Nos, mondom mi a helyzet. Eddig a CT eredménye van meg, és ez alapján sajnos tovább nőttek az áttétek, a legutóbbi 4,8 cm-es legnagyobb áttéthez képest ez most 5,8 cm. A jó hír, hogy máshol a mellkasban nincs áttét, csak a májban, és már csak abban bízom, hogy a hasi MR is ezt fogja megerősíteni (holnap kapom kézhez az eredményt). Tudom, hogy most le kéne törnöm, de annyit meditáltam és koncentráltam arra, hogy ezek a gócok idővel csökkenni fognak, hogy most úgy vagyok vele, az előző, 1-1,5 hónap alatt nőtt 2 centit eredményhez képest most a 2 hónap alatt nőtt 1 centit az nem is olyan rossz, lehetett volna rosszabb is, pláne a durva tumor markerek ismeretében. Úgy vagyok vele, hogy ha a meditációval és az étkezésem módosításával az elmúlt egy hónapban megspóroltam egy centit, akkor már megérte. Szeretném azt érezni, hogy az irányítás az én kezemben van (meg a Jóistenében, de ugye segíts magadon...), és nem adom fel, míg nem adom fel. Jövő hét csütörtökön megmondják majd, hogy hogyan tovább.

Tegnap amúgy teljesen bearanyozta a napomat egy email az egyik festőművész tanáromtól, akitől véleményezést kértem az elmúlt pár hónapban festett képeimre. Olyan kedves hangú levelet írt, és azt mondta, a figurális képek olyan jók, hogy már ne is nyúljak hozzájuk! (Frankó, mert így akkor már el se tudom rontani őket. :D) Most büszkén mutatom, örüljetek Ti is. :D

Küldtem neki egy egy óra alatt összerakott kicsi képet is, amiről magam is éreztem, hogy eléggé vázlatos még:

A tanárom azt mondta, kísérletezzek egy absztrakt irányba való eltolással ezen a képen. Ezzel a vonallal három éve foglalkoztam a festőtáborban, meg aztán otthon is, úgyhogy ez jó mókának ígérkezik, mindenképp kipróbálom. Itt szeretném megjegyezni, hogy nagy optimizmusomban úgy gondoltam, hogy befutok, mint művész, és fogok még egy rakás kiállítást rendezni a jövőben.

Az mi cuki már, hogy az egyéves minden reggel a kezébe kapja az üres fém locsolókannát, és "végiglocsolja" az összes virágot a konyhában? Meg felemeli a tôle feleakkora méretû babatáskát, odavonszolja a bejárati ajtóhoz, és mutogat az ajtóra, hogy na menjünk? Meg mikor naponta leszed a kertben egy szem érett paradicsomot, azzal végigkorcsolyázik a teraszon (néha megpróbál beleharapni, szigorúan miután már kellô koszt szedett fel vele), majd a végén, miután felhasadt a gyümölcs, a kis ujjával belenyúl, és kiszedegeti a belsejét? Az persze nyilvánvaló, hogy szülôként mi elvakultan csodáljuk, de mégis, annyira nagyszerû érzés, ahogy felfedezi a világot, kifejezi önmagát, és kommunikál velünk. Ezek a pillanatok aranyozzák be a napjainkat. Nagy figurák ezek a kisgyerekek! :) A múltkor meg az alábbit hallom a 3,5 éves keresztlányom szobájából, ahol egyedül játszik, lapozgat egy könyvet, és közben magában beszél: "Ahogy sejtettem! (sóhaj) Hát ez baj! Nem tudok olvasni..."

Egyébként szép napra ébredtünk, végre jön a lehûlés, ma nem küldtek haza, folyik az 5. koktél (legközelebb hozok bele színes kis esernyôt), 75%-osan. Az elmúlt két káoszos hétben még az is kiderült, hogy Zs néni mûtétje azért lett 2,5 órás, mert kimûtöttek belôle egy rosszindulatú daganatot. Bár azt mondták, ne aggódjunk, ez olyan fajta, hogy nem csinál áttétet, és utókezelés sem kell. Zs néni e héten megy haza, tehát jön a rendszerváltás, és - persze továbbra is segítséggel, de - kipróbáljuk, milyen háromfôs családként funkcionálni, ami azért nem lesz rossz. Az elmúlt két hetet meglepôen jól bírtam egyébként, megint horgoltam a gyereknek, sôt még festettem is. Ahhoz képest, hogy persze a horgolt állatot befejeztem, a kép meg work in progress, az elsôre elment 17-18 befektett órám, a másodikra meg 2.

