Reggel vérvételre menet irtó bizakodó voltam, tegnap mindenki mondta, hogy jobb a színem, ráadásul Pink Floyd szólt a rádióban (ó, nem említettem, de évek óta vágyom egy sportos fekete atlétára a Dark Side of The Moon albumborítójával - semmi karácsonyi hint, csak nyílt célozgatás). Szóval mondom, itt nem lehet hiba, 100 körül lesz az eredmény. Mondjuk lehet rossz ómennek kellett volna vennem, mikor egy széttetovált csávó kiájult a székből mellettem egy vércukros ujjbegyszúrástól. Az értékem bizony semmit se javult a múlt heti 125-höz képest. Most 128 lett. Nesze neked antibiotikum.

Sikerült elérnem a rákászt telefonon, kedden megyünk konzultálni vele Pestre. Azt mondta, nyilvánvaló, hogy a sebészek így semmit nem fognak vállalni. Ráadásul pár napja még az orrom is vérzik, ami szintén utal rá, hogy a véralvadásom nem lehet valami frankó. Az onkológus azt mondta, mindenképp kezelni kell, mert a betegség halad előre. A kezeléssel ugyan azt rizikózzuk, hogy a májam állapota romlik, de kb. nincs választásunk. Ez kicsit úgy hangzik, mint az orosz rulett, de majd nem fogom ki a golyót, sima ügy. Meg akarom mondani neki, ha lehet, csináljanak már egy új biopsziát, hogy ha tényleg típust váltott a kis rohadék, akkor tényleg arra adjanak kemót.

Amúgy három hete félig-meddig önálló anyukaként látom el a csirkés body-sat, és ez nagyon sok erőt és önbizalmat ad, bár tény, hogy baromira elfáradok a nap végére. Hab a tortán, hogy megint repedhetett a bal kulcscsontom alatt egy bordám, szóval az is fájdogál, de ez nem üti meg azt a szintet, hogy gyógyszert vegyek be rá. Sokkal szarabb, hogy a szám meg nem bír meggyógyulni, pont a szélén van egy seb, ami minden egyes reggel felszakad, na, az fáj, ráadásul úgy nézek ki tőle, mint egy elkefélt Joker.

Esti záró vidámságnak küldöm Nektek szeretettel ezt a számot, most végre végighallgatom, mert reggel lecsavarták a rádióban a kis büdösek (6:34-nél ahogy felmorajlik a tömeg, vááh). Jojcakát!

Én bebizonyítom, hogy kiműtött epehólyaggal is simán lehet éjszakai négyórás epegörcse az embernek (amikor először behányom a fájdalomcsillapítókat, hogy aztán kihányhassam őket), a dokim csak annyit mondott, hogy "a maga esetében ez simán előfordulhat, mert a betegsége éppen erről szól, epeelfolyási gondok vannak. De azért jobb, hogy kiműtötték." Szóval most megint naponta járok infúzióra ("Megyek a Klinikára." Cs: "VIP belépőkártyádat vitted?"), aztán hétfőn befekszem, hogy elvégezzenek egy epeúttágítást és tisztítást, nem sorolnám az elsőrendű élményeim közé, eddig háromszor volt. Amúgy az van, hogy igazán nem is érdekelne, hogy megint hegesztenek rajtam valamit, ha nem forognék folyton azon, hogy már megint elkerülök a kölköm mellől, mikor leszek már képes egyedül ellátni, ott kell lennem, én vagyok az anyja, én akarok vele aludni, én akarom etetni, én akarom tolni a babakocsit, blabla, de legalább már nem azon rágódom, mint a kéthónapos fekvéskor, mikor csak mellém rakták, hogy szar anya vagyok. Néha meg azon agyalok, meddig lesz ez még így? Most már mindig ennyiszer fogok kórházba járni? Kéthavonta nem kontrollra meg vérvételre megyek, hanem egyenesen bennfekvőbe? Hogy fogom így felnevelni a gyerekemet? Mielőtt megszületett, úgy éreztem, akkora stramm csaj vagyok, röhögve elbánok én három kölyökkel is, már láttam is magam, ahogy ott szaladgálnak körülöttünk a kis lábasjószágok, aztán most meg ezzel az eggyel se bírok, pedig még öntudatra se ébredt.

