Konferencia, kiállítás

A konfra való felkészülés sokkal hajszoltabbra sikerült, mint először gondoltam volna. 11 második generációs alany interjúját dolgoztam fel és mutattam be, fókuszálva három témára: 1. a magyar közösség pull faktorai a második generáció számára (azaz volt-e megtartó ereje a közösségnek, amellyel magához vonzotta a fiatalokat?), 2. az 1956-os menekültek fogadásának élménye Camp Kilmerben (New Brunswick mellett van ugyanis az a katonai tábor, ahol a magyar menekültek többségét beléptették az USÁ-ba '56-ban), valamint 3. az identitás kérdése (megkérdőjelezte-e valaha a magyarságát? Tudatos döntés-e a magyar identitás vállalása? Milyen identitásúnak vallja magát, és miért?) A felkészülés több hetes munka volt, ugyanis az interjúk összesen kb. 17 órányi anyagot tettek ki, és rájöttem, hogy egy nap nagyon max. csak 2 órányi, kényelmesen 1 órányi anyagot tudok feldolgozni. Na a lényeg, hogy totál frusztrált voltam egész májusban kb., nem beszélve arról, hogy még szegény Cs is kórházazott közben. Szóval már nagyon vártam, hogy lemenjen ez az egész, és végre már csak a babakelengyére és hasonló jóillatú dolgokra tudjak koncentrálni.

Az előadás szerintem jól sikerült, mindent el tudtam mondani, még konklúziók is születtek a fejemben közben, és tényleg olyanok ültek a közönségben, akik éppen ezt a témát gyúrják, néha konkrétan ezt a közösséget, csak más hullámokat vizsgálva (pl. '56-osok). Így a kapcsolatépítés része is sikeresen megvalósult. Na jó, kissé kiestem a prezentálós gyakorlatból, mert Cs szerint elég sokat ö-ztem, de szerintem ha van időm még vagy kétszer elgyakorolni előtte a prezit, akkor ez is jobb lett volna. Csakhogy nem volt, mert aznap még kora reggel fejeztem be a prezit, és egyszer futtában elmondtam hangosan. Utána rongyoltunk Pestre, és du. 4-től kezdődött a szekcióm.

Este Laca ajánlására elmentünk a Bölcső Bárba, ahol remek dembörgört ettünk. Utólag belegondolva is csodálkozom, hogy nem dőltem ki már ott helyben, mint egy krumpliszsák.

Másnap szülinapom volt. :D És mivel Karácsonyra Szépművészeti Múzeumos támogató jegyet kértem a tesóktól (éves fix összegért minden kiállításukat megnézheted - az állandóakat akárhányszor, az időszakiakat egyszer, plusz még néhány múzeumba is lehet vele menni állandó kiállításokra. Ja, és társas jegy is van, az még olcsóbb.), tehát mivel ezt kértem, délelőtt elmentünk kiállításra. Épp most fut a "Toulouse-Lautrec világa", és hát nekem Lautrec már gimis korom óta nagy szerelmem, zseniális rajzos, a plakátjai egyszerűen remekek (hangsúly az egyszerűn is). Igaz ugyan, hogy szegénynek olyan hányatott élete volt (unokatestvérek frigyéből örökölt csontbetegséggel született, így életét törpén, állandó fájdalmak között, magányosan és alkoholistán élte le), hogy mikor Timi barátnőmmel gimis korunkban beültünk megnézni a róla szóló filmet, utólag bevallva mindketten azt vártuk, mikor hal már meg szegény... No de, ez semmit nem csökkent zsenialitásán, és az általa táplált rajongásomon, ugyanis azóta még egy életrajzi regényt is elolvastam róla, és nem átalltam Lautrec reprót hamisítani (ééérted, reprót hamisítani), ami aztán egy darabig a konyha falát díszítette. Imádatomból fakadóan a kiállítást tartalmilag csakis dicsérni tudom, a Mester minden darabja kiváló, de ami külön élményt jelentett, az az, hogy milyen humora volt a fickónak. Sajnos nem leltem neten a kedvenc rajzaimat, de volt egy képpáros, aminek a készítése közben valszeg azt mondhatta Lautrec: "hmmm, rajzoljunk egy lovat és egy kutyát" (utóbbi egy tömör pofájú bulldog, és az állatok egymást bámulják). A következő: "oké, most adjunk egy pipát a kutya szájába". A kutya meg a ló még bambábban bámulják egymást, miközben előbbinek hetyke pipa lóg a szájából, kis, kanyargó füsttel. Óriási. Arról már nem is beszélve, hogy Lautrec imádta megvendégelni barátait, és ilyenkor minden alkalomra litóval sokszorosított menükártyákat gyártott. Meglepő módon ez volt a kedvenc darabom :)