Rufus (Köszi Anett&Col a könyvet ;))

Tegnap ritka pocsék hangulatom volt. Általában pedig igyekszem optimistán szemlélni a helyzetet, és nem ráforogni arra, hogy legrosszabb esetben ágyban fekvő nyomorékká válhatok, ha tovább roppannak csigolyáim, de vannak napok, amikor ez nagyon nehéz. Végleg el is tört nálam a mécses, mikor a kisfiam besztrájkolt, és nem volt hajlandó velem aludni, miután már annyira megszokta, hogy mindig Mama altatja, mert neki megy a karban ringatás.

Rossz passzban aztán nagyon megy a festés.

 

A hétvégén Pesten voltunk Gó versenyen, amiről inkább Cs tudna maratoni posztot írni - legalábbis az alapján, hogy mennyit áradozott róla hazafelé a kocsiban. A góval kb. 5-6 éve foglalkozik már nagy elhivatottsággal, komoly hobbi szintjén. Sajnos Debrecenben nincsen gó klub (van viszont a Carpe Diem teaházban egy goban - ami köré éppen klubot igyekszik szervezni, ha érdekel, kérjetek felvételt a Debreceni Gó Klub facebook oldalára!), így Cs minden alkalmat megragad, hogy eljusson a versenyekre, ahol végre érdemes ellenfelekkel játszhat. Ugyan a verseny szabályai értelmében nem lehetett ő a 102 fős verseny első helyezettje, viszont 6 meccsből 5-öt megnyert, úgyhogy a büszkeség mellé ajándékba kapott két vouchert, amely 1-1 góórára szól egy 5 profi danos román gómesterrel. Szerintem ennél nagyobb ajándékot nem is kaphatott volna!

Kihasználva a Pestre utazás alkalmát, Lacával együtt felmentünk a Galéria Körbe. Ez egy olyan művészeti szakkör, amelyhez hasonló színvonalú csoport jelenleg sajnos nincsen Debrecenben. A Kört a zebegényi táboros tanáraink szervezik, és itt kifejezettebben a rajzi készség fejlesztésére koncentrálódnak a dolgok. A beérkező tanulók maguk dönthetik el, hogy az előkészített geometriai testes csendélet, klasszikus használati tárgyas csendélet, portré vagy akt témájából mit választanak. Persze érdemes előtte konzultálni a tanárokkal, hogy az ember belője a szintjét, és ne az akttal kezdjen, ha még kockát se tud rendesen rajzolni. Nálam az most a konszept, hogy szeretném komolyan fejleszteni a rajztudásomat (itt komoly hiányosságaim vannak sajnos), és ehhez otthon rajzolok, illetve emellett festek. Havonta egyszer pedig elmegyek a Körbe, ahol meg tudom konzultálni a tanárokkal a munkáimat, illetve ott is tudok rajzolni. Noha ezzel lassabban fejlődök, mintha folyton el tudnék járni, de hát ez is valami...

A mostani alkalomra elvittem a vázlataimat és a festményemet, amit az előző posztban bemutattam.

A tanárok is megerősítették azt, ami már minket is piszkált a képpel kapcsolatban: amellett, hogy a torony, annak ablakai és az előtérben lévő nagy ablak kivágottnak hat, és ahogy apukám mondaná, a torony sisakja egyenesen "hülyegyerekes" és meseszerű, a kép félúton van a naturális és az absztrakt ábrázolás között. Sok ponton az előadásmód ugyanis természet utáninak hat, ugyanakkor a konszept absztrakt (nincs perspektíva pl.). Azt mondták, hogy kísérletezzek még ezzel a képpel, mert a vázlatok több irányt is kijelölnek, és ha megjárom az utakat, akkor talán én magam is megválaszolom a kérdést, hogy mi vonz jobban: a naturális vagy az absztrakt (az a baj, hogy mindkettő). Mindenesetre dicsérték a színbontást, a hátteret, és az előtérben lévő két kisebb házat. Sok jó ötletet kaptam, szóval azt hiszem, valóban tovább fogok dolgozni ezzel a képpel, amíg ki nem merítem a témát.

