Hogy ne kelljen egy heti hideg élelemmel felszerelkezve olvasnotok a beszámolómat, próbálok inkább több posztban írni. (Így se lesz rövid, de mikor beszéltem én keveset?)
November 23-án pénteken este 10-kor érkeztem Clevelandbe a Hilton Hotelbe, ahol a Magyar Kongresszust megrendezték. A konferencia elsősorban az amerikai magyarság jelene és jövője témakör köré épült, de témában mégis bőven elfért benne az én előadásom is (ami ugyebár a múltat érinti). Nagy izgalmam oka az volt, hogy először adtam elő amerikai magyar közönség előtt, akik nem csak olvastak róla, hanem nap mint nap megélik ezt az élményt. Szóval bennem volt a félsz, hogy mi lesz, ha felhördülnek, hogy mmmicsodaaaaa?? A parát két dolog fokozta: az egyik szervező a szobába kísérésem közben megjegyezte, hogy két ember csak miattam(!!!!) jött el a konfra, és hogy elejtettek egy olyat, hogy majd azért helyrerakják a megközelítésemet, mert szerintük nem annyira jó ez, hiszen én ezzel és ezzel az emberrel dolgozok együtt New Brunswickban. Nyilvánvalóan totál ideges lettem. Egyrészt rosszul esett, hogy még az előadás meghallgatása előtt eldöntötték, hogy milyen a megközelítésem, másrészt az említett emberrel kb. egyszer beszéltem, mióta New Brunswickban vagyok.
Az izgalom másik oka egy egészen epic történetecske. Mire a hotelbe értem, telefonüzenetet kaptam ugyanis attól a New Brunswick-i nőtől, aki két hete felhívott, hogy társulna hozzám az útra. Az üzenetben kifejtette, hogy ő már úton van Cleveland felé, és jön a bálra. Nem foglalt szállást, mert ő sokallja a 100 dolláros szobaárat, de kitalálta, hogy ő berakná a cuccát a szobánkba, ott elkészülne a bálra, majd hajnalban a buli végén meghúzódna a szobánkban a karosszéken, és mivel én úgyis hajnalban megyek haza, és otthagyom a helyemet, ő befekszik az ágyamba. Hadd ne kommentáljam, érzitek szerintem... Este 10:30-kor mondom már nem hívom fel, majd holnap. Nyilvánvalóan felejtse el. Ráadásul szobatársam is volt egy számomra akkor még ismeretlen ember személyében, rá se lehet csak úgy akárkit rászervezni. Erre este 11-kor csörgött a telefon, és hívott a nő. Mondtam neki, hogy na hát azt már nem, esetleg a cuccát berakhatja, de vigye el a buli végén. ("Hát jó, hát majd akkor meghúzódok a szálloda halljában, remélem nem dobnak ki... vagy elindulok hajnalban a buszpályaudvarra, hátha nem támadnak meg a feketék...") A végére mondtam neki, hogy másnap megkérdem a szervezőket, hogy van-e szoba, ahova társulhat. A kb. félórás esti 11 órás beszélgetést azzal koronázta meg, hogy megkért, meséljek már arról, hogy és amúgy én mit dolgozom Debrecenben... Hát mondom ne haragudjon, de ezt ne 11-kor beszéljük meg.
A két kis afférnak köszönhetően olyan ideges lettem, hogy egész éjjel aludtam vagy három órát.