A hétvége óta a totális kipurcanás állapotában leledzem, azt leszámítva, hogy egy barátnőm, aki ikerterhes, kórházba került idő előtt, így aztán párszor bementem hozzá látogatni. Nem pontosan így, de valahogy így.

Konferencia

Pár hónappal ezelőtt felelőtlenül bejelentkeztem egy amerikanista konferenciára május végére, azzal a témával, hogy második generációs élettörténetek (an oral history - bocs, ezt nem tudom szépen fordítani, de a fókusz itt a személyes élettörténeteken van a makró történelmi események helyett). Én móricka persze jó későn kezdtem el feldolgozni az interjúkat, így most rettenetes időbeosztással még a hétvégéken is ezen reszelhetek majd, nyilván versenyt futva az idővel. Aki hülye, haljon meg ugyebár...

De azért vannak kis interjú szösszenetek, amelyek felvidítanak. Például ez az idézet egy idős házaspár beszélgetéséből:
Feleség: "We're gonna be 89... I mean, that's close to 90..."
Férj vidáman: "Young 89, my girlfriend!"
 

Hírek, búcsú

Megjött a decemberi Minnesotás interjú szövege, és e hét végéig van időm kijavítani. A szöveg jelenleg leginkább ahhoz hasonlít, ahogy mondtam: pongyola és pontatlan szabad szöveg. Pedig én azt hittem, hogy a szerkesztői munka magában foglalja a szerkesztést is. Nem fogok unatkozni az alatt a három nap alatt munkába állás előtt. :S

Viszont elbúcsúztam utoljára az Almától, aztán este megvolt az utolsó interjú a Magyar Bank korábbi vezetőjével (bizony, itt ilyen is van!) és a professzorral. Imádom Guszti bácsit, mekkora koponya, Isten áldja meg a sok segítségéért! Holnap egy búcsúkávé Gáborral, és irány a reptér!

Ma megérte felkelni

Nem azért, mert a Drágaszágom elment (brühü, de másfél hét múlva már végre hazamegyek hozzá!!), hanem mert legalább (természetesen újfent gikszerekkel tűzdelve, de) épségben megérkezett Dublinba, és mert ma volt egy nagyon jó interjúm és elértem 1945-ig az újságokkal.

Sztahanovizmusom az eget verdesi így a végére, ma (jelzem, vasárnap) is este fél 9-ig könyvtáraztam, de mikor egy hónapja panaszkodtam a kedvenc témavezetőmnek (az otthoninak), hogy ujuujjjujjjj, kevés lesz az idő, hogy vágjam meg, hogy minden beleférjen? ő csak annyit írt vissza, hogy "csináld úgy, hogy minden beleférjen". Innentől kezdve veszem Apukám egyik kedvenc mondását, miszerint "Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam."

