"Ééééédes gyermekem, mit vársz, ez tulajdonképpen csonttörés, a csonttörések után minden halandó 6-8 hetet fekszik..." mondá jóanyám. Pedig én már kezdtem lázadozni, hogy unalmas ez a haszontalankodás, és leszámítva azokat a pillanatokat, mikor a palántot etetem (sajnos a kórház óta már csak tápszer meg gyűjtőből hozott anyatej :( ), foglalkoztatom és altatom, a napom további része mehetne egyenesen a kukába, akkora f*s. Én meg - természetemhez híven - türelmetlenkedem.

Szerdán kézhez kaptuk a leleteket, majd szakértő is elolvasta. Feketén-fehéren le van írva, hogy kérem szépen nem 3 darab csigolyám roppant be, hanem egész pontosan 12. (Egy felnőtt embernek összesen 33 van.) Az összes lágyéki (5 db) 2/3-ára roppant be, két darab háti csúnyán (az egyik felére), 5 darab háti meg enyhébben. A reumatológus szerint ehhez képest jól nézek ki, fodrásznál voltam? (azt nem mondom, hogy jól tartom magam, mert nem lenne igaz :O ), meg egész ügyesen közlekedek már. Ma elindítottunk egy csontépítő kúrát. Ez félévente egy injekció, a benne lévő szer blokkolja a csontok lebomlását. Emellé nagydózisú D-vitamint és kalciumot kapok, amelyek együttesen visszaerősítik a csontok szerkezetét. Nyilván nem egyik hónapról a másikra fog menni a haladás. Gyógytornát is csinálok, de arról álmodozom, amikor majd sétálok és úszni járok. Most még mindig fájdalomcsillapítókat kapok, és az orvos megmondta, hogy ne legénykedjek, mert megtévesztő, hogy elnyomja a gyógyszer a fájdalmakat, de a csontok még csak most forrnak össze. Tehát az van, hogy most csak feküdhetek, ülni nem szabad, csak max. 5 perceket, és csak a mosdóba, zuhanyba menjek ki, tehát ami muszáj.

Azóta elolvastam egy krimit, A stoppost Linwood Barclay-tól, amit én úgy raktam le, hogy hát nem is tudom, nem volt rossz, de a jó nem ilyen. Szívesen vennék Tőletek bármi javaslatot hasonló műfajú könyvekre. Nekem a Millenium trilógia pl. nagyon adta, ahhoz hasonlókat szívesen olvasok. A stopposban az volt a baj, hogy valahogy mindig csak a következő két lépésre előre érdekelt a sztori, nem függött annyira rajta a figyelmem, persze agyaltam, hogy ki a gyilkos, de a vérem meg nem fagyott, nem állt fel a szőr a hátamon, ha megjelent x szereplő, és igazán a főhőssel se tudtam azonosulni. Meg úgy egyáltalán, valahogy túl sok fura figurától hemzsegett az az egyszem kisvároska. Amitől még feláll a szőr a hátamon, ha odarak az író egy szálat, amit nem varr el. Itt nem az, hogy nem varrta el, hanem gagyin tette. Írás tekintetében egyébként nem volt rossz, de mégis enyhén fapadosnak éreztem. (Tudom-tudom, könyvkritikai minőségeim úgy száguldoznak, mint kerek savak az amatőrök borkóstolóján.) Summa summárum (ezt Cs-től tanultam), ha van jó tippetek könyvre, ne hallgassatok örökre.

A másik tervem fekvés idejére, hogy belemaszatolok a kutatás feldolgozásába (direkt óvatosan fogalmazok, nehogy szó érje a ház elejét, ha a végén semmit se méltóztatok csinálni), és lehet, hogy rajzolgatok is egy keveset.

A belgyógyászhoz két hét múlva megyek vissza, ő meg egy új gyógyszert szeretne kipróbálni rajtam. Ezt évekkel ezelőtt igényeltük, de visszadobta az OEP a kérelmemet. Most végre lehet, enyhült a szabályozás. A remény az, hogy a szteroidot ki lehet vele váltani. Emellett majd elindul valamikor egy 2-3 hetes felkészülés is a transzplantra (szűrővizsgálat-sorozat), de annak még nem tudom az idejét. Ha azt megcsinálják, felkerülök az éles várólistára, és utána elkezdünk várni a telefonra. Csupa cliffhanger, stay tuned.