De nem szomorkodunk ám folyamatosan. Például először jó a január. Eddig mindig csüggedten bámultam ki az ablakon, hogy elmúlt a Karácsony, behh, mikor lesz még itt tavasz, de most nem, most a Nagy Színjáték a játszószőnyegen zajlik, amikor azon izgulunk, hogy átfordul-e a gyerek hátról hasra, meg hogy sikerül-e mosolyt csalni az arcára. Meg mikor végre van idő Cs-vel egy jót beszélgetni a kanapén fekve délután. Vagy az eszembe jut ez a dal, és a poszt írása közben végtelenített szalagon hallgatom, és mindig libabőrzök, mikor Chris Martin felrohan a színpadra, elkezdi pörgetni azt a drótot, és felvillannak a fények. Olyankor ott vagyok a koncerten, átizzadt atlétában ugrálva, a véremben száguld az adrenalin, és érzem, hogy igazán, nagyon (jól) élek. Szóval Fix You, fix me.

Koncert- és kiállításélmények

Az elmúlt három héten négy kiállításon és egy koncerten voltam. Most nem kicsit érzem jól magam! Egyrészt megnéztük a Tenk László kiállítást a Kölcseyben (ingyenes), majd a hétvégén újabb góverseny kapcsán Pestre mentünk, ahova most Krisztesó is eljött. Meg is örültem, ugyanis két nap alatt három igen jó kiállítást toltunk le a Nemzeti Galériában és a Szépművészetiben vele és a sógorral:
1. "Caravaggiótól Canalettóig", Szépművészeti, február 16-ig nyitva.
2. "Chagall - Háború és béke között, Ámos Imre - a 'magyar Chagall' - a háború örvényében", Nemzeti Galéria, január 5-ig nyitva.
3. "Monet, Gauguin, Szinyei Merse, Rippl-Rónai, impresszionista és posztimpresszionista remekművek a jeruzsálemi Izrael Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum gyűjteményeiből", Nemzeti Galéria, november 24-én bezárt.


Ezeket így, ilyen sorrendben ajánlanám azoknak, akik gondolkodnak, hogy hova menjenek. A Caravaggio kiállítás annyira színvonalasan van összerakva, hogy 3 órát benn töltve sem volt időnk mindent elolvasni. Kb. 150 kép a manierizmustól a barokkon át a rokokóig, nem csak korszakolva, de még téma szerint csoportosítva is. Igazán, le a kalappal a kurátorok előtt, ez egy nagyon korrekt munka. Nyári uffizis előképzettségem után (ahol a 90. terem környékén még emlékszem Caravaggio Medúzafejére) boldog vak hozzáértéssel indultunk neki a termeknek, és persze kiderült, hogy van még mit tanulnunk, de itt lehet is. Amellett, hogy tudtak neveket hozni, a jól felépített koncepció és a szövegek nyűgöztek le a legjobban. Kezdem azt érezni, hogy kezdünk felzárkózni a nyugati kiállításélményekhez. Ezért megéri elmenni, és alkalmanként kifizetni az egyébként szerintem nem olcsó, 3200 Ft-os felnőtt belépőt.

A Chagall-Ámos kiállítás nyilván egy teljesen más műfaj, hiszen csak két alkotót vettek górcső alá, és Chagalltól is inkább olajképeket (pedig jó pár éve Petrecenben is volt egy kiállítása, ahol csak a kőnyomataiból volt egy pazar sorozat - valószínűleg ezért is ragadt meg ő bennem úgy, hogy kőnyomatokat készített). Chagallt, akit már életében nagy elismerés övezett, és a magyar Ámost, akit itt a "magyar Chagall"-ként aposzrofáltak, elsősorban a zsidó származás, vallási-kulturális háttér és szimbolika, és a nagyon hasonló festői hangvétel kötötte össze. Chagall engem teljesen lenyűgözött azzal a szabadsággal, amellyel egy teljesen egyéni képi szimbolikát volt képes teremteni, repülő tehenekkel, háztetőn sétáló vándor zsidóval és kék kecskefejű vőlegényekkel. Persze erre bárki mondhatja, hogy baromság, de ezeket a képeket lehet olvasni, némelyiket jobbról balra és felülről lefele, akárcsak a zsidó szövegeket, el lehet bennük veszni, a képzeletre hagyatkozni. Olyanok a képek, mint egy montázs vagy egy térkép: nincs minden elem kapcsolva, mintha népmesei elemek között bogarászna a szem. Egy képéről már ITT is említést tettem. Amire ez a korábbi poszt is utal, az mutatja, hogy Chagallnak sikerült az, ami Ámosnak nem: Amerikába menekülnie a második világháború elől - mondhatni, őt a művészete mentette meg. Ámos 37 évesen halt meg koncentrációs táborban, ahova menve még odaadta a korábbi munkatáborokban rajzolgatott füzetét a feleségének (a szintén festőművész Anna Margitnak). Ez volt az ő bori notesze. Az ő életműve nyilván sokkal kevésbé teljesedhetett ki, viszont a képei nagyon erősek, expresszívek, depressziósak, tele egzisztenciális szorongással - és angyalokkal.