Nos tehát. Reggel egy interjú reményében elhussantam a presbiteriánus templomba (a szél is vihetett volna, mert nagyon durván fújt ma, ráadásul mínuszok vannak megint), és olyan mázlim volt, hogy nemcsak hogy ott volt az a bácsi, akire vadásztam, de még örömmel vállalta is a beszélgetést. (Fázok most már kicsit ezektől az interjúktól, mert az utóbbi időben voltak olyan idősek, akik eléggé kelletlenül ráztak le, amit én a fáradságom folytán kicsit már a szívemre is vettem, bár nyilván nem rólam szólt a történet, csak nem ismernek. A titka, hogy mindenhol ott kell nyomulni sokszor, és megismerik az arcodat, akkor sorban állnak majd.) Visszatérve: ott volt a bácsi, illetve a fia is, aki azonnal az édesapja helyett is ráállt az interjúra, bár a bácsit sem kellett győzködni. Hát Gyerekek, nem gyenge élmény, mikor egy 92 éves Amerikában született bácsi elkezdi elcsukló cérnahangon énekelni a Magyar Himnuszt... Majd utána később átvált a "Szeretek egy szőke kislányt" c. dalra. :) Majd az interjú végén a fia, aki szintén kérdezgetett, és néha hasznos információkkal egészítette ki a beszélgetést, amit videóra rögzített, elsírja magát, és könnyes szemmel köszöni meg nekem, hogy leültem velük beszélgetni, és hallhatta az édesapja történetét.

Az interjú után átmentem a könyvtárba, hogy befejezzem az 5 éves tervet, ami a Magyar Hírnök c. helyi amerikai magyar hetilap 1920-1945 közötti összes számának a feldolgozását (e ponton a fontosnak és érdekesnek tűnő cikkek beszkennelését) jelentette. És ma! lo! másfél hónap megfeszített munka után végre befejeztem! Nagy nap ez a mai! A következő évekből is feldolgozok majd még számokat (pl. 1956), de ehhez már csak a legfontosabb cikkek kellenek, és nem is minden év. Max. két nap. Illetve begyűjtök még másodlagos forrásokat, valamint elmegyek a maradék pár interjúra. (Eddig 16 személlyel készítettem interjút.) Most kezdjetek el szurkolni, már a célegyenesbe fordultam! :)

Az mekkora már...

hogy több, mint 20 évnyi hetilap anyagot nyálaztam át az elmúlt másfél hónapban (többezer szkennelt oldal és 220 oldalnyi jegyzet), és egyszerűen semmit nem találtam arról a második generációs férfiról, aki először került be a városvezetők közé, majd mikor bemutatkozott a mai interjúalanyom, kiderült, hogy ennek a férfinak a lánya?

Éljenek a görög katolikusok

Gyűlnek a témák, csak én vagyok minden este kidőlve, mint egy krumpliszsák, meg addigra a szememet is kifüstölte a mikrofilmolvasó a helyéből.

A múlt héten a Szent József Magyar Görög Katolikus templomban jártam, ahol az amerikai pap, Rev. Harry Untereiner lenyűgöző kedvességgel fogadott: "Nézz csak meg minden anyagot, még sose volt Fulbrightos a házamban! Mielőtt viszont leülnél szkennelni és fotózni, gyere, megmutatom Neked a templomot!" És kinyitotta csak a kedvemért, végigmutogatott mindent a templomban, még a szentély mögé is bementünk. Itt volt az alkalom, hogy homályos ismereteimhez kapcsolódó vallástörténeti kérdéseimet feltegyem neki, meg elmagyaráztassam vele, hogy működik a tömjénfüstölő ketyere, ami már iskoláskorom óta érdekelt. Fotók ITT. Kiderült, hogy ebben a templomban is lenne néhány idős ember, akiket interjúzni lehetne, így elmentem vasárnap a misére, hogy találkozzak velük, ill. most igyekszem őket telefonon elérni. Volt egy néni, akivel már a templomban beszédbe elegyedtem, és mondta, hogy szívesen beszélgetne velem, adjam meg a számom, és pár nap múlva felhív, hogy mikor lenne neki alkalmas. Miután felírtam neki, megkérdeztem, őt hogy hívják. "Mary Popovics (e.: Méri Popoviksz)" "Tudja! Popovics Mariska!"

