A gyerek olyanokat pukizik sorozatban, mondom a metángáz fog minket elvinni. A nagyanyja röhögőgörcsöt kapott tőle, könnyesen nevet rá, a gyerek meg hangosan visszakacarászik. #IHeartSaturdays

Az elmúlt egy-két hétben a lentiek mellett is nagyon megszaladt itt a minden: most már a lakáson belül rolátor nélkül közlekedek, voltam már pár napja boltban vásárolni (Cs szerint addig néztek ki jól a kiadásaink, amíg ágyban feküdtem, pedig ez totál nem igaz, én netről is mindig szívesen rendelek), elmentem tegnap a főnök búcsúbulijába (előtte meg is fodráckodtak :D), ma meg bevittük bemutatásra a kölköt a munkahelyre. A vicc az, hogy kiderült, nem csak fizikailag szoktam el a mocorgástól, hanem fejben is, most úgy fekszem itt a kanapén leszedálva, mintha egész nap Paulo Coelhót olvastam volna.

"Annyi fájdalomcsillapító tapaszunk van már itthon, hogy nyithatnánk tapasz bárt!"
Mondtam én széles mosollyal, ő meg megkért, hogy ma már ne szóljatok hozzá, és visszafordult gózni. Így múlik el a világ dicsősége! Pedig épp ma anekdotázta el a Leventének, hogy szerelmünk hajnalán ő napokig gyakorolta egy-egy étel elkészítését, hogy a legjobban sikerüljön, mikor nekem főzi. Ehhez képest én egy romantikus reggelen hatalmas fej nyers gombát tálaltam neki. "Nem az a baj, hogy nem gyakoroltad az elkészítését. Csak nem előtte."
 

Imádom, amikor így esik az eső, mint ma hajnalban, és veri az ágyunk feletti tetőablakot. Tisztára kuckós hangulatom lesz tőle, és legszívesebben egész nap csak felváltva aludnék és szagolgatnám az ágyneműnket. Esetleg a takaró alatt kakaót szörcsölgetve filmet néznék. Igazán kisigényű háziállat vagyok, valaki fogadjon örökbe!

Az internett már most eláraszt baba-mama reklámokkal (tudnak valamit a rohadékok!), de azért még úgy döntöttünk, hogy ennek ellenére pénteken ellátogatunk egy PUF koncertre hőzöngeni.

1-1

Tavaly sokat utaztunk Pestre, és rendszeresen megálltunk benzinkútnál, ahol kinyafogtam magamnak a Pilóta kekszet. Egyszer ott álltam már vagy jó öt perce a pultnál, és vártam, hogy a töketlen eladók közül végre odajöjjön, és fizethessek, mikor hirtelen bevágódott egy marék lobogó hajú rockercsávó, és odaálltak a másik pénztárhoz. Az eladó csajszi előrejön, aztán a tömeg hatására odament a másik pénztárhoz, és elkezdte őket kiszolgálni. Erre persze még jobban felcsesztem magam, és visszavágtam a polcra a Pilóta kekszet, gondolván bátran dugják fel. Cs-nek meg kifele menet puffogtam, a riválisok kocsijára mutatva, hogy idejön ez a rakás zsíroshajú Tankcsapda rajongó, és előrefurakodnak a sorban. Cs válasza: "Nem Kicsim, ez a Tankcsapda volt."

De gonosz örömöt leltem ma a főbérlőnk sztorijában, miszerint az általunk kibérelt ház a Tankcsapda egyik tagját is érdekelte volna, de sajnos már lecsúszott róla.
 

Utolsó nap az iskolában!

T: "Annyira finom volt az a frissen facsart narancslé!"
Cs: "Hát ezt bármikor megcsinálom neked, van ilyen passzírfacsaróbaszásunk."
T: ...
 

Cs: Ha valaki keresne, az irodában leszek.
T: Jó, majd bekapcsolom a hívásokat.

Én annyira nagyon szeretnék egyszer (legalább) bálnákkal egy öbölben úszni, hogy csak na!

És az elmúlt két hétből szinte csak jó híreket kaptam, amiről hamarosan jön is a poszt! :D Köszi mindenkinek (aki még olvas) a kitartó várakozást.

Cs: "Hm, érzem, megint bekented magad argánolajjal."
T: "Igen, és még mindig szarszaga van."
Cs: "Nekem még így is tetszik. Lehet, hogy légy voltam előző életemben."
 

Nem javultak az eredményeim. Töröltük az utamat.

T: "Ma este is Te főztél vacsorát. Már szégyellem magam, tiszta szar háziasszony vagyok."
Cs: "Szarházi asszony??"

Az utóbbi időben csak életem fontos mérföldköveit örökítettem meg a blogban, így ma elmesélem, hogy új zoknikat vásároltam. Ez itt a reklám helye.

