Hazaérvén újabb hatalmas fejest ugrottam az újságok feldolgozásába (ma 10,5 óra munka volt, amit csak két dolog szakított meg "felüdítően": találkozás a témavezetőmmel és egy interjú). Így próbálom gyorsan elmondani, hogy mik is történtek pontosan még Atlantában, mielőtt az élményt elmossa a fáradtságom.
A pénteki megnyitó után másnap délelőtt panelbeszélgetésen vettünk részt, ahol olyan emberek beszéltek, akik a jelenkori politikában különböző kisebbségek jogvédelmi szervezeteinek képviselőiként dolgoznak. A fekete történelem mellett felszólalt egy-egy hispán és ázsiai jogokért dolgozó csoport munkatársa, röviden felvezetvén a történelmüket Amerikában, majd a csoport jogainak fejlődését. Ezt követően délután elvittek minket a Martin Luther King Jr. Historic Site-ra, amely Atlanta fekete negyede, és ahol az emlékmúzeum, az Ebenezer templom (itt prédikált MLK), valamint MLK szülőháza és sírja találhatóak. Erről külön nem ejtek szót, azt hiszem, az előző posztban kifejeztem, mennyire nagy hatással volt rám az élmény. A napban egy igen kellemes sikerélmény is ért, mikor egy beszélgetésen megkérdezték, hogy kinek mi volt a kulturális sokk Amerikában, és a "hát nekem furcsa volt, hogy itt jeget tesznek a kólába még télen is" megjegyzések mellett nem bírtam megállni, hogy a már korábban emlegetett elidegenedés-elmagányosodás problémáját ne említsem fel. A felszólalásomkor többen is bólogattak, majd utána egy lány odajött, hogy megköszönje(!), hogy ezt elmondtam, mert éppen így érezte ő is, de nem tudta volna ilyen jól összefogni. Később délután még mások is mondták, hogy mennyire igaz ez a dolog, és hogy ebéd közben a hatásomra erről beszélgettek. A legnagyobb megerősítés az volt, mikor odajött egy amerikai srác, és mondta, hogy csak azt akarja mondani, hogy nagyon igaz, amit mondtam. Szabadkoztam azonnal, hogy nem akartam bántó lenni, amire azt mondta, hogy egyáltalán nem volt az. Fájó volt hallania, de sajnos teljesen igazat ad nekem. És azért fél év után irtó jó érzés, hogy a megfigyelésem úgy tűnik, hogy helytálló, és ezt mások is így látják. Akkor délután nagyon okosnak éreztem magam. :D Ez tartott egészen estig, mikor kiscsoportokban amerikai vendéglátóknál vacsoráztunk. A mi vendéglátónk egy történészprofesszor volt, aki már az est elején nevetve kijelentette, hogy no way, hogy elkerüljük a politika témáját, s ennek rendje s módja szerint végigpolitizáltuk az estet. Itt nagyjából egy fél perc alatt megszűntem jani lenni, mert én leginkább megfigyelni szeretem a politikai eseményeket, de nem megnyilatkozni róluk, ehhez kicsinek érzem magam. A beszélgetést viszont nagyon élveztem annak ellenére is, hogy relatíve keveset szóltam hozzá. (Gondoltam is sokat Mátéra, neki biztos nem lett volna gond végigdumálnia az estet. :P)
Másnap délelőtt elvittek minket egy külvárosi általános iskolába, ahol szombati oktatás keretein belül egy csoport kisgyerekkel foglalkoztunk. Az MLK téma mellett nekem ez volt a legemlékezetesebb élmény. Mikor megérkeztünk, leültünk az ebédlőbe, ahol osztályonként elő voltak készítve a gyerekeknek a feladatlapok és az eszközök, óvodás szinttől 5. osztályig. Én az 1. osztályos padhoz ültem, aztán bevonultak a gyerekek. Mindenki 1-1 kisgyerekkel foglalkozott, én a hétéves Zionnal (kinek hatalmas szempillái a homlokáig kanyarodtak :)). Eleinte kissé zárkózott és félénk volt, de a végére annyira összespanoltunk, hogy kattingatott a fényképezőgépemmel, meg mindenhova kézenfogva mászkáltunk. A délelőtt során színeztünk, olvastunk-írtunk, készítettünk barátság láncot papírból, és játszottunk kicsit a tornateremben. Mikor a láncot készítette, mondta, hogy ezt elviszi az anyukájának. Mondom nagyon jó, akkor írd rá Anya nevét. Ráírta. "És Apa nevét is ráírod?" "Nem. Apa nevét nem írom rá. Apa nem jó hozzánk. Mi nem élünk vele együtt. Új apukám van." "Vannak testvéreid?" "Igen. Én hétéves vagyok, és van két ötéves testvérem. És... Anyukám meg 23 éves."
