A nagy igazság az

hogy régen nem voltam ennyire kiegyensúlyozott, mint most! :)
 

Zotyánk blogol :)

http://hatodikutca.postach.io/elso-napok-austinban
 

Svájci kuglóf

        Történt ugyanis, hogy évfordulónk volt (30-on túl az ember már nem árulja el, hogy hanyadik), aztán meg gondoltam egy nagyot, és felficcentem a netre. Cs nagy vágya volt, hogy eljusson egyszer Svájcba, és vettem nekünk repülőjegyet egy hosszú hétvégére. A jól sikerült vásárlást követően kiokoskodtam, hogy nem adom ám könnyen az ajándékot, hanem egy kis asszociációs játékot csempészve a dologba, a fehér borítékom mellé sütök egy svájci kuglófot. Hogy nem tudod, milyen az a svájci kuglóf? Aaaz a kisebb gond! Az már nagyobb, hogy Cs se hallott róla sose. Így aztán az átadás átment barchobázásba, én meg a végén megmondtam, neki, hogy hol a latinos gasztrotudás ember, mi az, hogy nem ismered?? Az égés ott jött, hogy a neten rákeresve a nulla, ismétlem nulla találat jött fel erre a nyomorult kuglófra. Amit az én Anutám oly nagy szeretettel szórt porcukorral téli estéken, az valószínűleg nyomokban sem tartalmazott Svájcot, csak a receptadó vert át minket kegyetlenül. Na de hát, azt is megtudtam egyszer, hogy nincs Mikulás...

         A sütiben viszont sok örömünket leltük, és hamarosan elérkezett az utazás ideje is, október 31-én célba vettük Genfet, vagy ahogy az ott élők frahnsziául zsözsögik: "Zsönev". Már a neve is milyen finom! Az utazás annyira flottul ment, hogy azóta is teljesen le vagyok nyűgözve, micsoda svájci pontossággal áldotta meg az utazásunkat az ég: a repülő rendben odaért, fapadosokat megszégyenítő hibátlansággal. Majd a genfi reptéren szembetaláljuk magunkat a felirattal, hogy "Üdvözöljük Genfben, városunk ingyen vonatjegyeket ajánl fel a városba érkezőknek. Kérjük fáradjanak az automatához, és vegyék át a jegyüket." A vonat egy megállót tesz meg, és 6(!!) perc alatt elrepít minket a belváros szívébe. A szállásunk gyalog is közel van. A szoba szép és tiszta, a recepción pedig megajándékoznak minket egy közlekedési bérlettel a tartózkodásunk idejére, ami buszra, vonatra, metróra egyaránt jó. A megálló 20 méterre van a szállásunktól. Nem csak kiírják, hogy mikor jön a busz, hanem pontosan jön is. Pontosan 10 percenként.