Zárásként a mai nap jó híre: bekerült az egyik táboros képem a Hajdú-Bihar Megyei Őszi Tárlatra! Amatőrök számára ez nagy dicsőség, mert ez a legnagyobb olyan regionális megmérettetés, ahova nem csak profik adhatnak be munkákat. Az őszin profik és amatőrök is adhatnak be, és a profik mellett bekerülni a több százból kiválasztott végső hatvanba tényleg nagy szó. Pénteken kiállításmegnyitóra megyünk! :)

A minap állapítottam meg magamban, hogy az, akit festészeti problémák foglalkoztatnak, boldog ember. A koncepción agyalni ugyanis rettentő jó dolog, annyi irány és előadásmód van (amit még meg kellene tanulni, gyakorolni), hogy idő legyen annyi, hogy mindet ki tudja próbálni az ember. A fejlődés (remélhetőleg) folyamatos, a festészet olyan terület, amivel életed végéig tudsz új utakat járni. Ez a biztosság érdekes módon nagyon kellemes fogódzónak érződik az életben.

Az elmúlt egy hónapban egy és ugyanazon témán dolgoztam végig, és tegnapra értem el a "most már abbahagyom" fázisáig. Valszeg annyira sokat néztem már a képet, hogy magam sem tudom, szeretem-e igazán. Már nem tudom kívülről/távolról nézni (bár a távolság kétségtelenül jót tesz neki, hehe), úgyhogy eltökéltem, hogy megírom ezt a posztot, mert az elmúlt egy hónap rettentő jó szellemi móka volt, aztán félrerakom, és jó sokáig rá se nézek majd...

A történet Firenzében kezdődött, vagy még inkább a festőtáborban, ahol ráharaptam Barcsay Jenő Forma és tér c. könyvére. A zöld házas képet is ez a könyv ihlette, aztán itthon elemeltem Apától, és elkezdtem olvasni. Még csak a vonalaknál és a síkoknál tartottam, de máris ezer kis gondolatbomba robbant. Mondok egy példát: rajzolj egy egyenes vonalat ferde irányban. (De komolyan, rajzold, csak játszásiból!) A vonal feléd eső része legyen vastagabb, majd tőled távolodva vékonyodjon el. Majd rajzolj mellé egy ugyanolyan vonalat, ugyanabba az irányba mutatva, de most a közelebb eső része legyen vékony, és távolodva vastagodjon. Mit érzel, ha ránézel a két vonalra? Melyik vonal távolodik tőled? Mit csinál a másik?
Bingo, az első az, amitől azt érzed, megteremtetted a térérzetet, hiszen a szem a távolabb eső dolgokat, kontúrokat vékonyabbnak látja, míg a másiknál kifordul a tér, mintha egy botot rajzoltál volna. Persze, nyilvánvaló dolog. De micsoda hatalma van a vonalnak! Tehát pl. ha festek valamit, és minden kontúr egyforma, hiába van ott mondjuk több épület és térsík, egyetlen síkba feszítem a látványt. Ha az egyforma vonalakkal körbehatárolt síkokat viszont úgy festem meg, hogy azokban a színekkel érzékeltetem a térhatást (pl. hideg színek távolodnak, melegek előre jönnek), feszültség jön létre a képen, mert a szemet furcsa csalódás izgatja: miért van a színeknek térhatása, mégis látok mindent úgy, mintha egy síkban lennének?
Aztán elmentünk Firenzébe, ahol készítettem egy vonalrajz vázlatot a Santa Croce bazilikáról nyilván hátulról. Íme néhány fotó a modellről:

Helyszíni vonalrajz:

Először egy ugyanilyen, egyformán kontúrozott képet szerettem volna, de amikor elkezdtem színvázlatot készíteni, rájöttem, hogy kíván a kép némileg több színi tervezést, teret, és kompozíciós javítást. Első színvázlat:

Éreztük, hogy a kompozíció itt eléggé szétesik, és nincs egy fókuszpont, ahol megpihenne a szem. Cs szerint a templomtoronynál lévő térhatás (torony oldala) érthetetlen volt ahhoz képest, hogy minden síkban van, így azt elhagytam. Hasonló sorsa jutott a toronycsúcson lévő érthetetlen kutyaház is, amit egy szolid keresztre cseréltem. Készítettem egy újabb színvázlatot, aztán még egy lépés vissza, tónusvázlatok. Végül néhány terv a kontúrokra:

 Végül emellett a tónusvázlat mellett döntöttem (de a kettővel fentebbi képen a két csillagos volt a favoritom):

Még egy színvázlat:

Aztán belecsaptam a lecsóba, és elkezdtem megfesteni 30X40-esben. Kb. három hetes festés-pihentetés, festés-pihentetés után István adta meg az utolsó lökést. Ilyen lett a végeredmény, alias ahogyan abbahagytam:

A kontúrozás végül egészen szolid lett, elvetettem az egy síkba feszítést, viszont a tárgyaknak nincs perspektívája, és csak színekkel oldottam meg a térhatást.