Másnap persze mindenki irtó kedves volt, és az a két ember, aki miattam jött, semmi olyan dolgot nem mondott, amivel helyre akart volna rakni. Az ember neve, akivel feltételezetten együtt dolgozom, szóba került, és ennyivel le is lett tudva, mikor mondtam nekik, hogy igen, bemutatkoztunk egyszer. Mindenki nagyon kedves és érdeklődő volt, csomó embernek bemutattak, és támogattak. Az előadásom jól sikerült, úgy ment, ahogy terveztem, elmondtam mindent, belefértem az időbe. A poén az volt, hogy annyi kérdés és hozzászólás volt, hogy a végén leállították az embereket a szervezők, mert kifutottunk az időből. De még utána is ott maradtak szó szerint sorbanállva az emberek, hogy beszélgessünk. Ezek szerint fontosnak tartják a témát! :) A legtöbb tanácsot az MTA Néprajztudományi Intézetének jelenlegi igazgatója adta, akivel az utána következő bálon sikerült hosszabban is beszélnem, és azt mondta, ha majd egyszer oda jutok, hogy a disszertációhoz össze kell állítani a bizottságot, ő szívesen lenne tag! :) Ez számomra órási szó!! Az előadás kapcsán szóba került egy másik olyan téma is (eltűnőben lévő amerikai magyar adatok megőrzése, gyűjtése, esetleg adatbázisba tétele), ami köré újabb projektet lehetne indítani, és amiben a véleményemre voltak kíváncsiak. Ebből jövőre akár még lehet is valami, vannak ötleteim. (Persze most nem ez az elsődleges.) Egy szó mint száz, szerintem az előadás nagyon hasznos volt kritikával és kommentekkel együtt. Érzem, hogy szinte napról napra formálódik a koncepció, és ez nagyon jó dolog, tudni, hogy jó úton haladok, már csak meg kell csinálni. A konfok igazából erre nagyon jók: hogy minél többen véleményezzék, és általa bejöjjenek új nézőpontok, vagy a már meglévőket tudjam finomítani. Meg persze a kapcsolatépítésre! Végre sikerült személyesen megismerkednem olyan emberekkel, akikkel eddig csak emaileztem. Hála Istennek mindenki pont olyan jó fej volt, mint amilyennek képzeltem! Sőt, az esti magyar bálon valószínűleg a legbulisabb bandához kerültem, akik kb. velem egykorúak voltak, és végig tolták a poénokat, de közben egy csomót beszélgettünk arról is, hogy ők hogy élik meg a magyarságukat. Ez egy külön érdekes rész volt, az ő szájukból hallani, hogy mit jelent nekik ez az egész, miért fontos, stb. Félreértés ne essék, ez nem valamiféle nagyítóval vizsgálás volt a részemről, ők meséltek, én meséltem, mindenki kíváncsi volt a másikra, szóval tök jó volt. Például említették, hogy szerintük a nyelvük nekik megrekedt az 50 évvel ezelőtti magyar nyelvnél, mert ők az akkor használt kifejezéseket tanulták meg a szüleiktől, és nem a mai szlenget. Én meg ámultam, hogy milyen szépen és választékosan beszélnek, nem úgy, mint a mai átlag magyarországi fiatalok, akik nem 10 szót variálnak a "jó" kifejezésére, hanem rávágják mindenre, hogy "fasza!" A másik, amiben nagyon egyet tudtam velük érteni, hogy nekik Amerikában sokkal több munka, elszántság és elhivatottság megtartani a magyarságukat, mint nekünk, akik otthon élnek. Nem egy embertől hallottam például azt, hogy hetente akár több száz (!!) mérföldet leutaznak, hogy elvigyék a gyereket magyar gyerekklubba, iskolába, cserkészetbe, templomba, rendezvényekre. És igen, könnyebb lenne nekik beolvadni. De küzdenek, és ebben óriási munka fekszik.
Hogy sztorimat zárjam, és tudom, hogy mindenki azon rágja a körmét, vajon mit történhetett a New Brunswick-i nővel... elmesélem, hogy reggel beszéltem a szervezőkkel, akik mondták, hogy jajj, ismerik ezt a nőt, pár éve volt ott, és nagyon alpárian viselkedett, megbotránkoztatta a bálozókat, van, aki azóta nem jár a bálra. Nem fogják beengedni a rendezvényre, a szobába tilos beengedni (megkönnyebbültem), és ha odamegy a nő, keresse őket, majd lebeszélik vele. A nőnek hagytam egy üzenetet, aztán meg ő hagyott nekem, hogy hát köszöni a segítséget, de meggondolta magát, és mégse jön. Mindez kiderült 1 órával az előadásom előtt.
A bál után fél 1-kor ágyba kerültem, majd 3:30-kor keltem, hogy 6 óra alvás után tovább utazzak Minneapolisba. Tubikántinnyúd.