        Pénteken a macskaköves utcás óvárosi részt jártuk be, amely egy kisebb dombon fekszik a genfi tó felett. Itt a katedrális és a sok szép ódon épület mellett a Maison Tavel volt nagy élmény, amely egy Genf egyik legrégebbi házából kialakított várostörténeti múzeum. Bemutatja a város kialakulását, kiállítottak benne egy hatalmas terem méretű makettet Genf 15. századi képéről, az alsóbb szinteken pedig a 19. századi lakószobákat lehet megtekinteni. A földszinten egy szürke városdomborzatot  készítettek, ami mellé ülve, és egy gombot megnyomva rávetítik a domborzatra Genf régi térképeit, és ezek segítségével mutatják be a város építészeti fejlődését. A műsor néhány részében még régi festményeket is bemutatnak, amelyen megnézik, hol, a tó melyik partján állhatott az ábrázolt személy, ha ez és ez volt a háttérben (persze nem a mai városias látképpel, hanem az akkori fás domboldallal). Nem mellesleg mivel a várost kb. 80%-ban körbeveszi a francia határ, és a tó maga is a határ mellett húzódik, tiszta időben látszik a Mont Blanc havas csúcsa. (Mi is fotóztunk egy olyan vonulatot, amiről azt gondoltuk, hogy az az lehet...) A nap második megkoronázása a Patek Philippe Múzeum volt, ahol bemutatták az órakészítés mesterségét, és a 15. századtól kezdve napjainkig láthattunk órákat (ingaóra, zsebóra, karóra, ékszeres medálóra, tükörbe épített óra...), valamint egy külön emeleten pedig csak a Patek Philippe műhely darabjait állították ki. Itt nem lehetett fotózni, de a linket érdemes megnézni! Az estét a tó partján zártuk, a Jet D'Eau-t csodálva. Bár ez a város jelképévé vált vízsugár nekem elsőre egy kicsit touristy-nak hangzott, de azért igazán kellemes volt a hangulata. Azt persze mondanom sem kell, hogy a város pazarul gazdag, kb. minden második boltja órát és ékszereket árul, és minden tóparti épület tetejét valamely számunkra teljesen ismeretlen bank neve vagy óramárkák neve díszítette. A gazdagság mellett piszkosul drága is: évek óta ott van a világ legdrágább városainak tízes listáján.

        A szombat délelőtt a CERN-ben telt, ahol megnéztük a Universe of Particles kiállítást. Ez egy kifejezetten ismeretterjesztő kiállítás, ami azt célozza, hogy minél többen megismerjék az univerzumunk születéséről és a kapcsolódó csillagászati és fizikai kutatásokról szóló projekteket, és persze a nagy részecskegyorsító működését. Találtam youtube-on egy felvételt arról a 6 perces előadásról, amit ott vetítettek, szerintem ez egy nagyon izgalmas kis ízelítő: http://www.youtube.com/watch?v=lTP2udjbB0M. Én nem sokat tudok a csillagászatról és a fizikáról sajnos, úgyhogy szegény Cs-t totál lemerítette, hogy mindent elmagyaráztattam vele a kályhától Big Bangtől. Most már úgy érzem, kicsit kapiskálom a témát. A délutánt a tó partján sétálgatva töltöttük, és kitaláltuk, hogy elsétálunk a város északi részére az ENSZ épületeihez, és megnézzük a Nemzetközi Vöröskereszt múzeumát. Sajnos mire odaértünk ez utóbbi már bezárt, de még így is jó kis sétát tettünk, és sokat láttunk. (Jó) étel mániások révén nem maradhatott ki egy kis éttermi kalandozás sem: az utolsó estére kinéztünk egy Michelin Guide ajánlásos éttermet, ahol az az isteni szerencse ért minket, hogy aznap este egy párizsi vendégszakács, bizonyos Thierry Marx készített exkluzív degusztációs menüt. Nem lehetett nem élni a lehetőséggel, a vacsora hibátlan volt! Ott már kezdtünk gyanakodni, hogy a fickó nagy név lehet, mikor Cs megkérte a cincért, hogy legyen kedves felírni a menükártyánkra a séf nevét, mire ő: "Szeretnének esetleg egy séf által dedikált menülapot?" Majd előhozott egy piros szalaggal átkötött, előre dedikált lapot. Itthon utánaolvasgatva azt találtuk, hogy Thierry Marx nagyjából Heston Blumenthal francia megfelelője: http://buvosszakacs.blog.hu/2010/09/04/thierry_marx. Tény, hogy ez a vacsora színvonalban igen magasra tette a mércét még az eddigi gasztronómiai élményeinkhez képest is.

Vasárnap 2-kor indult a repülő, bár én legszívesebben még mindig ott window shoppingolnék..., annyira megtetszett a város kifinomult franciássága, svájci pontossága és udvariassága.