(U.i.: Folyton "kaotikust" írok, mikor "katolikust" akarok. Ez valami jel?)

"She was the best this side of the Mississippi!"

"Hogy ismerkedtek meg?"
"Fiatal koromban minden vasárnap elmentem a táncklubba, amit Highland Parkon szerveztek. Több, mint öt éven keresztül egyetlen alkalmat sem hagytam ki. Aztán egyszer láttam ezt a kis szőkét táncolni. Szűk kis mintás szoknyája volt, mondtam is a barátomnak, azt néééézd! Három héten keresztül próbáltam felkérni táncolni, mindig visszautasított. A végére már totál ideges voltam... Aztán megfogott. Jól megfogott!
...Három évig voltam katona, addig leveleztünk. Aztán leszereltem, hazajöttem, bekopogtam az ajtaján, és mondtam: "Helló Elle! Házasodjunk össze!" Mire ő: "Mihh? Hol az egyenruhád? Nem házasodhatunk össze csak így, ilyen gyorsan." Én meg: "Sietnünk kell Édes, túlságosan szeretlek!" Ez januárban volt. Márciusban megesküdtünk.
...Nem beszél[ek] magyarul (mondja ezt magyarul, az interjú nyelve angol), csak pár szót: "Kedves kicsi feleségem".

(Henry S., 94)

Igen eredményes nap sikerült ma a hátam mögé, ezért mindjárt megyek is durmolni. Hát kezdjük azzal, hogy fél órával hamarabb sikerült elaludnom (amúgy tudom, hogy senkit nem érdekelnek az alvási szokásaim, de higgyétek el, hogy az alvás nagyon fontos dolog, remélem, Ti alusztok azért rendesen!) Na tehát feldobva ébredtem. A napot abban az ominózus templomban kezdtem, ahol olyan "kedvesek" voltak a telefonban, majd mikor becsengettem, hogy "hello, jöttem, ez itt a parókia?" a szőke asszonyka mufurcul odavette, hogy "igen, de nincs itt senki!" Hát elvinnyogtam magam, hogy ó nemár, azt mondták, itt lesznek ma 8 és 1 között... Erre hátranéz a lakásba, én is benézek, ott ül még két ember... Az egyik megszólal: "jaaaaa, a church history..." Erre szó vagy üdvözlés nélkül beengednek, összerakja a papírt szó nélkül, ideadja, még felteszek egy félénk kérdést, hogy és esetleg nincs-e idős magyar gyülekezeti tag, akivel tudnék beszélni, mire morcosan megjegyzik, hogy "itt nincs már senki, halunk meg mindannyian". "OK, köszi, viszlát". Kb. 3 perc alatt végeztem. Mindegy, megvan a papír, síromra majd tegyétek.

Utána felszedett a református lelkész, akivel elmentünk időseket látogatni az egyik otthonba, és váratlanul összejött egy újabb interjú egy 98 éves nénivel. A 100 éves nénit is meglátogattam, aki az újabb találkozásunkkor már nem emlékezett rám. Nem különösebben zavar ez a dolog, de úgy belegondoltam a lírai kérdésbe, hogy vajon emlékszik-e arra, hogy valaha elmondta valakinek élete titkát...?

A napot a könyvtárban zártam este fél 9-kor, közben sikerült rásózni a ponyváimat egy ártatlan áldozatra, majd boldogan hazasétáltam a hóesésben. Erre ez a szám dukál, ilyenekre sétálok mostanában haza: http://www.youtube.com/watch?v=jhW3MueDmV0 

Helyzetjelentés és interjúk

Apukám múltkor megkérdezte, hogy "felraktad már a képeket az Aranykalászra?" Anyukám harsányan felkacagott, de csak érezzétek, hogy itt aztán zúg az információ.