Délután visszamentünk a hotelbe a konferenciaterembe, ahol gyakorlatilag disputáztunk - a konstruktív vitamódszert gyakoroltuk. Ez egy meghatározott szabályok szerint "játszott" vitagyakorlat, amely arra irányul, hogy fejlessze az érvelési képességet, a konstruktív kérdésfeltevést, valamint a hallgatási képességet. Középiskolás koromban Oláh Timivel beszálltunk egy ilyen csoportba, és indultunk is angol nyelvű versenyeken, amit nagyon szerettem. ITT van pár szabály annak, akit érdekel. A szemináriumot este egy étteremben zártuk vacsival, majd másnap reggel mindenki "hazautazott". Kár, hogy nem láttam eleget a városból, bár nem fogtunk ki jó időt ("szokatlanul hideg van, ilyenkor sose szokott ez lenni itt" Hm, követ ez a hideg, pedig tudhatná, hogy utálom.), de itt van a Coca Cola és a CNN központja is, valamint egy óriási Akvárium és a Carter-könyvtár (amely témavezetőm beszámolója szerint egy Szent Korona replikával is büszkélkedhet). A városnézés hiánya ellenére viszont jó érzés volt a szemináriumon, hogy immáron tapasztalt Fulbrightosként érezhettük a közösséghez tartozást, és újfent olyan emberekkel találkozhattam, akik mind rendkívül értelmesek, érdeklődőek és nyitottak voltak. Egy felüdülés volt megismerkedni velük.
A kitartó olvasóknak pedig itt vannak a FOTÓK.
A pénteki megnyitó után másnap délelőtt panelbeszélgetésen vettünk részt, ahol olyan emberek beszéltek, akik a jelenkori politikában különböző kisebbségek jogvédelmi szervezeteinek képviselőiként dolgoznak. A fekete történelem mellett felszólalt egy-egy hispán és ázsiai jogokért dolgozó csoport munkatársa, röviden felvezetvén a történelmüket Amerikában, majd a csoport jogainak fejlődését. Ezt követően délután elvittek minket a Martin Luther King Jr. Historic Site-ra, amely Atlanta fekete negyede, és ahol az emlékmúzeum, az Ebenezer templom (itt prédikált MLK), valamint MLK szülőháza és sírja találhatóak. Erről külön nem ejtek szót, azt hiszem, az előző posztban kifejeztem, mennyire nagy hatással volt rám az élmény. A napban egy igen kellemes sikerélmény is ért, mikor egy beszélgetésen megkérdezték, hogy kinek mi volt a kulturális sokk Amerikában, és a "hát nekem furcsa volt, hogy itt jeget tesznek a kólába még télen is" megjegyzések mellett nem bírtam megállni, hogy a már korábban emlegetett elidegenedés-elmagányosodás problémáját ne említsem fel. A felszólalásomkor többen is bólogattak, majd utána egy lány odajött, hogy megköszönje(!), hogy ezt elmondtam, mert éppen így érezte ő is, de nem tudta volna ilyen jól összefogni. Később délután még mások is mondták, hogy mennyire igaz ez a dolog, és hogy ebéd közben a hatásomra erről beszélgettek. A legnagyobb megerősítés az volt, mikor odajött egy amerikai srác, és mondta, hogy csak azt akarja mondani, hogy nagyon igaz, amit mondtam. Szabadkoztam azonnal, hogy nem akartam bántó lenni, amire azt mondta, hogy egyáltalán nem volt az. Fájó volt hallania, de sajnos teljesen igazat ad nekem. És azért fél év után irtó jó érzés, hogy a megfigyelésem úgy tűnik, hogy helytálló, és ezt mások is így látják. Akkor délután nagyon okosnak éreztem