Ma délután hazaengedtek eltávra a Klinikáról, és csak holnap reggel 10-11 fele kell visszamennem, hell yeah! Úgy örülök, végre tudtam játszani meg mesét olvasni a kisfiammal, most pedig már pizsamában ülve várom, hogy megpisszentsük az alma ízű kölyökpezsgőt. Addig is gondoltam, pótolom a lemaradásaimat, és kicsit évadzáróként írok az elmúlt hetek eseményeiről, érzéseiről.

Ezeket a heteket a teljes érzelmi hullámvölgy jellemezte, és meglepő módon a Karácsony jobban megviselt lelkileg, mint eddig bármilyen más időszak. A szteroid kúrám óta ugyanis teljesen padlóra kerültem fizikailag, és nehezen tudom ugyan megítélni, hogy mi az, amire már mások is azt mondanák, ez viccnek már azért kicsit durva, én eléggé ilyennek láttam az állapotomat. Kezdem a panaszláda bontásával. Alapvetően sokat szaggattam magam azon, hogy versenyt futunk az idővel, és ennek a bilirubinnak fénysebességgel le kell csökkennie, különben senki nem fog se kemózni, se műteni, az immáron 9 centisre nőtt daganataimmal. Ez a gondolat, hogy késő lesz, és már nincs mit tenni, a legmarcangolóbb az összes közül. Emellett folyamatosan fáj és szaggat a májam, feszül a gócok miatt, és a daganatok okozzák, hogy minden éjjel kétszer és nap közben egyszer lázas vagyok, amit egyből lenyomok gyógyszerekkel, de ha hagyom elszabadulni, akkor kegyetlenül fájnak a csontjaim. Amiből jelenleg 4 bordám törött v. repedt (majd a röntgenről kielemezzük). Utóbbitól (se) tudok rendesen aludni, az éjszakák nagy része olyan, hogy alszok vagy 5 órát max., de olyan is volt, hogy 5 perces periódusokat sikerült összehozni. Emellett: sokat vérzik az orrom (ennek is a máj alulműködése az oka, nem termel rendesen véralvadási faktorokat, legutóbb 36 órán keresztül szivárgott mindkét orromból a vér), a lábaim és a hasam kegyetlenül fel vannak dagadva Karácsony előtt pár nappal óta. De kajakra, elefántbokáim vannak, és a lábfejem széjjel akar durranni, mint egy rossz lufi. Lehet mintát is nyomni a vádlimba, simán ottmarad. Ja, járni elég nehézkes rajtuk, és még ez is fáj. Közben hasvizem is frankón lett, meg puffadt vagyok, ami kettő azt eredményezi, hogy akkora a hasam, mint egy kb. félidős terhesnek, nagyon feszül, nyomja a gyomromat és a tüdőmet, így kapkodva veszem a levegőt. A hasvíz és a lábdagadás oka is a máj gondja, nem termelődik elég egy albumin nevű fehérjéből, ami arra hivatott, hogy a vizet megkösse, így az kilép a szövetek közé. Amint azt most már tudjuk, vérszegény is vagyok, erre kapom a vért. És hol jön a bilirubin? Mindennek a tetejébe! Sárgának sárga vagyok, most is, és ugyan konkrét számot még nem láttam, az orvosom azt mondta, sajnos nem javult az érték. A belgyógyászom, látván, hogy eléggé gatyául vagyok, azt mondta, használjak morfium tapaszt újra (ez akkor volt utoljára, mikor ágyon feküdtem a gerincemmel), mert ha állandó fájdalmaim vannak, sose tudom kipihenni magam, ami szintén nem segíti a gyógyulást, és a tüdőmet se tudom rendesen átlélegezni, amitől meg neadjisten tüdőgyuszit szedek össze. Szóval most már morfiumtapasz boldog tulajdonosa is vagyok, ami azért tény, hogy nagyon sokat enyhít rajtam.