Azért az jó érzés, mikor a konferencián és utána is többen elmondják, hogy nagyon várják már, hogy publikáljak, hogy lehessen rám majd hivatkozni (nem mellesleg az akadémiában a hivatkozások darabszáma konkrétan komoly előfeltétele az előrelépésnek). Gondoltam is magamban azonnal, hogy nagyszerű, hát én épp készülök, épp ma két hónap múlva, csak nem pont ebben a műfajban.

Konferencia, kiállítás

A konfra való felkészülés sokkal hajszoltabbra sikerült, mint először gondoltam volna. 11 második generációs alany interjúját dolgoztam fel és mutattam be, fókuszálva három témára: 1. a magyar közösség pull faktorai a második generáció számára (azaz volt-e megtartó ereje a közösségnek, amellyel magához vonzotta a fiatalokat?), 2. az 1956-os menekültek fogadásának élménye Camp Kilmerben (New Brunswick mellett van ugyanis az a katonai tábor, ahol a magyar menekültek többségét beléptették az USÁ-ba '56-ban), valamint 3. az identitás kérdése (megkérdőjelezte-e valaha a magyarságát? Tudatos döntés-e a magyar identitás vállalása? Milyen identitásúnak vallja magát, és miért?) A felkészülés több hetes munka volt, ugyanis az interjúk összesen kb. 17 órányi anyagot tettek ki, és rájöttem, hogy egy nap nagyon max. csak 2 órányi, kényelmesen 1 órányi anyagot tudok feldolgozni. Na a lényeg, hogy totál frusztrált voltam egész májusban kb., nem beszélve arról, hogy még szegény Cs is kórházazott közben. Szóval már nagyon vártam, hogy lemenjen ez az egész, és végre már csak a babakelengyére és hasonló jóillatú dolgokra tudjak koncentrálni.

Az előadás szerintem jól sikerült, mindent el tudtam mondani, még konklúziók is születtek a fejemben közben, és tényleg olyanok ültek a közönségben, akik éppen ezt a témát gyúrják, néha konkrétan ezt a közösséget, csak más hullámokat vizsgálva (pl. '56-osok). Így a kapcsolatépítés része is sikeresen megvalósult. Na jó, kissé kiestem a prezentálós gyakorlatból, mert Cs szerint elég sokat ö-ztem, de szerintem ha van időm még vagy kétszer elgyakorolni előtte a prezit, akkor ez is jobb lett volna. Csakhogy nem volt, mert aznap még kora reggel fejeztem be a prezit, és egyszer futtában elmondtam hangosan. Utána rongyoltunk Pestre, és du. 4-től kezdődött a szekcióm.

Este Laca ajánlására elmentünk a Bölcső Bárba, ahol remek dembörgört ettünk. Utólag belegondolva is csodálkozom, hogy nem dőltem ki már ott helyben, mint egy krumpliszsák.