Az impresszionista kiállítással rövid leszek, mégpedig azért, mert kissé kicsapta nálam a biztosítékot. (Meg mert már azt úgysem fogjátok megnézni.) Egyrészt mert annyian voltak a látogatók, mint az oroszok. De tényleg, indokolatlanul sokan. Másrészt mert zaj volt, tömeg volt, nem fértél oda a képekhez. Lassan kezdem azt érezni, hogy az impresszionizmus olyan a látogatók szemében, mint a popzene: könnyen emészthető és élvezhető, manapság kevés kiállításra tódulnak be nagyobb tömegek, mint erre (remember Monet, oda is kígyóztak a sorok, meg persze Van Goghra). És persze az impresszionizmus annak idején nagyon korszakalkotó volt, hiszen ilyen stílusban, ilyen témákat azelőtt nem is méltattak vászonra vinni... a posztimpresszionisták pedig előgereblyézték a kubizmus útját.  De azt kell mondjam, hogy ezen a kiállításon a külföldi felhozatal, amire betódultak a népek, szánalmas volt. Az volt az érzésem, hogy egy nagyszerűen felépített magyar szekciót láthattunk, profin korszakolva, alkotói csoportokra bontva, és ez sokkal erősebb volt, mint a külföldiek. Ezért érte meg elmenni.

Végül az Ákos "Karcolatok" koncertről pár szó: profi, megbízhatóan magas színvonal, áthangszerelt dallamok, koncerten soha nem hallott dalok, szórakoztatóan felvezetett számok, 3 óra zene. No és persze első sor, Cs hatalmas Ákos-rajongó tesójának köszönhetően. Nem vagyok Ákos személyiségének rajongója, sőt egy időben kifejezetten unszimpatikus volt, amikor prófétának képzelve magát vallási oktatószövegeket ("tanuld meg szépen, hogy gyűlölni tilos") vett szalagra. Sőt mi több, szerintem az új, "2084" albumán nincs olyan dal, amit meg bírtam volna hallgatni egyben. Viszont ez egy sallangmentesen magas szintű koncert volt, és még annak is ajánlanám, hogy menjen el legközelebb, aki - hozzám hasonlóan - nem feltétlen rajongó.

Mindig is több könyvet olvastam párhuzamosan, de most már kezdek túlzásba esni:
Rhonda Byrne: A titok (Avie most akad ki, hogy miért nem kapja vissza olyan régen a könyvét)
Hoffman: A prímember
Szalai Zoltán: A kockától az aktig (ezt rajzolom is)
Barcsay: Forma és tér
Rome, Florence, Venice útikönyv (mikor olvasson az ember egy városról, ha nem a nyaralása után?)
Velencétől Rómáig útikönyv
Egon Schiele és kora
Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek (Pesta rám ragasztotta a vírust. Egyébként ezt még csak tegnap vettem a kezembe, de már az előszó is zseni.)

Nem tudom, Ti hogy olvastok, de nálam még mindig a papír könyv a nyerő, és most bukok rá egyre inkább az antikvár könyvekre. Ugyanis azoknak jó sárgák a lapjaik, és jellegzetes szaguk is van. Nem mellesleg olyan kincsekre lehet lelni (pl. művészeti témájúakra), amelyeket manapság már sehol nem kap meg az ember. Firenzében eltöltöttem vagy egy órát egy antikváriumban, ahol annyi festőművészről voltak könyvek és albumok, hogy alig tudtam választani. Végül vettem egy Cezanne és egy Utrillo albumot, darabját 2,5 euróért(!!!) reggel 10-kor, mindössze kb. 100 méterre a szállodánktól, amit Cs aztán egész nap hősiesen húzgált a templomoktól egészen az Uffizin át. (Valamiért az az érzésem, hogy a mély lelki sebek, melyeket a kék szatyor finom lelkén vágott, még évekig nem gyógyulnak majd be, és úgy hallgathatom vissza, mint a lassan 4 éve romantikusan reggelire feltálalt nyers gombát.)  

Adós vagyok még mellesleg Toszkánával, aminek az emlékhullámain (óh!) művészetileg még csak most kezdek el igazán lovalogni, ugyanis a vázlatokat és a fotókat felhasználva már majdnem kész egy új kép, ami igazi kísérletezés eredménye. Erről is akarok majd még írni.