Az kegyetlen amerikai lét alatt szitásra hajtottam az összes szittya magyar zoknimat, a kint vásároltak meg rendre totális csődnek bizonyultak (gumit tesznek bele, hö). Itthon elindultam vadászni. Pár bolt végigjárása után - 100% pamut sehol sincs - minden reményem a J. Pressbe vetettem. "Sajnos nőiben nincsen 100%-os pamutzoknink." "???????" A végére próbából megvettem az űberdivatos bambuszosat, és azt kell mondanom, hogy 62% bambusz, 22% pamut, 12% poliamid, 4% elasztán (Made in China) = kifejezetten kényelmes viselet.
De szomorúan megállapítottam, hogy amerikanizálódunk. Mocskos műanyagzoknis kapitalizmus!! Vigyázzatok!!

Nah, visszatértem, mint Bobby Ewing a zuhany alól.

Bekerültem a kanadai hírekbe

http://takemymood.blogspot.com/2013/02/a-medve-helye.html

Még szerencse, hogy nem olyan magyaros búcsúebédekkel és vacsorákkal töltöttem a fél évemet, mint a mai napot, mert akkor két stewardessnek kéne felgurigáznia a repülő lépcsőin holnapután. Anyu, Apu, semmi pánik, a gyerek eszik rendesen!

Gondolom az tök normális érzés, hogy ránézek a képernyőre, és arról is az jut az eszembe, hogy hány részletben lehetne beszkennelni. Ez olyan, mint mikor évekkel ezelőtt lakásfelújítottunk, és egy napig gletteltük a falakat. Utána hazamenetkor néztem a kátyúkat az úton, és arra gondoltam "Hmmm, ezeket de jól be lehetne tömni."

Hiszti

Nem tudom, hogy pontosan mikor is vesztettem el a lendületet és a lelkesedést (tegnap két dupla kávé után még nagyon éreztem a kraftot), de kétféle nap váltakozik így a végére: az egyik a lendületes "csináljuk, már mindjárt vége", a másik meg a "a fene egye meg, mikor lesz már vége???" Merthogy rettentően elfáradtam, reggelente nagyon nehéz felkelni, kezd a torkom is fájni (pedig nagyon nem a hazaérkezésre kellene lebetegedni), és a tetejébe még az időjárás is szar. Viszont elmondom, hogy minek lehet örülni, ha már én nem tudok e pillanatban, de legalább Ti akkor. (1) A lakótárs megveszi az ágyamat, így nem kell kínlódnom az idióta ál-érdeklődőkkel, akiknek semmilyen olcsó ár nem elég kevés; (2) Tegnap az öt találkozó  közül, amit letoltam, az egyiken visszaszereztem a dokitól 40 dollárt (ugyan nekem a bizti azt írta, hogy mindent, sőt még többet is finanszíroztak a dokinak a 100 dolkóból, az orvos mégis csak 40-et adott vissza. Mindegy, értékeljük a kicsit.); (3) találkoztam a témavezetőmmel, aki azt mondta, megírta rólam a riportot az IIE-nak (ez a Fulbright itteni partnerszervezete, ahogy ideérsz, mindent ők intéznek), akik meg visszaírtak neki, hogy "wow, tök jó, hogy ennyire ügyes gyerek volt a fél év alatt ez a Tímea!"; (4) 18 interjút készítettem eddig, és lesz még 2; (5) ma az Alapítványnál kutattam, és az idős professzor, aki rengeteget segített, összeszervez engem még 3 emberrel, és még egy csomó jó ötletet is adott; (6) ajándékba kaptam tőle az Alapítványról egy eredeti áron 70 dolláros könyvet; (7) tegnap kaptam egy RSVP-s meghívást a washingtoni Magyar Nagykövetség egy fogadására márciusban.

Tudom, hogy akit a Magyar Nagykövetség fogadásra hív, az kussoljon és ne panaszkodjon, de legszívesebben nyüszítve mennék már haza, hogy otthon legyek, és bújhassak már Beléje, úgy hiányzik.

A ma reggeli interjú helyszíne kissé cinkes volt. Már térképen láttam, hogy ez azért még a szokottnál is messzebb lesz, de másfél óra gyaloglásra még én se számítottam, ráadásul egyre bentebb mentem egy igen szakadt környéken. Út közben egy mexikói fickó rámköszönt, hogy mizu van (ez amúgy Amerikában nem szokatlan, hogy ismeretlenek rád köszönnek az utcán), de aztán még azt is megjegyezte, hogy pont úgy nézek ki, mint az ex-barátnője, nem akarok vele randizni? Hát nevettem egyet, aztán megköszöntem, hogy ma talán mégse. Aztán még a kocsival lelassított mellettem, és mondta, hogy hadd adjon egy névjegykártyát, "Frank vagyok, zöldségboltom van!" Hát én kegyetlen voltam vele, és nem adtam meg a számomat, pedig nagyon mondta, hogy "Listen, Sweet...!" Az interjú után a biztonság kedvéért azért inkább taxival mentem vissza az egyetemre.