Véletlenül sem állítom, hogy ez életem legjobb festménye (legalábbis remélem :)), viszont nagyon tanulságos játék volt.
 

Látjátuk feleim szümtükhel

visszatérek én, mint Bobby Ewing a zuhany alól!

Igyekszem mindenről beszámolni kis bekezdés-sorozatok formájában.

Egészség:
Kezdem a lényeggel: jó hírek vannak, ugyanis az elmúlt két vérvétel kimutatta, hogy javultak az eredményeim! Főleg azok a mutatók, amelyek a máj hosszabb távú állapotromlására utalnak. Úgy tűnik, hogy a májusi fellángolásból végre kezdünk kilábalni. (Végülis, mindjárt szeptember...) A doki nagy örömömre elkezdte csökkenteni a szteroid adagot, most már majdnem csak feleannyit szedek. Kedden viszem neki vissza a legújabb vérvételes papírt, aztán megmondja, hogy mi a következő lépés. De ez jó jele annak, hogy nem megyek én még olyan gyorsan várólistázni! :)
A csökkentés amúgy nem is ártott, ugyanis képzeljétek el, eltört egy bordám. Ágyon, szimpla nyújtózás közben. Valami kattant egyet, akkor hasító fájdalmat éreztem, aztán mikor mondtam később a házidokinak, hogy valami megint becsípődhetett, mert két hete az ágyban alig bírok megfordulni, mondta, hogy lehet nem ártana egy röntgen, mert a szteroid csontrikulást okoz, és ilyenkor törhet a borda. Hádde mondom, nem vasajtónak szaladtam ám! És a röntgen kimutatta a roppanásra két hétre, hogy "Bordatörés utáni, jól álló állapot." Beszarás, mi? A belgyógyásznak mikor mondtam, nulla meglepődéssel nyugtázta, hogy "Igen, gyakran (sic!) előfordul az ilyen." Ehh.

Festőtábor:
Pénteken röntgeneztek, hétfőn mentem a táborba. Kedden észreveszem, hogy nem fáj semmim. Annyira durva, olyan jól éreztem magam a táborban, hogy az adrenalintól egyszerűen minden fájdalom elmúlt. Óóriási!
Mivel két éve nem festettem, ez az egész egy kedves régi hobbi lett a fejemben (na nem mintha azelőtt hivatásból űztem volna - sajnos). Úgyhogy úgy mentem a táborba, hogy ha egyetlenegy sikerélményem is lesz, már megérte. No meg persze már csak azért is, mert tiszta szanatórium az egész: 40 éves tábori faházak majdnem a hegytetőn, a vécé, zuhanyzó másik épületben (egy reggel három házzal feljebb egy őz nézett velem szembe az udvaron), étkezni lecsattogunk a hegyről majdnem a folyóig, az iskolai menzára, a műterem fenn egy másik dombon, net sehol. A faluban wiki 2011-es adatai szerint 1172-en laknak, de nekem folyton úgy tűnt, hogy mindenhol a mi tábori csapatunkat látom, és rajtunk kívül van még a faluban vagy két másik statiszta (azok is csak modellnek, hehe). Mintha megállt volna az idő.
A hét témája az "erővonalak" volt. Az alap gondolatát ennek elmagyarázták nekünk első este, majd minden további estén előadásokat hallottunk és képeket nézegettünk a téma elemzése céljából. A héten keresztül így gyakorlatilag mindenki küzdött a fogalom megértésével és annak képi ábrázolásával. A két tanár bíztatott minket az absztrahálásra, a látvány geometriai formákra való redukálására (mint a kubizmusnál), ami segíti a kép jobb szerkesztését és megkomponálását, és azoknak a bizonyos erővonalaknak a megtalálását, kifejezését. Lényeg a lényeg, saját szavaimmal megfogalmazva, hogy az erővonal nem pusztán egy vonal, hanem lehet vonal, forma, egy ritmus, egy tónus, színharmónia, amely konzisztensen végighalad a képen, és megadja annak dinamikáját és erejét. Na, én ezen a problémán egy teljes héten keresztül vekengtem úgy, mint ahogy most ti, hogy jó-jó, de mégis mi a pék ez az erővonal...? És még jól is éreztem magam eközben. :) Agyam kitörlődött, és csak ez a festészeti probléma foglalkoztatott egész héten, azon kívül, hogy ettünk és aludtunk. Végül az alábbi képeimet állítottuk ki a szombati közös kiállításon (ahol főleg családtagok és a már fent említett két statiszta jelent meg):