Másnap szülinapom volt. :D És mivel Karácsonyra Szépművészeti Múzeumos támogató jegyet kértem a tesóktól (éves fix összegért minden kiállításukat megnézheted - az állandóakat akárhányszor, az időszakiakat egyszer, plusz még néhány múzeumba is lehet vele menni állandó kiállításokra. Ja, és társas jegy is van, az még olcsóbb.), tehát mivel ezt kértem, délelőtt elmentünk kiállításra. Épp most fut a "Toulouse-Lautrec világa", és hát nekem Lautrec már gimis korom óta nagy szerelmem, zseniális rajzos, a plakátjai egyszerűen remekek (hangsúly az egyszerűn is). Igaz ugyan, hogy szegénynek olyan hányatott élete volt (unokatestvérek frigyéből örökölt csontbetegséggel született, így életét törpén, állandó fájdalmak között, magányosan és alkoholistán élte le), hogy mikor Timi barátnőmmel gimis korunkban beültünk megnézni a róla szóló filmet, utólag bevallva mindketten azt vártuk, mikor hal már meg szegény... No de, ez semmit nem csökkent zsenialitásán, és az általa táplált rajongásomon, ugyanis azóta még egy életrajzi regényt is elolvastam róla, és nem átalltam Lautrec reprót hamisítani (ééérted, reprót hamisítani), ami aztán egy darabig a konyha falát díszítette. Imádatomból fakadóan a kiállítást tartalmilag csakis dicsérni tudom, a Mester minden darabja kiváló, de ami külön élményt jelentett, az az, hogy milyen humora volt a fickónak. Sajnos nem leltem neten a kedvenc rajzaimat, de volt egy képpáros, aminek a készítése közben valszeg azt mondhatta Lautrec: "hmmm, rajzoljunk egy lovat és egy kutyát" (utóbbi egy tömör pofájú bulldog, és az állatok egymást bámulják). A következő: "oké, most adjunk egy pipát a kutya szájába". A kutya meg a ló még bambábban bámulják egymást, miközben előbbinek hetyke pipa lóg a szájából, kis, kanyargó füsttel. Óriási. Arról már nem is beszélve, hogy Lautrec imádta megvendégelni barátait, és ilyenkor minden alkalomra litóval sokszorosított menükártyákat gyártott. Meglepő módon ez volt a kedvenc darabom :)

A hétvége óta a totális kipurcanás állapotában leledzem, azt leszámítva, hogy egy barátnőm, aki ikerterhes, kórházba került idő előtt, így aztán párszor bementem hozzá látogatni. Nem pontosan így, de valahogy így.

Konferencia

Pár hónappal ezelőtt felelőtlenül bejelentkeztem egy amerikanista konferenciára május végére, azzal a témával, hogy második generációs élettörténetek (an oral history - bocs, ezt nem tudom szépen fordítani, de a fókusz itt a személyes élettörténeteken van a makró történelmi események helyett). Én móricka persze jó későn kezdtem el feldolgozni az interjúkat, így most rettenetes időbeosztással még a hétvégéken is ezen reszelhetek majd, nyilván versenyt futva az idővel. Aki hülye, haljon meg ugyebár...

De azért vannak kis interjú szösszenetek, amelyek felvidítanak. Például ez az idézet egy idős házaspár beszélgetéséből:
Feleség: "We're gonna be 89... I mean, that's close to 90..."
Férj vidáman: "Young 89, my girlfriend!"
 

Virágos a jókedvem!

Megcsináltam! Befejeztem a könyvtári munkát. El se hiszem, ahhhh! Már csak egy interjú vasárnap, és egy rakás búcsútalálkozó, mielőtt szerdán felszállok a repülővel.

Holnap pedig Brooklyn, bolhapiac, séta, kajálás, csiláut, napszemcsi (hóban v. esőben, de ez most mindegy is). Megcsináltam! Megcsináltam!! Még a végére rendesen elérzékenyülök, hahhhaahaa! :D

Reményeimnek megfelelően ezúttal nem hullottam úgy szét Cs távozása után, mint októberben (a hazaútján bezzeg nem gyulladt ki Newark, hogy itt ragadjon még pár napra). Most már látom és várom az ittlétem végét, és érdekes módon ambivalens érzések vannak bennem. Már itt is otthon érzem magam, nem érzem magam idegennek, és ez igazán jó érzés. Majd ha megkérdeztek (aki most elolvassa, az már később ne tegye meg), hogy élnék-e itt, akkor az lesz a válaszom, hogy egyedül biztosan nem. Cs-vel együtt talán igen, egy ideig, talán néhány évig. Véglegesen? Teljesen biztosan nem. Nem mintha azzal a feltételezéssel jöttem volna ide, hogy itt kolbászból van a kerítés, az emberek boldogabbak és minden jobban működik (na jó, utóbbival kapcsolatban voltak illúzióim). Őszintén szólva talán mindig is túl földhözragadt és érzelmes nacionalista voltam ahhoz, hogy el akarjam hagyni a hazámat, és kígyót-békát kiáltva rá távozzak azzal, hogy "itt minden szar, megyek Amerikába/az EU-ba/egyéb verziók behelyettesítendőek!". Nem is értettem, miért mondta mindenki a kiutazásom előtt, hogy úgyse jössz vissza! Nem hiszem, hogy itt minden jobb lenne. Van ami jobb, van ami ugyanolyan, van ami ugyanolyan rossz vagy rosszabb. Egy más nézőpont. Nagyon jó, hogy megtapasztalhattam, szerintem sokat szélesedett a világlátásom. És nagyon jó lesz hazamenni!