Sokan mondták nekem, hogy nagyon erős vagyok, és egy hős, hogy így viselem a dolgokat, ami jól esik és imponáló. Bár én mindig azt mondtam, nem szabad lebecsülni a fájdalom erejét, mert addig könnyű nagylegénynek, optimistának lenni, míg semmi se fáj, vagy épp csak fájdogál. De a fájdalom, az kemény dolog, meg tudja úgy törni az embert, hogy vinnyogjon, mint a kutya. Nos, Karácsony előtti borzalmas éjszakáimon én is ezt éltem meg. Halálközeli, megbékélő gondolataim voltak. A beletörődés érzése, hogy küzdöttem, de nem sikerült, és nem ágállok ez ellen. Egyáltalán nem élem meg kudarcélményként azt, ha meg kell halnom. Tudom, hogy minden el fog rendeződni úgy, ahogy lennie kell, de persze rohadt szomorú vagyok ettől az egész elfogadástól.

Karácsony előtt említettem ezt Cs-nek, hogy kezdek beletörődni abba, hogy mi van, ha mégse sikerül. Ott játszottak a gyerekkel épp a játszószőnyegen. Elcsukló hangon mondta, hogy "Bébi kérlek ne add fel! Harcolj!" És sírt. Odamentem hozzá, átöleltem, ráhajtottam a fejemet én is a hasára a gyereké mellé, és sírtam. Karácsonyra egy levél volt az egyik ajándéka, aminek az volt a vége, hogy "Nem adom fel! Harcolok! Értetek!" Valahol ez valamiféle fordulópontot jelentett, és azóta jobb passzban vagyok. Nem mondom, hogy sosincsenek rossz gondolataim, de kevesebb. Az is megfogalmazódott már bennem, hogy ha az ember közel tud kerülni a halálhoz, és megbékélni vele valamennyire, olyan sok mentális energiát szabadít fel, amit addig az ismeretlentől való gyötrődésre fordított, hogy talán több ereje lesz azt pozitív irányba fordítani.

A karácsonyi ünneplés szépen, zökkenőmentesen lement, 24-én hármasban voltunk, kerestünk a kertben karácsonyfát, amit a Jézuska hozott, együtt díszítettünk, este gyertyagyújtás. Meghitt volt. Másnap ebéd Anyáéknál, na ott fizikailag pont nagyon pocsékul voltam, majd 26-án Cs családja jött hozzánk, akkor meglepően jól, szerintem jól sikerült az a nap. Be kell valljam, úgy zártam ezt a pár napot, hogy "hú, megcsináltuk! És most pihenjünk!"

Keddtől már röviden ismert a sztori, bekerültem megint kórházba, és amiért kicsit örültem neki, az az, hogy végre nem egyedül vergődünk a tudatlan kétségek között, hanem történik valami. Úgy vagyok vele, ha már egyetlen tünetemen is enyhítenek, kezet csókolok nekik. Öt egység vért fogok összesen kapni, plusz minden nap albumint, ma már vízhajtó is volt. Valamennyire erőre kaptam, bár a vizesedés még mindig kínoz. Holnap megyek vissza, pénteken és szombaton lesz még 1-1 vér meg albumin, és valószínűleg hétfőn kapok zárót. Hosszabb tartózkodás, mint amire számítottam, de nagyon boldog vagyok, hogy ma itthon lehetek a családdal.

A jövő évre kívánok magamnak és Nektek is még több erőt és mentális energiát, hogy amit eddig a felesleges egy helyben toporgásra fordítottatok, azt most majd a növekedésre tudjátok. /P. Coelho/

Most pedig megyek, már hallom az almás kölyökpezsgő fékezhetetlen, vad zsizsegését!
 

Teljes mértékben elhanyagoltam a kedves olvasó közönséget, de kezdek gyanakodni, hogy Karácsony előtt senki nem a sárgaságomról akar olvasni, hanem csillogós sztaniolokról és Kiskarácsony, Nagykarácsonyról. Hogy hergeljem amúgy a kedélyeket, bevallom, szeretem a karácsonyi bevásárlást (is), imádok boltokban bóklászni, még az élelmiszervásárlást is szeretem(!!!!), mert az jelzi, hogy van idő nézelődni, chill van, szöszölök, nem sietek, van idő megnézegetni a dolgokat. Van, aki már ezt is utálja, de a legjobb az egészben, mikor úgy kolbászol az ember, hogy nem kell rohannia. No meg, mi mondjuk itt vagyunk a préri szélén, nem csak annyi, mint anno, hogy kiléptünk az ajtón az Árpád térre, aztán benne voltunk az élet sűrűjében (nem debreceniek kedvéért ez a város egyik legszutykabb tere, összefut vagy 18 út, és minden sarkon van egy kocsma. De legalább közel a belváros.) Szóval itt vagyunk a város szélén, kocsi nincs, minden megmozdulás logisztikát igényel, és akkor még ott van, hogy épp szarul vagyok-e vagy nem, mert akkor el se induljak. Befigyel itt azért néha némi bezártságérzés. Szóval nekem minden kimozdulás egy örömünnep.