Az a híd nagyon foglalkoztatott, amint látszik, és elégedett voltam magammal, amiért volt türelmem ceruza- és színvázlatokat készítenem a festményekhez, mert korábban ezt nem készítettem elég kitartóan (volna is bőven hova fejlődnöm rajzilag (is)). Tulajdonképpen több képet is szeretek ezek közül, de az utolsó zöld ház a kedvencem. Úgy érzem, jót tett a két év kihagyás, mert sokkal felszabadultabban tudtam új utakra lépni, és hogy most sikerült a korábbiakhoz képest továbblépnem.

Pszt: mellesleg ha most vesztek, és két év múlva elpatkolok, rettenetesen fel fog menni az értékük. :D

Off egy hétre festőtáborba.
Az Éjvikének meg köszönöm a titkos könyvet! <3
 

Már többen is mondták nekem, hogy hülyére dolgozom magam, de egyszerűen nem bírok leállni.
Szerintem kb. évek óta nem volt időm csak erre koncentrálni, és az agyam most be akar szippantani mindent, amit csak tud, de azonnal. De amúgy ésszel még én is látom, hogy nem annyira kéne a hét 6-7 napján kutatással foglalkozni, mert még dull girl leszek. Tulképp az a baj, hogy a clevelandi utazás miatt spórolok, és ezért nem megyek minden hétvégén New Yorkba császkálni. Aztán ha meg már nem kirándulok, mit csináljak itthon? Tévézés nem érdekel, regényt minden nap olvasok, sportolok is. És igen, sajnos nem iszom rendesen. Festeni kéne, már kb. sajnos elfelejtettem. :((
DE egy hét múlva jön a Kánaán (két lábon, vagyisnem, repülőn), aztán akkor eldobom majd a kaszát meg a kapát, és egy hétig nem lát itten senki.
És még egy jó hír a mai napra: a kedvenc témavezetőm gründolt nekem egy kiruccanást a minnesotai Immigrant History Research Centerbe, amire kapok kutatói utazási támot, és ha minden jól megy, ingyen szállást. Ez az élet Babolcsai néni!