Ugyanakkor azt is érzem, hogy jó még itt, még látni akarok még többet, kihasználni minden percet, minden élményt megragadni. Látni szeretném még Brooklynt (Allison megígérte, hogy elvisz az egyik szombati bolhapiacra :)), Harlemet, Princetont, múzeumokat, jazz klubot, színházat a Broadway-n, Atlantát... :) Te jó ég, nagyon fog hiányozni az Alma! Már most minden kétséget kizáróan ki merem jelenteni, hogy az ittlétemben a legnagyobb élmény ez a város, és mindig vágyni fogok vissza. (Nincs is mit csodálkozni, minden valamirevaló amerikai ponyva sztoriban magába szippantja az ártatlan jerseyi kislánykát a nagyváros.) A kutatásba szerencsére újult erővel vetettem bele magam, most következnek a helyi magyar újságok, ezekből igyekszem összegyűjteni információkat a fiatalok tevékenységéről, a helyi közösségi törekvésekről (akár pl. Trianonnal kapcsolatban) és a helyi konfliktusokról és a közösség rétegződéséről. Érdekes munka, szeretem eddig. Ez erőt ad, hogy peregjenek a napok, és végre újra elégedettség érzéssel teljek el, mert Minnesota után leeresztettem, mint egy lufi, és képtelen voltam az "aktatologató" semmi munkákon kívül mást csinálni (nem is haladtam). Karácsonykor meg tudatosan kikapcsoltam, éreztem, hogy év végére egyszerűen kifogyott a gőz.

Most vannak újévi fogadalmak, amikkel próbálom majd ezt a felívelő állapotot megtartani mind egészségileg (Még mindig a jó véreredményen ujjongok, úristen, évek óta nem volt ilyen jó az eredményem!! Megfogadtam, hogy egy évig nem iszok alkoholt, majd Ti is segítsetek plíz.), érzelmileg és szakmailag is. Persze mennyivel könnyebb lesz, ha hazamegyek, és ott lesz majd a kabalám. :D

Vissza a kutatáshoz

Törném el az összes népszámlálási biztos kezét, akik felháborítóan pocsékul és kiolvashatatlanul írtak!! Az ilyet miért engedték át első osztályban?? :(

Egyébiránt három hetem van Minnesotáig, és gombolkozom egy olyan agresszív terven, hogy ez idő alatt fel kéne dolgozni az 1940-es népszámlálási kéziratot. Csak ehhez jó lenne valahogyan visszatérni egy olyan emberi napirendre, mikor mondjuk 8-9 körül felkelek, 10-kor legkésőbb már dolgozok, este 8-nál tovább nem tolom az ipart, és 10-kor már lefekszem aludni. Szemben a mostani rendszerrel, mikor éjfél vagy hajnal 1 előtt nem bírok elaludni, 10 előtt nem bírok felkelni, és este 10 előtt nem fejezem be a munkát.
Az adatok egyébként egyre izgalmasabbak, és a riportolás nem is lesz annyira egyszerű és egyértelmű, mint gondoltam. Kezdek színkódokat és extra jelöléseket bevezetni. Ugyanis amíg 1-1 ember adatait vizsgálom, egyszerű, mint a pofon, szűrök, számolok, és kész. Viszont ha családi összefüggéseket, neadjisten ugyanazon utcában vagy negyedben lakók adatait vizsgálom egyszerre, akkor már mindjárt izgalmasabb és manuálisabb a kimutatás. Egyébként érdekes játék, csak kicsit sok időt vesz el. Hetek óta azon gondolkozom, hogy létezik-e olyan modell, amely a nyelvhasználat valószínűségére enged következtetni. Pl. vannak egy gyerek esetében különböző együtthatók: apa-anya Magyarországról jött, ott magyarul beszélt, a családdal együtt él egy nagymama, aki csak magyarul beszél, DE mondjuk a családnak van egy német anyanyelvű bérlője, a család egy írek által sűrűn lakott negyedben lakik, a gyerek pedig amerikai iskolába jár. Szóval van egy csomó hatás. Valahogyan súlyozni kéne őket (pl. a családi hatások erősebbek, mint az, hogy a szomszédban milyen nemzetiségű ember lakik), és ezek összhatásából kimutatni egy valószínűsített nyelvhasználatot, ha már a népszámlálás a nyelvhasználatra direktben nem kérdez rá. Izgalmasnak hangzana egy teljesen új modell kidolgozása is. A prof szerint még nem létezik ilyen, de azért majd még érdeklődöm erről Minnesotában is. Ne találja fel az ember a spanyol viaszt, ha már létezik... Mindenesetre jól hangzana, ha ki tudnék találni egy olyan működőképes rendszert, amelyet esetleg más nemzetiségi csoportok vizsgálatára is lehetne alkalmazni.