Készülnek viszont a karácsonyi bonbonok! Eddig kísérletet tettem zseléssel, kókuszossal, marcipánossal, trüffelessel, és készítettem diós aszalt gyümölcsös bonbont. Nekem egyértelműen az utolsó a sztár! Vannak, amiket pofonegyszerű elkészíteni, de olyan is, aminél megfogadtam, hogy soha többet, csinálja, akinek két anyja van. Elvetemült vagyok, még bejglit is szeretnék készíteni, mert azt ollllyan jó reggelire (és ebédre és uzsira és vacsira) majszolni, nem lehet, hogy ne legyen ez évben is. Persze ez fejben akkora rákészülést igényel tőlem, hogy napokig gyűjtöm az erőt. Annyira jó, hogy Cs szabin van már két hétig, végre együtt a család, a Kiskés meg itt kolbászol a lábunknál (aki nem tudja, családi nevünk Vágó :D), és egyre többet magyaráz nagyon cuki babanyelven. Nagy meglepetésünkre elkezdett szerepjátékokat játszani, megeteti kiskanállal tányérból (az egyik doboz fedele) a játékállatokat, sőt, mi is kapunk, meg meg is itat minket. Sokan kérdezitek, hogy Cs hogy van, hogy viseli az egész szitunkat. Persze erről ő tudna a legautentikusabban beszélni, de szerintem nagyon hős, türelmes velem, pedig nagyon rosszul érintik a történések. De tartja magát. Hosszú kihagyás után elkezdett újra futni, és ez most sok erőt és motivációt ad neki a hétköznapokban.

Nekem a bilirubinom kedden 260 volt, ami a valaha volt legrosszabb. Kezdek ebbe az egészbe belefásulni, de igazából én csak fizikailag szeretnék már kicsit jobban lenni, az sokat dobna a bizakodási képességemen. Jelen pillanatban nem tehetünk mást, mint várunk, hogy ez a kúra lassan csak hatni fog, és elindul lefele ez az érték. Két ünnep között megyek kontrollra. Addig meg jó lenne kicsit összeszednem magam. Ez a felépülés nehezebben megy, mint gondoltam. Minden éjjel lázam van, amit lenyomok Algopyrinnel, a nappalok egész tűrhetőek, csak rettenetesen fáradt vagyok (ezt a májbetegség okozza, mármint a fáradékonyságot). A múltkor elmentem vagy 2 órára a belvárosba, és a 1,5. óra után hirtelen olyan rosszullét tört rám, hogy azt hittem, elájulok. Ez megijesztett, azóta egyedül, meg annyira mással se, merek kilépni a lakásból. Én, aki anno megvette a repjegyeket, és egyedül jártam be egy hétvége alatt Rómát végig gyalog úgy, hogy vasárnap alig bírtam elmászni a becsekkolásig a reptéren, úgy szétjártam a lábam a macskaköveken. Tragédia. No mindegy, most meg ez van. A jobb oldalamon éppen 3 bordám van repedve. A kezem-lábam zsibbad, a dokim szerint ez az első kemó utóhatása (mikor még a hidegérzékenység volt, szétrombolta az idegeimet a kezeimben meg a lábamban), nagyon dagad a lábfejem, és vérzik az orrom, ami nem igazán szeret elállni. Nem úgy ömlik, csak csordogál, de a múltkor pl. reggel 8-tól délután 2-ig tette, míg Anya meg nem érkezett az orrcseppel. Úgy kb. kéne egy olyan hét, mikor csak fekszem és semmit nem csinálok, csak alszok meg olvasok meg filmet nézek, és behozzák nekem a kaját, a gyerek meg a férj meg békésen elalszik mellettem az ágyban. 