Első napok New Brunswickban

Tulajdonképpen Highland Parkot kellett volna írnom, mert a lakóhelyem itt van. HP egy község a Raritan folyó partján, amelyet egy híd köt össze New Brunswickkal, ahol a kutatásomat fogom végezni. Úgyhogy az egyszerűség kedvéért legyen NB.
Eddig minden szuperül alakul, és ennek őszintén örülök. Amióta átéltem tavalyi kis New York-i kalandomat abban a szállodában, ahol 27 rugót fizettem egy éjszakáért, aztán végig is imádkoztam ébren, mert úgy nézett ki a hely, mint ahol esténként ártatlan európai turistákat gyilkolnak halomra, ráadásul még az ajtót se lehetett becsukni, némileg átgondoltam, mekkora a szám... Meg valszeg öregszem is, mert egyre jobban adok a nyugalomra és a komfortra. 
Az érkezés és az első két nap igen jól sikerült, mert Allison, a lakótárs, elém jött a reptérre, segített húzni a csomagomat, ráadásul még a taxit is kifizette NB-ból HP-ba. Emellett végigbeszélgettük az utat, és az az első benyomásom, hogy egy igen értelmes, normális nővel van dolgom. Jó kezdet. Egyébként Allison most fejezte be a PhD-ját töri szakon a Rutgersen (az egyetem, ahol én is fogok kutatni), és a magyar viszonyokkal ellentétben ők meg is írják a 3. év végére a disszertációt. Szóval egy doktorral lakom egy fedél alatt. Egyébként idősebb lehet, mert azt mondta, hogy a 90-es években fejezte be az egyetemet. Ha tippelnem kéne, akkor 35-nek néz ki, de valszeg 40 körül járhat. Most kisebb munkákon dolgozik, és pályázgat helyekre, egyetemre szeretne bekerülni tanítani, amire itt úgy tűnik, nagyobb az esély. A Berkeley-re, többek között.
A lakás egyszerű, régiesebb, némileg lelakottabb állapotban van, de otthonosan van berendezve, főleg középbarna színű bútorokkal és rettentő sok könyvvel, oh yeah. Van egy nappali, étkező, egy egész nagy konyha, egy kicsi fürdőszoba, Allison szobája meg az enyém. Az én szobám eléggé kicsi, nagyjából elfér benne kényelmesen egy nagyobb ágy és ennyi, úgyhogy a munkát valszeg kint fogom végezni a nappaliban vagy az étkezőben. Jelenleg egy kihúzható kanapén alszom, de ettől sürgősen meg kell szabadulnom, mert az éjjel minden bordám közé befurakodott legalább egy rugó. Ráadásul még rövid és keskeny is, nincs mit tenni, mennie kell. Ez most egy nagyon fontos projekt, nem akarok minden éjjel 60-szor felkelni. A ház földszintjén, külön bejárattal két srác lakik, akiket elég ritkán látni, pultosként dolgoznak amúgy. Ma a pincében találkoztam az egyikükkel. Van egy kutyájuk is, de az meg nem ugat. Az apartmanunk két végében ki lehet menni, és egy szűkebb lépcsőházszerűségbe érkezel, ahonnan fel lehet menni a padlásra meg le a pincébe. A pincében mosunk, ott van egy mosó- és egy szárítógép az egyik kisebb helyiségben. A srácok szerintem a pince nagyobb "szobáját" is használhatják valamire, mert be van bútorozva (bár félig-meddig egy raktárhelyiség), de vannak egészen nagy festmények a falon, meg klasszikusok festett reprói, ami arra enged következtetni, hogy vagy fest valamelyikük, vagy vannak festő spanjaik. Még gondolkozom én is, hogy hol tudnék felállítani egy festő táborhelyet, ahol nem is csapkodok össze mindent, meg nem is vagyok nagyon útban. Allison ebben is segítőkész, szerintem ha kiválasztom, hogy hova szeretném, simán eltakarítja onnan a cuccokat. De először még a létfontosságú ügyeket kell intézni.
Eddig három körben vásároltam kaját, tisztasági szereket és mosószert. A házunk egyébként tuti helyen van, 1 percre HP főutcájától, és cca. 3-4 percre van több bolt, bank, posta, gyógyszertárak, orvosi rendelők, fodrász, lakberendező, stb. Az élelmiszerárakat még nem számolgattam át ugyan forintba, de nagyjából minden drágább, mint otthon. Ráadásul fogadalmam is, hogy kevesebbet és egészségesebben szeretnék enni, és sportolni, mert erre otthon nem volt időm, hogy ne legyen olyan jóllakott napközis fejem. Nyilván mindenből igyekeztem ráadásul a biot venni, de itt nagyjából az organikus a tuti jelszó, még olyan boltot is láttam az utcán, hogy organikus lakástakarítást vállalnak. Ami sajnos kiábrándító a vásárlással kapcsolatban, hogy volt hely, ahol nem működött a kártyám. Kétszer is fordultam, és két külön terminálnál is visszautasított, pedig a CITI-s ügyfélszolga azt mondta, hogy minden jól van rajta beállítva, aktív, stb.  Ma sikerült is vele pénzt felvennem, utána meg automatikusan letiltottak. A CITI-nek ugyanis megvan az a hülyesége biztonsági korlátozása, hogy ha külföldön vesz fel valaki pénzt, automatikusan letiltják utána a kártyát, aztán később felhívnak, hogy valóban te voltál-e. Emiatt a kis pajkosság miatt viszont a következő élelmiszerboltban is elutasított a terminál. Szerencse, hogy volt nálam kp. Na mindegy, ez így elsőre elég döcögős, el is sírtam magam az engem felhívó ügyfélszolgálatosnak, hogy hát izé, nem ment, két helyen se, direkt ezért kértem ezt a csomagot, nagyon csalódott vevő vagyok. De minden jel szerint nem a kártyával van mégse a baj.
Holnap valószínűleg elmegyek reggel egy magyar misére az amerikai magyar katolikus templomba. Amúgy is összespanoltam már tavaly a pappal (aki I love Budapest feliratú pólóban nyitott ajtót), a kutatásban is szeretném majd a segítségét kérni, és hát a lelki egészségemnek is jót fog tenni. Hétfőtől szervezgetek pár találkozót az egyetemi emberekkel, aztán hadd szóljon.
Na, mehettek kávézni, mára befejeztem. :)

Eladó festmények

Kedveskéim,

eladásra kínálom két festményemet a tavalyi kiállításomról, jazz-blues témában, kerettel vagy anélkül. Árakról érdeklődni privátban tudtok nálam.

Méretek:
"B.B. King" - 40x50 cm (fekvő)
"Hallgasd!" - 50x40 cm (álló)