Éljenek a görög katolikusok

Gyűlnek a témák, csak én vagyok minden este kidőlve, mint egy krumpliszsák, meg addigra a szememet is kifüstölte a mikrofilmolvasó a helyéből.

A múlt héten a Szent József Magyar Görög Katolikus templomban jártam, ahol az amerikai pap, Rev. Harry Untereiner lenyűgöző kedvességgel fogadott: "Nézz csak meg minden anyagot, még sose volt Fulbrightos a házamban! Mielőtt viszont leülnél szkennelni és fotózni, gyere, megmutatom Neked a templomot!" És kinyitotta csak a kedvemért, végigmutogatott mindent a templomban, még a szentély mögé is bementünk. Itt volt az alkalom, hogy homályos ismereteimhez kapcsolódó vallástörténeti kérdéseimet feltegyem neki, meg elmagyaráztassam vele, hogy működik a tömjénfüstölő ketyere, ami már iskoláskorom óta érdekelt. Fotók ITT. Kiderült, hogy ebben a templomban is lenne néhány idős ember, akiket interjúzni lehetne, így elmentem vasárnap a misére, hogy találkozzak velük, ill. most igyekszem őket telefonon elérni. Volt egy néni, akivel már a templomban beszédbe elegyedtem, és mondta, hogy szívesen beszélgetne velem, adjam meg a számom, és pár nap múlva felhív, hogy mikor lenne neki alkalmas. Miután felírtam neki, megkérdeztem, őt hogy hívják. "Mary Popovics (e.: Méri Popoviksz)" "Tudja! Popovics Mariska!"

(U.i.: Folyton "kaotikust" írok, mikor "katolikust" akarok. Ez valami jel?)

Már napok óta nem alszom jól (nem tudok hajnal 1 előtt elaludni, holott én csecsemőkorom óta 10-11-kor álmosodom, most meg csak pislogok és forgok órákat még ha 1-kor fekszek is le). Már az agyamra másztak ezek az amerikai magyarok. :)) De haladgatok az újságokkal, és ma egy rakat találkozót sikerült leszerveznem, úgyhogy bütke vagyok magamra. A következő napokban lesz három interjú, valamint elmegyek három templomba megnézni az archívumukat. A presbiteriánusoknál már voltam, ott befejezem a megkezdett anyaggyűjtést, és még megyek a luteránusokhoz és a görög katolikusokhoz is, ahol sejtésem szerint nem sok, vagy semmi anyag nem lesz. Az egyik templomnál csak pislogtam, mikor a magyar(!!) gondnok kijelentette, hogy ők nem adnak ki semmi adatot, és nincs itt semmiféle interjúalany, nem magyar itt már senki. De ha mégis arra vetemednék, hogy odamegyek, akkor igazoljam magam ID-val, és (figyelj) igazolással az egyetememről (Debrecen), hogy én valóban ott végeztem és azt, amit állítok. Biztos ami biztos, holnap a véreredményeimet is becsomagolom, és pisit is viszek, bár akkor meg ránéz a lapra, és megállapítja, hogy egy alkoholistával van dolga. Na mindegy, tzinikus vagyok, csak ilyennel még nem találkoztam.