Vérértékekről jót vagy semmit. Őszintén szólva, nem is tudom megmondani, mennyi lett a ma lezárt másfél hetes Medrol kúrám bilirubin eredménye, csak azt, hogy pár nappal ezelőtt sírva vitettem magam haza, mert közölték, hogy 198. Közben pocsék időket éltem meg, meg nem álmodtam, hogy ennyire rosszul leszek ettől a szertől: fájnak azóta az ízületeim, a vesém, dagad és zsibbad a lábam és a kezem, minden egyes nap legalább egy órás gyomorgörcsben ültem a kórházban, mert a szteroid szétmarta a gyomromat, közben elroppant 3(!!!!) bordám, amire egy felszakadásos köhögéses megfázás az orrfújás kényszerével további csapás tud lenni. Egy szó mint száz: totálisan romon vagyok. Az eredményeim nem javultak, lassan elmegyek integető sárga kínai macskának a 100 forintos boltba (kb. most is ennyi hasznom van). Az orvosom azt mondta, a bilirubin nem megy le egyik napról a másikra, így türelmesnek kell lennünk, és bízni, hogy kidolgozza magából a szervezetem a többletet. Ma lezárták a kezelést, mert a rengeteg mellékhatás miatt nem szabad tovább folytatni. Kedden megyek vérvételre, és bízunk a legjobbakban.

Azt hiszem, ez évben már nem váltom meg a világot. Már annak is örülök, ha végre lesz egy normális napunk, mikor nem kell kórházba menni, mikor itthon szaggatjuk a gyerekkel a mézeskalácsot, esetleg kimegyünk a karácsonyi vásárba kolbászolni, és nyugodt Karácsonyt töltünk el a családdal. Szeretnék főzögetni, filmeket nézni mandulatejes kakaót szürcsölgetve, meg végtelenített szalagon Bogyó és Babócát.

Reggel vérvételre menet irtó bizakodó voltam, tegnap mindenki mondta, hogy jobb a színem, ráadásul Pink Floyd szólt a rádióban (ó, nem említettem, de évek óta vágyom egy sportos fekete atlétára a Dark Side of The Moon albumborítójával - semmi karácsonyi hint, csak nyílt célozgatás). Szóval mondom, itt nem lehet hiba, 100 körül lesz az eredmény. Mondjuk lehet rossz ómennek kellett volna vennem, mikor egy széttetovált csávó kiájult a székből mellettem egy vércukros ujjbegyszúrástól. Az értékem bizony semmit se javult a múlt heti 125-höz képest. Most 128 lett. Nesze neked antibiotikum.

Sikerült elérnem a rákászt telefonon, kedden megyünk konzultálni vele Pestre. Azt mondta, nyilvánvaló, hogy a sebészek így semmit nem fognak vállalni. Ráadásul pár napja még az orrom is vérzik, ami szintén utal rá, hogy a véralvadásom nem lehet valami frankó. Az onkológus azt mondta, mindenképp kezelni kell, mert a betegség halad előre. A kezeléssel ugyan azt rizikózzuk, hogy a májam állapota romlik, de kb. nincs választásunk. Ez kicsit úgy hangzik, mint az orosz rulett, de majd nem fogom ki a golyót, sima ügy. Meg akarom mondani neki, ha lehet, csináljanak már egy új biopsziát, hogy ha tényleg típust váltott a kis rohadék, akkor tényleg arra adjanak kemót.

Amúgy három hete félig-meddig önálló anyukaként látom el a csirkés body-sat, és ez nagyon sok erőt és önbizalmat ad, bár tény, hogy baromira elfáradok a nap végére. Hab a tortán, hogy megint repedhetett a bal kulcscsontom alatt egy bordám, szóval az is fájdogál, de ez nem üti meg azt a szintet, hogy gyógyszert vegyek be rá. Sokkal szarabb, hogy a szám meg nem bír meggyógyulni, pont a szélén van egy seb, ami minden egyes reggel felszakad, na, az fáj, ráadásul úgy nézek ki tőle, mint egy elkefélt Joker.

Esti záró vidámságnak küldöm Nektek szeretettel ezt a számot, most végre végighallgatom, mert reggel lecsavarták a rádióban a kis büdösek (6:34-nél ahogy felmorajlik a tömeg, vááh). Jojcakát!