Hogy a small talkkal kezdjem az időjárásról, nálunk épp dönget a mínusz 13 fok, és ez egy szigeteletlen faházban annyira nem nagy móka, minden este félig leégetem a hősurgárzót, aztán reggelre mégsincs több 17-18 foknál. De nem ez a legfájóbb, hanem hogy ugyebár minden nap 2 óra séta oda-vissza a könyvtár (egy új kis geek telefonos alkalmazással lemértem, hogy nem is 5 km az oda-vissza, hanem 7,6), és ez így nem móka, különösen, hogy ezt még egy hülye szél is megfejeli. A folyó befagyott, szerintem a mókusok is felfagytak a fákra. Egyébiránt csapadék nincs, csak száraz hideg.

Könyvtárazok orrvérzésig, és próbálok még interjúkat készíteni. Épp a múltkor állapítottam meg, hogy a legutóbbi bácsi, aki 83 éves, az eddigi legfiatalabb interjúalanyom. Összejött az interjú a 100 éves nénivel is, aki kb. egy óra múlva megkérdezte, hogy elmondhat-e nekem valamit, és mikor mondtam, hogy persze, akkor megkért, hogy kapcsoljam ki a felvevőt. És megoszott velem egy olyan dolgot, amit soha életében senkinek nem mondhatott el. Hát ezekért az élményekért vagyok én hálás nagyon a Sorsnak! És a legszebb, hogy több ember is mondta, hogy de ugye visszajövök még meglátogatni, úgy szeretne még beszélgetni velem ("végre beszélgethetek valakivel magyarul!"), volt olyan, egy egyszerű szivargyári munkásasszony, aki azt mondta, élete nagy napja volt, amikor interjúztam, olyan boldog, még soha senki nem kérdezte őt az életéről!