A mai napom igazán nem volt unalmas. Egész nap az Amerikai Magyar Alapítványnál gyűjtöttem az anyagot, és 1200 fotót lőttem. A napi átlag amúgy 800-1000, nem fénymásolok semmit, csak katt-katt-katt, haladjunk. És nem kérnek 100 forintot minden oldalért, mint otthon... Összegyűjtöttem mindent, amit a 7 New Brunswick-i magyar egyházról lehetett az Alapítványnál, úgyhogy igazán elégedett vagyok a mai nappal. Alapvetően azzal a kutatási problémával szembesültem, hogy a cenzus adatok nem mondják meg pontosan, hogy hányan voltak a magyarok, csak azt, hogy hányan voltak a Magyarországról bevándoroltak, és az ő gyerekeik. A Monarchia idején viszont ez számos csoportot takarhatott, magyarokat, szlovákokat, ruszinokat, ruténokat, horvátokat, szlovénokat, románokat, stb., tehát nem derül ki, hogy magyarok pontosan hányan voltak. Így nem marad más, csak az, hogy megnézem, hány gyermek született és keresztelkedett az itteni egyházakban. Ez bizony sziszifuszi meló... De én még ezt is élvezem. Eddig az alapítványon kívül egy templomban voltam, és lefotóztam az anyakönyvüket. És el fogok menni a többihez is. A Magyar Reformed Church-nél nemrégiben készítettek interjúkat idős egyháztagokkal, és beszéltünk arról, hogy én is készítenék. Van egy második generációs néni, aki 100 éves!!! Hú, nagy élmény lenne azért vele beszélgetni. A református lelkész azt javasolta, hogy menjek el vasárnap az istentiszteletekre, és a végén röviden bemutatkozhatnék, elmondhatnám, hogy mivel foglalkozom, és kérhetném őket, hogy ha szeretnének, jelentkezhetnének arra, hogy beszélgessünk. Talán így, hogy látják, ki vagyok, feloldja a félelmüket, hogy egy idegen emberrel kell beszélgetni. Azért izgulok kicsit. :)
Kutatás után végre valahára sikerült eljutnom az edzőterembe, ahova majdnem megint nem engedtek be, mert abba az egyetemi edzőterembe másik kártyát kell kérnem abból az edzőteremből, amelyikben először voltam. És mivel látogató kutató vagyok, nem vagyok benne a rendszerben. Már meg se lepődök. Viszont ahova beengednek :), az ingyenes! A második kérdés, ezen viszont lehasaltam, hogy hoztam-e lakatot. Mondom mit? Hát lakatot. (Mire gondol ez, biciklilakatra, vagy mi a ...?) Kisült, hogy itt az öltözőszekrényekhez nem jár zár meg kulcs, hanem itt mindenki hozza magának a kis lakatját, ha azt akarja, hogy a cuccait ne lopják szét, Hö. Még ezt is cipelhetem, ha edzeni akarok. Lassan annyi cuccot viszek majd a hátamon, mint mikor búvárkodtunk, már csak a 10 kilós ólomöv hiányzik. Viszont az edzés igen jól sikerült, beindultam, mint keresztanya, és 1 órát mozogtam az ellipszisen. Közben volt alkalmam megnézni egy izmosra gyúrt srác flörtölését a tükörképével. Legalább egy órán keresztül szorítgatta az izmait a tükör előtt, amit oldalra befordulással, enyhe szájcsücsörítéssel és a jobb szemöldöke felhúzogatásával spékelt meg. Volt néhány perc, mikor ugyanezt egy másik sráccal ketten csinálták egymás mellett állva.
Utána igazi buddhában bicikliztem haza, amikor a zebrán áthaladva majdnem elütöttek. Nem, nem, nem én voltam a hibás. A nem mondom milyen nemzetiségű dzsipes nő úgy gondolta, hogy ő márpedig itt nem ad elsőbbséget, aztán mikor majdnem egymásnak mentünk, és én ízeset káromkodtam magyarul (biztos értette), megállt. Én meg eléggé felszaladtam a biciklim elejére, ami azért nem egy nagyon jó élmény. Közvetlen ez után a zebra után egy másikon is át kellett mennem, és a nő pont ott akart befordulni. Aztán intett, hogy most már menjél idióta, én meg überintelligensbe megmutattam neki, hogy tessék megnézni, itt a gyalogosnak piros a lámpa, és ezért ilyenkor nem megyünk. Azon barátaimnak, akik panaszkodnak Magyarország biciklis kultúrájára, üzenem, hogy tegyék össze a két kezüket, mert az otthoni helyzet amszterdami az ittenihez képest. Szabály szerint itt (is) az út szélén kell közlekedni, de itt senki nem teszi, mert az autósok egyszerűen nem vesznek figyelembe, és konkrétan vagy ledudálnak az útról, vagy leszorítanak. Szóval a biciklisek a járdán tekernek. De ők is hülyék amúgy, mert ahelyett, hogy betartanák azt a néhány elemi szabályt, hogy ha a lámpa piros, akkor nem megyünk át, ők ész nélkül mennek tökön-paszulyon keresztül. Szóval van még hova fejlődni... De feltételezem, ennek az az oka, hogy annyira kevés a kerós, hogy nincsenek valóban rákényszerítve az autósok arra, hogy valós tényezőként tekintsenek rájuk. Összességében eddig 3 hét alatt kétszer ütöttek el majdnem, és mindkettő akkor volt, mikor zebrán mentem át, szabályosan.
De, mint mondottam, én buddha vagyok, szóval a káromkodáson kívül halál nyugiba tekertem haza, és eldöntöttem, hogy a szerencsés túlélés örömére sütök magamnak palacsintát. A netről szedett receptem nem volt jó sajnos, aminek eredményeképpen sütöttem egy rakás olajos, lyukas, meg egy amőba alakú palacsintát. De az utóbbit sikerült kikalapálnom téglalapra.