Már többen is mondták nekem, hogy hülyére dolgozom magam, de egyszerűen nem bírok leállni.
Szerintem kb. évek óta nem volt időm csak erre koncentrálni, és az agyam most be akar szippantani mindent, amit csak tud, de azonnal. De amúgy ésszel még én is látom, hogy nem annyira kéne a hét 6-7 napján kutatással foglalkozni, mert még dull girl leszek. Tulképp az a baj, hogy a clevelandi utazás miatt spórolok, és ezért nem megyek minden hétvégén New Yorkba császkálni. Aztán ha meg már nem kirándulok, mit csináljak itthon? Tévézés nem érdekel, regényt minden nap olvasok, sportolok is. És igen, sajnos nem iszom rendesen. Festeni kéne, már kb. sajnos elfelejtettem. :((
DE egy hét múlva jön a Kánaán (két lábon, vagyisnem, repülőn), aztán akkor eldobom majd a kaszát meg a kapát, és egy hétig nem lát itten senki.
És még egy jó hír a mai napra: a kedvenc témavezetőm gründolt nekem egy kiruccanást a minnesotai Immigrant History Research Centerbe, amire kapok kutatói utazási támot, és ha minden jól megy, ingyen szállást. Ez az élet Babolcsai néni!

A mai napom igazán nem volt unalmas. Egész nap az Amerikai Magyar Alapítványnál gyűjtöttem az anyagot, és 1200 fotót lőttem. A napi átlag amúgy 800-1000, nem fénymásolok semmit, csak katt-katt-katt, haladjunk. És nem kérnek 100 forintot minden oldalért, mint otthon... Összegyűjtöttem mindent, amit a 7 New Brunswick-i magyar egyházról lehetett az Alapítványnál, úgyhogy igazán elégedett vagyok a mai nappal. Alapvetően azzal a kutatási problémával szembesültem, hogy a cenzus adatok nem mondják meg pontosan, hogy hányan voltak a magyarok, csak azt, hogy hányan voltak a Magyarországról bevándoroltak, és az ő gyerekeik. A Monarchia idején viszont ez számos csoportot takarhatott, magyarokat, szlovákokat, ruszinokat, ruténokat, horvátokat, szlovénokat, románokat, stb., tehát nem derül ki, hogy magyarok pontosan hányan voltak. Így nem marad más, csak az, hogy megnézem, hány gyermek született és keresztelkedett az itteni egyházakban. Ez bizony sziszifuszi meló... De én még ezt is élvezem. Eddig az alapítványon kívül egy templomban voltam, és lefotóztam az anyakönyvüket. És el fogok menni a többihez is. A Magyar Reformed Church-nél nemrégiben készítettek interjúkat idős egyháztagokkal, és beszéltünk arról, hogy én is készítenék. Van egy második generációs néni, aki 100 éves!!! Hú, nagy élmény lenne azért vele beszélgetni. A református lelkész azt javasolta, hogy menjek el vasárnap az istentiszteletekre, és a végén röviden bemutatkozhatnék, elmondhatnám, hogy mivel foglalkozom, és kérhetném őket, hogy ha szeretnének, jelentkezhetnének arra, hogy beszélgessünk. Talán így, hogy látják, ki vagyok, feloldja a félelmüket, hogy egy idegen emberrel kell beszélgetni. Azért izgulok kicsit. :)
