szerencsés vagyok, és hálát adhatok az Égnek egy olyan szenzációs fickóért, mint Cs, a kisfiunkért, a családjainkért, a kitartó és támogató barátainkért - Értetek -, akik annyit hívtatok-írtatok (bearanyozta a napokat), meg azért, hogy ma süt a Nap, hogy a reggelihez volt felvágott is, és hogy ma végre újra utcai ruhába bújhatok 3,5 hét pizsama után, mert hazaengednek! Köszönöm!!!!!

Ez az őrült ember megkérte a kezemet!! Imádom!!!! <3 Mondtam neki, hogy most már csak túlélem, és akkor igazán nagy szarban lesz. Nyáron esküvő. :D
 

Erre a számra akkor találtam rá, mikor még nagyon-nagyon-nagyon reménykedtem abban, hogy teherbe estem (és akkor már igen, csak még nem tudtam, mert "most még titok" :)), és teljesen bele tudtam látni, hogy ez a dal az édesanya méhében fejlődő kisbabáról szól, kicsit mintha ő beszélne. Azóta se tudom úgy meghallgatni, hogy ne érzékenyüljek el rajta legalább egy picikét. Jókor volt jó helyen. Hihetetlen, mekkora csoda történt velünk, hogy kisbabánk született!