Végső szösszenetként arra a felfedezésre jutottam, hogy már kétszer is leragadtam a Bartók rádiónál autózás közben, ami két, egymást ki nem záró tényezőre utalhat:
1. Öregszem
2. Ezek tényleg jó zenét játszanak.

New Jersey... és a zenéje

New Jersey kétségkívül nem a szépségéről híres állam. Amint a vonat áthalad a Hudson folyó alatt New York City irányából, belépünk Jerseybe, ahol először a helyiek által csak Swampnak, a Mocsárnak nevezett részen futnak végig a sínek. A legenda szerint a maffia itt süllyesztette el a hullákat. A hangulatot csak fokozza, hogy innentől kezdve a régi gyárépületek, autóbontók és az egyforma munkásházak sorakoznak minden városban. Amikor 2011 májusában először utaztam ide kutatni egy hétre, eléggé kétségbeesetten pislogtam ki az ablakon, hogy "Úúristen, tényleg ide akarok én jönni?" Aztán összejött, és valahogy megszerettem ezt a Rút kiskacsát, de ha választanom kellene, ide biztosan nem költöznék.
Egyébiránt a statisztika szerint cca. 22,5 ezer km2-en 8,8 millió ember lakik itt, akik közül sokan nap mint nap bejárnak New York városba dolgozni (a tisztázás kedvéért: New York City New York államban fekszik, és nem városállam). Az élet nem olcsó annak ellenére, hogy a környék nem ad különösen sok természeti szépséget (noha állítólag vannak kellemes kirándulóhelyek, lehet vadászni is, és közel az óceán, ahova a helyi munkásosztály kijár (a New York-iak Long Islandre mennek, amivel nem azt akarom mondani, hogy ott csak gazdagok laknak). Az állam fővárosa Newark (ahol a reptér is van), ahol hallomásom szerint dúl-fúl a bűnözés, viszont relatíve jók a munkalehetőségek. Valaha New Brunswickban is azok voltak, most 9,7%-os a munkanélküliségi ráta az államban, mielőtt még valaki megirigyelné a nagy jóságot Amerikában - bár az is igaz, hogy nem 10,5%, mint Magyarországon.
New Brunswickot szerintem még mindig jórészt a Johnson&Johnson viszi a hátán (most találtam a neten egy 2010-es riportot, és kiszúrtam, hogy ők gyártják az egyik gyógyszert a sok közül, amit próbáltam, és nem hatott, viszont ez adja az éves bevételük 7%-át). A gyár már több, mint 100 éve áll, és a tulajdonosok a 19-20. század fordulóján kifejezetten a magyar munkásokat szerették felvenni, mert ők munkaszeretőek, tisztességesek és tiszták voltak. (Egyébiránt ez csak kis adalék, de volt idő, mikor a magyarok még a házuk előtti járdát is kézzel súrolták, és a magyar negyed híresen rendezett és szép környék volt. Mára már ez a negyed eltűnt.) A J&J tulajdonosa akkora lokálpatrióta, hogy meggyőzte a Hyatt vezetőit, hogy hozzanak egy szállodát New Brunswickba, és azt mondta, hogy még fizetni is hajlandó, ha kiderülne, hogy a hotel veszteséges. Az egyik magyar asszony, akivel beszélgettem, ott dolgozik műszakos takarítónként, és azt mondta, hogy a foglaltság a kétszáz valahány szobában 100%-os, amitől azért elkerekedett a szemem, gondoltam, ki az az őrült, aki ebbe a városba szeretne jönni?? Még két másik eltartó erő van: az 1766-ban a hollandok által alapított Rutgers Egyetem és a Robert Wood Johnson Kórház, amely hatalmas, és igen jónak számít a környéken.

A fenti poszt alapötlete az lett volna, hogy felvezetem New Jersey zenéjének bemutatását (nem sikerült :)), bár látni kell, hogy miből táplálkozik ez a zene, ami azért a helyszínhez képest igen változatos. Ezt a közösségi média krosszreferenciális megközelítésén keresztül a fácsén kívánom Nektek prezentálni az elkövetkező héten. (Tudok én irodalmárul is, he.) Stílszerű lett volna New Brunswick-kal kezdeni, de sajnos nem találtam senkit, aki innen indult volna. Kétségkívül a magyar népi - és cigányzenészek se innen lettek híresek... Jön tehát a freeholdi Bruce Springsteen, the Boss, Amerika lelkiismerete, az ősdemokrata. Kövessenek minket!