Végül néhány fotó:
https://picasaweb.google.com/olahtimeaeva/Cleveland_20121124?authkey=Gv1sRgCJP5yPuBvdLSqQE#
November 23-án pénteken este 10-kor érkeztem Clevelandbe a Hilton Hotelbe, ahol a Magyar Kongresszust megrendezték. A konferencia elsősorban az amerikai magyarság jelene és jövője témakör köré épült, de témában mégis bőven elfért benne az én előadásom is (ami ugyebár a múltat érinti). Nagy izgalmam oka az volt, hogy először adtam elő amerikai magyar közönség előtt, akik nem csak olvastak róla, hanem nap mint nap megélik ezt az élményt. Szóval bennem volt a félsz, hogy mi lesz, ha felhördülnek, hogy mmmicsodaaaaa?? A parát két dolog fokozta: az egyik szervező a szobába kísérésem közben megjegyezte, hogy két ember csak miattam(!!!!) jött el a konfra, és hogy elejtettek egy olyat, hogy majd azért helyrerakják a megközelítésemet, mert szerintük nem annyira jó ez, hiszen én ezzel és ezzel az emberrel dolgozok együtt New Brunswickban. Nyilvánvalóan totál ideges lettem. Egyrészt rosszul esett, hogy még az előadás meghallgatása előtt eldöntötték, hogy milyen a megközelítésem, másrészt az említett emberrel kb. egyszer beszéltem, mióta New Brunswickban vagyok.
Az izgalom másik oka egy egészen epic történetecske. Mire a hotelbe értem, telefonüzenetet kaptam ugyanis attól a New Brunswick-i nőtől, aki két hete felhívott, hogy társulna hozzám az útra. Az üzenetben kifejtette, hogy ő már úton van Cleveland felé, és jön a bálra. Nem foglalt szállást, mert ő sokallja a 100 dolláros szobaárat, de kitalálta, hogy ő berakná a cuccát a szobánkba, ott elkészülne a bálra, majd hajnalban a buli végén meghúzódna a szobánkban a karosszéken, és mivel én úgyis hajnalban megyek haza, és otthagyom a helyemet, ő befekszik az ágyamba. Hadd ne kommentáljam, érzitek szerintem... Este 10:30-kor mondom már nem hívom fel, majd holnap. Nyilvánvalóan felejtse el. Ráadásul szobatársam is volt egy számomra akkor még ismeretlen ember személyében, rá se lehet csak úgy akárkit rászervezni. Erre este 11-kor csörgött a telefon, és hívott a nő. Mondtam neki, hogy na hát azt már nem, esetleg a cuccát berakhatja, de vigye el a buli végén. ("Hát jó, hát majd akkor meghúzódok a szálloda halljában, remélem nem dobnak ki... vagy elindulok hajnalban a buszpályaudvarra, hátha nem támadnak meg a feketék...") A végére mondtam neki, hogy másnap megkérdem a szervezőket, hogy van-e szoba, ahova társulhat. A kb. félórás esti 11 órás beszélgetést azzal koronázta meg, hogy megkért, meséljek már arról, hogy és amúgy én mit dolgozom Debrecenben... Hát mondom ne haragudjon, de ezt ne 11-kor beszéljük meg.
A két kis afférnak köszönhetően olyan ideges lettem, hogy egész éjjel aludtam vagy három órát.