magam. :D Ez tartott egészen estig, mikor kiscsoportokban amerikai vendéglátóknál vacsoráztunk. A mi vendéglátónk egy történészprofesszor volt, aki már az est elején nevetve kijelentette, hogy no way, hogy elkerüljük a politika témáját, s ennek rendje s módja szerint végigpolitizáltuk az estet. Itt nagyjából egy fél perc alatt megszűntem jani lenni, mert én leginkább megfigyelni szeretem a politikai eseményeket, de nem megnyilatkozni róluk, ehhez kicsinek érzem magam. A beszélgetést viszont nagyon élveztem annak ellenére is, hogy relatíve keveset szóltam hozzá. (Gondoltam is sokat Mátéra, neki biztos nem lett volna gond végigdumálnia az estet. :P)
Másnap délelőtt elvittek minket egy külvárosi általános iskolába, ahol szombati oktatás keretein belül egy csoport kisgyerekkel foglalkoztunk. Az MLK téma mellett nekem ez volt a legemlékezetesebb élmény. Mikor megérkeztünk, leültünk az ebédlőbe, ahol osztályonként elő voltak készítve a gyerekeknek a feladatlapok és az eszközök, óvodás szinttől 5. osztályig. Én az 1. osztályos padhoz ültem, aztán bevonultak a gyerekek. Mindenki 1-1 kisgyerekkel foglalkozott, én a hétéves Zionnal (kinek hatalmas szempillái a homlokáig kanyarodtak :)). Eleinte kissé zárkózott és félénk volt, de a végére annyira összespanoltunk, hogy kattingatott a fényképezőgépemmel, meg mindenhova kézenfogva mászkáltunk. A délelőtt során színeztünk, olvastunk-írtunk, készítettünk barátság láncot papírból, és játszottunk kicsit a tornateremben. Mikor a láncot készítette, mondta, hogy ezt elviszi az anyukájának. Mondom nagyon jó, akkor írd rá Anya nevét. Ráírta. "És Apa nevét is ráírod?" "Nem. Apa nevét nem írom rá. Apa nem jó hozzánk. Mi nem élünk vele együtt. Új apukám van." "Vannak testvéreid?" "Igen. Én hétéves vagyok, és van két ötéves testvérem. És... Anyukám meg 23 éves."
Délután visszamentünk a hotelbe a konferenciaterembe, ahol gyakorlatilag disputáztunk - a konstruktív vitamódszert gyakoroltuk. Ez egy meghatározott szabályok szerint "játszott" vitagyakorlat, amely arra irányul, hogy fejlessze az érvelési képességet, a konstruktív kérdésfeltevést, valamint a hallgatási képességet. Középiskolás koromban Oláh Timivel beszálltunk egy ilyen csoportba, és indultunk is angol nyelvű versenyeken, amit nagyon szerettem. ITT van pár szabály annak, akit érdekel. A szemináriumot este egy étteremben zártuk vacsival, majd másnap reggel mindenki "hazautazott". Kár, hogy nem láttam eleget a városból, bár nem fogtunk ki jó időt ("szokatlanul hideg van, ilyenkor sose szokott ez lenni itt" Hm, követ ez a hideg, pedig tudhatná, hogy utálom.), de itt van a Coca Cola és a CNN központja is, valamint egy óriási Akvárium és a Carter-könyvtár (amely témavezetőm beszámolója szerint egy Szent Korona replikával is büszkélkedhet). A városnézés hiánya ellenére viszont jó érzés volt a szemináriumon, hogy immáron tapasztalt Fulbrightosként érezhettük a közösséghez tartozást, és újfent olyan emberekkel találkozhattam, akik mind rendkívül értelmesek, érdeklődőek és nyitottak voltak. Egy felüdülés volt megismerkedni velük.
A kitartó olvasóknak pedig itt vannak a FOTÓK.