Cs hazajött szombaton, és annyira örülök, sikeres útja volt, teljesen feldobta az előrehaladás a projektjével kapcsolatban, meg hogy csomó emberrel tudott egyeztetni. Mondjuk ilyenkor mindig elfárad, mint a kutya, mert még esténként is van (részint kötelező) program, plusz még a jet lag. Az út végére sikerült is összeszednie egy frankó kis náthát a kimerültségtől. Mivel odakint rengeteg termék (pl. elektronikai cuccok, ruhák - főleg outletből) sokkal olcsóbbak, vásárolt egy rakás vásárfiát, Boteknek annyira cuki kis rosszfiús kapucnis pulcsikat, meg "Ilyen menőnek lenni már tudomány" feliratú pólót és efféléket hozott, teljesen odavagyok értük. Itthon max. a H&M dob piacra ötletesebb ruhákat, de kisfiúknak minden csak kék, kék, kék, kék, szürke, kék, kék, fehér, kék, elvétve zöld. Miért nem gyártanak színesebbeket? Egy kisfiú pl. nem hord pirosat, narancssárgát, citromsárgát, vagy mittudomén, bármit, ami kicsit is rendhagyó színű? Oké, abbahagyom, first world problems. :)

Az utolsó kezelés óta egészen múlt csütörtökig egyszerűen remekül voltam, szinte semmi rosszullét, hasmenés, tele voltam energiával, minden ment, mint a karikacsapás. Viszont valahogy úgy van a ciklus, hogy a kemó után egy héttel jön ez a nyavalyás láz, amit iszonyat kellemetlen ízületi fájdalom és fejfájás előz meg (nyilván nekem meg ott fáj, ahol a leggyengébb vagyok, a derekam nagyon sajog, fáj a hátam, meg a derekamból úgy lesugárzik a fájdalom mindkét lábamba, hogy meg se tudok mozdulni). Tipikus influenzás tünetek. Csak ugye ahhoz van szokva az ember, hogy átmegy rajta pár szar nap alatt, de ez nem olyan, ez alattomos, múlt csütörtök óta tart, úgyhogy felváltva sajgok, lázcsillapítózok, majd csatakosra izzadom magam és alszom. Esetleg délután már ember vagyok, és még csinálni is tudok valamit.

Mindennek ellenére mentálisan nagyon jól vagyok. Tényleg aktívan dolgozom fejben a gyógyulásomon, meg most sok könyvet olvasok a táplálkozással kapcsolatban, úgy érzem, egyre jobban megértem ennek a betegségnek a mibenlétét. Mivel páran azt mondtátok, hogy érdekel Titeket a Simonton-terápiáról szóló könyv, beszereztem magamnak egy plusz példányt, amit szívesen kölcsönadok. (Amúgy csak a kiadótól lehet megvenni itt: Egészségforrás Alapítvány) Engem mondjuk annyira beszippantott a dolog, egyszerűen minden alkalommal olyan témákra térünk, amelyek már évek óta feldolgozatlanul zavarnak, és mintha pontosan tudnák, hogy nekem mi a szorongásom, a nehézségem, mi bánt, mihez kell nyúlni. Zs néni, akinek immáron háromszor volt rákja, szintén olvassa a könyvet, és ő is kért belőle két példányt, annyira igaznak érzi azt, amiket leírnak benne. Szerintem a könyv olyan gyönyörűen leírja azt, hogy betegítjük meg magunkat, és nem csak a rákosok!!!, azzal ahogyan rossz minták alapján kezelünk dolgokat. Hát nem akarok mindent részletezni, legszívesebben Karácsonyra osztogatnám minden ismerősömnek.