Másnap persze mindenki irtó kedves volt, és az a két ember, aki miattam jött, semmi olyan dolgot nem mondott, amivel helyre akart volna rakni. Az ember neve, akivel feltételezetten együtt dolgozom, szóba került, és ennyivel le is lett tudva, mikor mondtam nekik, hogy igen, bemutatkoztunk egyszer. Mindenki nagyon kedves és érdeklődő volt, csomó embernek bemutattak, és támogattak. Az előadásom jól sikerült, úgy ment, ahogy terveztem, elmondtam mindent, belefértem az időbe. A poén az volt, hogy annyi kérdés és hozzászólás volt, hogy a végén leállították az embereket a szervezők, mert kifutottunk az időből. De még utána is ott maradtak szó szerint sorbanállva az emberek, hogy beszélgessünk. Ezek szerint fontosnak tartják a témát! :) A legtöbb tanácsot az MTA Néprajztudományi Intézetének jelenlegi igazgatója adta, akivel az utána következő bálon sikerült hosszabban is beszélnem, és azt mondta, ha majd egyszer oda jutok, hogy a disszertációhoz össze kell állítani a bizottságot, ő szívesen lenne tag! :) Ez számomra órási szó!! Az előadás kapcsán szóba került egy másik olyan téma is (eltűnőben lévő amerikai magyar adatok megőrzése, gyűjtése, esetleg adatbázisba tétele), ami köré újabb projektet lehetne indítani, és amiben a véleményemre voltak kíváncsiak. Ebből jövőre akár még lehet is valami, vannak ötleteim. (Persze most nem ez az elsődleges.) Egy szó mint száz, szerintem az előadás nagyon hasznos volt kritikával és kommentekkel együtt. Érzem, hogy szinte napról napra formálódik a koncepció, és ez nagyon jó dolog, tudni, hogy jó úton haladok, már csak meg kell csinálni. A konfok igazából erre nagyon jók: hogy minél többen véleményezzék, és általa bejöjjenek új nézőpontok, vagy a már meglévőket tudjam finomítani. Meg persze a kapcsolatépítésre! Végre sikerült személyesen megismerkednem olyan emberekkel, akikkel eddig csak emaileztem. Hála Istennek mindenki pont olyan jó fej volt, mint amilyennek képzeltem! Sőt, az esti magyar bálon valószínűleg a legbulisabb bandához kerültem, akik kb. velem egykorúak voltak, és végig tolták a poénokat, de közben egy csomót beszélgettünk arról is, hogy ők hogy élik meg a magyarságukat. Ez egy külön érdekes rész volt, az ő szájukból hallani, hogy mit jelent nekik ez az egész, miért fontos, stb. Félreértés ne essék, ez nem valamiféle nagyítóval vizsgálás volt a részemről, ők meséltek, én meséltem, mindenki kíváncsi volt a másikra, szóval tök jó volt. Például említették, hogy szerintük a nyelvük nekik megrekedt az 50 évvel ezelőtti magyar nyelvnél, mert ők az akkor használt kifejezéseket tanulták meg a szüleiktől, és nem a mai szlenget. Én meg ámultam, hogy milyen szépen és választékosan beszélnek, nem úgy, mint a mai átlag magyarországi fiatalok, akik nem 10 szót variálnak a "jó" kifejezésére, hanem rávágják mindenre, hogy "fasza!" A másik, amiben nagyon egyet tudtam velük érteni, hogy nekik Amerikában sokkal több munka, elszántság és elhivatottság megtartani a magyarságukat, mint nekünk, akik otthon élnek. Nem egy embertől hallottam például azt, hogy hetente akár több száz (!!) mérföldet leutaznak, hogy elvigyék a gyereket magyar gyerekklubba, iskolába, cserkészetbe, templomba, rendezvényekre. És igen, könnyebb lenne nekik beolvadni. De küzdenek, és ebben óriási munka fekszik.
Hogy sztorimat zárjam, és tudom, hogy mindenki azon rágja a körmét, vajon mit történhetett a New Brunswick-i nővel... elmesélem, hogy reggel beszéltem a szervezőkkel, akik mondták, hogy jajj, ismerik ezt a nőt, pár éve volt ott, és nagyon alpárian viselkedett, megbotránkoztatta a bálozókat, van, aki azóta nem jár a bálra. Nem fogják beengedni a rendezvényre, a szobába tilos beengedni (megkönnyebbültem), és ha odamegy a nő, keresse őket, majd lebeszélik vele. A nőnek hagytam egy üzenetet, aztán meg ő hagyott nekem, hogy hát köszöni a segítséget, de meggondolta magát, és mégse jön. Mindez kiderült 1 órával az előadásom előtt.
A bál után fél 1-kor ágyba kerültem, majd 3:30-kor keltem, hogy 6 óra alvás után tovább utazzak Minneapolisba. Tubikántinnyúd.
Végül néhány fotó:
https://picasaweb.google.com/olahtimeaeva/Cleveland_20121124?authkey=Gv1sRgCJP5yPuBvdLSqQE#