A mai napom igazán nem volt unalmas. Egész nap az Amerikai Magyar Alapítványnál gyűjtöttem az anyagot, és 1200 fotót lőttem. A napi átlag amúgy 800-1000, nem fénymásolok semmit, csak katt-katt-katt, haladjunk. És nem kérnek 100 forintot minden oldalért, mint otthon... Összegyűjtöttem mindent, amit a 7 New Brunswick-i magyar egyházról lehetett az Alapítványnál, úgyhogy igazán elégedett vagyok a mai nappal. Alapvetően azzal a kutatási problémával szembesültem, hogy a cenzus adatok nem mondják meg pontosan, hogy hányan voltak a magyarok, csak azt, hogy hányan voltak a Magyarországról bevándoroltak, és az ő gyerekeik. A Monarchia idején viszont ez számos csoportot takarhatott, magyarokat, szlovákokat, ruszinokat, ruténokat, horvátokat, szlovénokat, románokat, stb., tehát nem derül ki, hogy magyarok pontosan hányan voltak. Így nem marad más, csak az, hogy megnézem, hány gyermek született és keresztelkedett az itteni egyházakban. Ez bizony sziszifuszi meló... De én még ezt is élvezem. Eddig az alapítványon kívül egy templomban voltam, és lefotóztam az anyakönyvüket. És el fogok menni a többihez is. A Magyar Reformed Church-nél nemrégiben készítettek interjúkat idős egyháztagokkal, és beszéltünk arról, hogy én is készítenék. Van egy második generációs néni, aki 100 éves!!! Hú, nagy élmény lenne azért vele beszélgetni. A református lelkész azt javasolta, hogy menjek el vasárnap az istentiszteletekre, és a végén röviden bemutatkozhatnék, elmondhatnám, hogy mivel foglalkozom, és kérhetném őket, hogy ha szeretnének, jelentkezhetnének arra, hogy beszélgessünk. Talán így, hogy látják, ki vagyok, feloldja a félelmüket, hogy egy idegen emberrel kell beszélgetni. Azért izgulok kicsit. :)
Kutatás után végre valahára sikerült eljutnom az edzőterembe, ahova majdnem megint nem engedtek be, mert abba az egyetemi edzőterembe másik kártyát kell kérnem abból az edzőteremből, amelyikben először voltam. És mivel látogató kutató vagyok, nem vagyok benne a rendszerben. Már meg se lepődök. Viszont ahova beengednek :), az ingyenes! A második kérdés, ezen viszont lehasaltam, hogy hoztam-e lakatot. Mondom mit? Hát lakatot. (Mire gondol ez, biciklilakatra, vagy mi a ...?) Kisült, hogy itt az öltözőszekrényekhez nem jár zár meg kulcs, hanem itt mindenki hozza magának a kis lakatját, ha azt akarja, hogy a cuccait ne lopják szét, Hö. Még ezt is cipelhetem, ha edzeni akarok. Lassan annyi cuccot viszek majd a hátamon, mint mikor búvárkodtunk, már csak a 10 kilós ólomöv hiányzik. Viszont az edzés igen jól sikerült, beindultam, mint keresztanya, és 1 órát mozogtam az ellipszisen. Közben volt alkalmam megnézni egy izmosra gyúrt srác flörtölését a tükörképével. Legalább egy órán keresztül szorítgatta az izmait a tükör előtt, amit oldalra befordulással, enyhe szájcsücsörítéssel és a jobb szemöldöke felhúzogatásával spékelt meg. Volt néhány perc, mikor ugyanezt egy másik sráccal ketten csinálták egymás mellett állva.
Utána igazi buddhában bicikliztem haza, amikor a zebrán áthaladva majdnem elütöttek. Nem, nem, nem én voltam a hibás. A nem mondom milyen nemzetiségű dzsipes nő úgy gondolta, hogy ő márpedig itt nem ad elsőbbséget, aztán mikor majdnem egymásnak mentünk, és én ízeset káromkodtam magyarul (biztos értette), megállt. Én meg eléggé felszaladtam a biciklim elejére, ami azért nem egy nagyon jó élmény. Közvetlen ez után a zebra után egy másikon is át kellett mennem, és a nő pont ott akart befordulni. Aztán intett, hogy most már menjél idióta, én meg überintelligensbe megmutattam neki, hogy tessék megnézni, itt a gyalogosnak piros a lámpa, és ezért ilyenkor nem megyünk. Azon barátaimnak, akik panaszkodnak Magyarország biciklis kultúrájára, üzenem, hogy tegyék össze a két kezüket, mert az otthoni helyzet amszterdami az ittenihez képest. Szabály szerint itt (is) az út szélén kell közlekedni, de itt senki nem teszi, mert az autósok egyszerűen nem vesznek figyelembe, és konkrétan vagy ledudálnak az útról, vagy leszorítanak. Szóval a biciklisek a járdán tekernek. De ők is hülyék amúgy, mert ahelyett, hogy betartanák azt a néhány elemi szabályt, hogy ha a lámpa piros, akkor nem megyünk át, ők ész nélkül mennek tökön-paszulyon keresztül. Szóval van még hova fejlődni... De feltételezem, ennek az az oka, hogy annyira kevés a kerós, hogy nincsenek valóban rákényszerítve az autósok arra, hogy valós tényezőként tekintsenek rájuk. Összességében eddig 3 hét alatt kétszer ütöttek el majdnem, és mindkettő akkor volt, mikor zebrán mentem át, szabályosan.
De, mint mondottam, én buddha vagyok, szóval a káromkodáson kívül halál nyugiba tekertem haza, és eldöntöttem, hogy a szerencsés túlélés örömére sütök magamnak palacsintát. A netről szedett receptem nem volt jó sajnos, aminek eredményeképpen sütöttem egy rakás olajos, lyukas, meg egy amőba alakú palacsintát. De az utóbbit sikerült kikalapálnom téglalapra.