A táplálkozással kapcsolatban egyelőre bevezettem változtatásokat, erről majd szeretnék később írni egy posztot, hátha másnak hasznos lehet. Amúgy amiket javasolnak, azok meglepő(?) módon egyáltalán nem ördögtől való dolgok, és nem is annyira radikálisak, mint amilyennek először hittem őket (vagy még csak nem jutottam el az igazán drasztikus diéta javaslatokig). Alapvetően amiben én hiszek (és ezekről olvastam is valamennyit), hogy rákot így egy az egyben gyógyító szupertáplálék/táplálékkiegészítő/kúra nem létezik, a rákot nem lehet 0 cukorbevitellel eléheztetni, vagy pl. x zöldségkúrába fojtva megfullasztani (erről van itt egy cikk, aminek minden pontjával nagyon egyet tudok érteni, többek között azzal is, hogy a falra mászok a becsavarodott összeesküvés elméletektől, hogy a gyógyszercégek eltitkolják a rák gyógymódját. Szerintem egy élő beteg jobban fizet, mint egy halott. Ennyi.) Az ételre visszatérve, a fontos, hogy a szervezetembe olyan összetettebb táplálékokat vigyek be, amelyeket a daganatos sejtek nem, vagy nehezebben tudnak feldolgozni, pl. a könnyen cukorrá alakítható fehér kenyér, fehér liszt, fehér tészta, cukor, édességek helyett friss zöldség, gyümölcs, és megerősítsem az immunrendszeremet olyan antioxidánsokkal, rostokkal, ásványi anyagokkal, stb., amelyek segítségével a szervezetem könnyebben le tudja győzni a rákot. Nem akarok a táplálkozásszakértő szerepében tetszelegni, csupán azt szeretném majd leírni, mit olvastam, és hogy én mikkel próbálkozom, és miért.

Rekonzílium csütörtökön Pesten, ott megtudjuk, mi lesz a továbbhaladás a kezelésben.

Bakker, itt a Kárpátin több a vészhelyzet, mint a Vészhelyzetben...

Szerdán búcsút intettünk Zs néninek, aki majdnem egy év után hazaindult Recskre a műtétje után. A Hortobágyig el is jutottak, onnan mentő hozta vissza, a kalciumszintje ugyanis annyira lement a műtét következtében, hogy hypokalcémiás izomgörcse lett. Konkrétan az egész teste lebénult (vagyis görcsbe rándult, és nem tudott megmozdulni), a mentőből is két injekció után tudták kiszedni. Most itt van nálunk, és lábadozik, az orvosok a köv. hetekben megpróbálják beállítani a hormon-, kalcium- és magnéziumszinteket.

Szegény Cs, annyira sajnálom már, mit kell elviselnie, hol engem, hol a család tetszőleges tagjait kell támolygatnia, emellett meg a "szabadsága" alatt is full time Apuka, hol a gyerekkel van, hol főz, hol bevásárol, szóval egy percet nem tud pihenni. Nem tudom, mondtam-e már, milyen zseniális fickó, és mennyire imádom, nem is tudom, mi lenne velünk nélküle... Úgyhogy ez a szám Neked szól Bébi, szív küldi szívnek :D <3

Ma megvolt a második biopszia is, ezúttal Pesten. Hát mit mondjak - tényleg nem azért írom, hogy a debrecenieket lejárassam, mert találkoztam itthon nagyon-nagyon jó orvosokkal -, a Transzplant Klinikán megint a legnagyobb profizmussal találkoztam. A doki persze jót derült a "bájbiopszián", majd megkérdezte, és amúgy milyen volt a vizsgálat a múlt héten? Én meg néztem rá, és kérdeztem, hogy "Pontosan mire gondol? Élveztem minden percét." Kb. 15 perc alatt lezavarták a vizsgálatot (a múlt héten csak az tartott ennyi ideig, míg ultrahanggal belőtték, hogy hova szúrjanak), és közben még az elmaradhatatlan hallgató közönségnek is magyarázott az orvos. Gondoltam is, hogy egész érdekes lenne ez, ha nem épp belőlem állna ki egy 18 centis tű. Utána két órán át kellett feküdni, majd pucoltunk ebédelni egy jót, babát látogatni Pesten, végül haza. Írtam az onkológusnak, hogy ma megvolt a vizsgálat, ők figyelik a rendszerben, hogy mikor lesz eredmény, és értesítenek majd a fejleményekről. Elméletileg 48 órán belül már kipreparálják a kis mintámat, szóval kiértékelhető, de az asszisztens itt amúgy egy hetet mondott szokásos időnek... Mindegy, már attól fellélegeztem, hogy talán az előzetes vizsgálatok ezzel végetértek, és hamarosan elkezdődhet már valami kezelés.