Kutatás után végre valahára sikerült eljutnom az edzőterembe, ahova majdnem megint nem engedtek be, mert abba az egyetemi edzőterembe másik kártyát kell kérnem abból az edzőteremből, amelyikben először voltam. És mivel látogató kutató vagyok, nem vagyok benne a rendszerben. Már meg se lepődök. Viszont ahova beengednek :), az ingyenes! A második kérdés, ezen viszont lehasaltam, hogy hoztam-e lakatot. Mondom mit? Hát lakatot. (Mire gondol ez, biciklilakatra, vagy mi a ...?) Kisült, hogy itt az öltözőszekrényekhez nem jár zár meg kulcs, hanem itt mindenki hozza magának a kis lakatját, ha azt akarja, hogy a cuccait ne lopják szét, Hö. Még ezt is cipelhetem, ha edzeni akarok. Lassan annyi cuccot viszek majd a hátamon, mint mikor búvárkodtunk, már csak a 10 kilós ólomöv hiányzik. Viszont az edzés igen jól sikerült, beindultam, mint keresztanya, és 1 órát mozogtam az ellipszisen. Közben volt alkalmam megnézni egy izmosra gyúrt srác flörtölését a tükörképével. Legalább egy órán keresztül szorítgatta az izmait a tükör előtt, amit oldalra befordulással, enyhe szájcsücsörítéssel és a jobb szemöldöke felhúzogatásával spékelt meg. Volt néhány perc, mikor ugyanezt egy másik sráccal ketten csinálták egymás mellett állva.
Utána igazi buddhában bicikliztem haza, amikor a zebrán áthaladva majdnem elütöttek. Nem, nem, nem én voltam a hibás. A nem mondom milyen nemzetiségű dzsipes nő úgy gondolta, hogy ő márpedig itt nem ad elsőbbséget, aztán mikor majdnem egymásnak mentünk, és én ízeset káromkodtam magyarul (biztos értette), megállt. Én meg eléggé felszaladtam a biciklim elejére, ami azért nem egy nagyon jó élmény. Közvetlen ez után a zebra után egy másikon is át kellett mennem, és a nő pont ott akart befordulni. Aztán intett, hogy most már menjél idióta, én meg überintelligensbe megmutattam neki, hogy tessék megnézni, itt a gyalogosnak piros a lámpa, és ezért ilyenkor nem megyünk. Azon barátaimnak, akik panaszkodnak Magyarország biciklis kultúrájára, üzenem, hogy tegyék össze a két kezüket, mert az otthoni helyzet amszterdami az ittenihez képest. Szabály szerint itt (is) az út szélén kell közlekedni, de itt senki nem teszi, mert az autósok egyszerűen nem vesznek figyelembe, és konkrétan vagy ledudálnak az útról, vagy leszorítanak. Szóval a biciklisek a járdán tekernek. De ők is hülyék amúgy, mert ahelyett, hogy betartanák azt a néhány elemi szabályt, hogy ha a lámpa piros, akkor nem megyünk át, ők ész nélkül mennek tökön-paszulyon keresztül. Szóval van még hova fejlődni... De feltételezem, ennek az az oka, hogy annyira kevés a kerós, hogy nincsenek valóban rákényszerítve az autósok arra, hogy valós tényezőként tekintsenek rájuk. Összességében eddig 3 hét alatt kétszer ütöttek el majdnem, és mindkettő akkor volt, mikor zebrán mentem át, szabályosan.
De, mint mondottam, én buddha vagyok, szóval a káromkodáson kívül halál nyugiba tekertem haza, és eldöntöttem, hogy a szerencsés túlélés örömére sütök magamnak palacsintát. A netről szedett receptem nem volt jó sajnos, aminek eredményeképpen sütöttem egy rakás olajos, lyukas, meg egy amőba alakú palacsintát. De az utóbbit sikerült kikalapálnom téglalapra.