Bámulatos egyébként, hogy mennyire megtanul az ember egyik percről a másikra átváltani a totál szarról a nagyon szuperre és vissza. Az utóbbi időben nálam minden nem orvosnál töltött nap olyan, mint egy vakáció, élvezem, mint egy gyerek, teljesen elmerülünk abban, hogy itt van Botek, hogy jön a nyár, hogy a hétvégén szülinapi buliba megyünk, és hogy szép a kertünk. Ilyenkor a legtöbb napon nem forgok az egészségügyi dolgokon, hanem próbálok csak ezekre koncentrálni, és sokat imádkozni, ha jut rá időm, mert az mindig eltölt reménnyel és pozitív gondolatokkal. Még januárban kattant át valami bennem, és azt mondtam, oké, mindig lesz valami egészségügyi nyavalya, ami miatt rosszkedvű lehetek, de közben elrontom a családi boldogságunkat akkor is, mikor élvezhetnénk a pillanatot, hogy vagyunk egymásnak. Úgyhogy miután kitoltak a vizsgálatról az ágyon, 15 perccel később már ott röhögcséltünk és barchobáztunk Cs-vel a folyosón.
 

Cs elutazott két hétre Amerikába, úgyhogy most minden nap skype-on nézi, ahogy a gyerek játék közben a lábait csapkodva Michael Flatley-zik a játszószőnyegen, meg megpróbálja fogak nélkül kiharapni a fejénél kétszer nagyobb jógalabdát. Nálam az előző előző előző előző poszthoz kapcsolódóan pedig az a helyzet, hogy az ERCP amúgy az eddigiekhez képest a legrövidebbre sikerült, 15 perc alatt megvolt. Már viccelődtem is, hogy annyira jó volt, hogy jövök a jövő héten is, míg aztán benn nem tartottak. Ugyanis nemhogy nem javultak az eredményeim, de úgy begyulladtak az epeutak, hogy totál sárga lettem vagy másfél hétre. Hívjatok farsangolni, megyek kínainak.
 

Gyógytornázok a gyerek játszószőnyegén, a gyerek Cs karjából néz.
T: "Látod kisfiam, milyen ügyesen fordul Anya egyik oldaláról a másikra?"
Cs: "Ne izgulj Fiam, két hónappal ezelőtt ez még Anyádnak se ment, nem vagy lemaradva semmivel."

Ott állsz a konyhában a tűzhely felett. Arcodat megcsapja a fövő húsleves gőze, ahogy felemeled a fedőt, fejeden kendő, fakó piros otthonkád van. És mikor leveszed a kendőt, és végigsimítod a hajad, azt mondod "Jaj kislyányom, ne fotózz, hogy áll a hajam?" Átölellek. Kicsi vagy, a kor miatt összetöppedtél, vállad a hónaljam alá fogom. Megcsapkodod a fenekem, "Hízzál mán kislyányom!" Mély, barázdált ráncok vannak az arcodon, szépre mélyítette őket a sok év. Meleg az arcod. Nekem még meleg.

Öt hónappal ezelőtt azt hittük naivan, gyereket veszünk a házhoz, aztán kiderült, hogy egy kiskakast, aki kora hajnalban kukorékolással és hangos rikoltozással ébreszti az egész családot. Nem vicc, a szeme még ki se nyílt, de már szövegel a sötétben.

Az első Karácsonyunk nagyon meghittre sikerült szerintem, szép, bokros fát vettünk, volt rajta mindenféle kézzel készített dísz, megvolt a csillagszórózás és az éneklés is, a gyerek kerek szemekkel nézte a diszkófényű ledes égősorunkat. El is érzékenyültünk picit mindketten a pillanaton...

Aztán 25-ére virradó hajnalban Feri Papa (Csabi apukája) örökre elbúcsúzott tőlünk. Nyugodjék békében!

Olasz ebéd

Tegnap meghívtuk a családomat Árpád téri panorámás kuckónkba Krisztián és Sándor napi ebédre, és órákig tartó, igazi olaszos fiesta sikeredett jó beszélgetésekkel, borral és isteni kajákkal. Délben jöttek, este hatkor mentek. Elfogyott az olaszos paradicsomleves, a carbonara, a sült oldalas, a tiramisu, három espresso, két ristretto és három üveg bor. A biztonság kedvéért a rizottót is fenn tartottuk a palettán, arra az esetre, ha családom folyton éhes férfijai még nyöszörögnének, de végül nem volt rá szükség. Azt hiszem, szeretünk főzni! :)