Gondolom mire idáig eljutottatok az olvasásban, párszor megfordult a fejetekben, hogy miért nem bírok rövidebben fogalmazni. De gondoljatok csak arra, hogy a családomnak ettől még sokkal részletesebben meséltem el a dolgokat, és nekik még panaszkodni sem volt szabad, mert lefizettem őket nettó egy kiló svájci csokival.


KÉPEK ITT.

Hogy mindjárt két remek poszttal ajándékozzalak meg Titeket, elárulom, hogy sok varia után javultak a véreredményeim, szóval most örülés van! Van olyan is, ami már egy éve nem volt ilyen jó, és már majdnem normális. :)  Közben kiderült az is, hogy eléggé nagyfokú csontritkulásom van a szteroid miatt, szóval tényleg emiatt tört el a bordám a nyáron. Ma tanultam, hogy 30-as éveinktől kezdve csonttömegünk 1%-át veszítjük el minden évben. Ezt lehet lassítani kellő D-vitamin és kalciumbevitellel, helyes táplálkozással és sportolással. Ennyit mára a tudomány és technika világából. Sportoljatok sokat!
 

Bábszínház

Majdnem egy hónapja nem írtam, így valószínűleg még tovább zsugorodott olvasóim maroknyi serege... dddeviszont ("olyan nincs, hogy deviszont, vagy az egyik, vagy a másik" Tomtom...) voltak történések, és ezeket örömmel osztom meg Veletek.

Már az is nagyszerű, hogy zsinórban kétszer is együtt ebédeltem a nagytiszteletű Oláh Tímea művésznővel (nem én vagyok, hanem a druszám, aki bábszínész). Olyan ritkán adódik ugyanis alkalmunk összehozni találkozót, hogy ezeket az órácskákat meg kell becsülnünk! :) És mivel épp októberben játszották a Rózsa és Ibolya című előadásukat a Vojtinában, meghívott minket, hogy szakmai jeggyel nézzük meg őket egy vasárnap, sőt VIP-ként még a bábszínház kulisszái mögött is végigvezetett minket. Császárság, mi?
Felejts el mindent, amit gyerekkorodban a bábszínházból láttál. A ma bábszínháza nem holmi gagyin elváltoztatott hangú, függöny tetején kibújó egykezes bábuk kardozása (gyerekkoromban rémesen untam). A ma bábszínháza szeánsz. Mozgásszínház. Felnőtteknek (is) járó szórakozás, ha még mindig van kedvük gyereknek lenni. (Például jobban szórakoztam, mint a Harcsa Veronika koncerten...) Ha van kedvetek menni, csak szóljatok, én szívesen mennék máskor is!  És nem csak gyerekek vannak (de ha gyerek vagy, rakhatsz magad alá feneket emelő párnát :D).
Teljesen belemerültünk a mese világába: a színpadi leplek játékába, a feszültségbe, hogy kik állnak még a szerelmesek útjába, a mostoha lóvá való átváltozásába, a ló és a herceg lassított felvételhez hasonló párharcába. Néhány fotó ITT. A képen látható bábok kb. két méter magasak, több kiló súlyúak, és vagy belebújtak a színészek a ruháikba, vagy a hátul lévő falécekkel tartották és irányították őket. Nagyon tetszett, hogy a ruhák készítője olyan részletekre is odafigyelt, hogy a rózsakirály és felesége fejdíszén a királynak tövisek, a királynéén rózsák voltak, a kisded teste pedig egy rózsa feje volt. Imádom, amikor egy koncepció ilyen szépen átgondolt, végigvezetett. A hatalmas fehér leplek hangulatot teremtettek, osztották és teremtették a teret és anyagot (pl. víz).
Az előadás után bekukkantottunk a színpad mögé, láttuk az öltözőket (ahova a virágokat küldik), és elsétáltunk az asztalosműhelytől a varrodáig. El tudtam veszni.... Apukám eredeti szakmája rádió-tv műszerész volt, és anno a Tótfalusi téren (na ki tudja, hogy most mi a neve?) és a Mester utcán volt a szervizük. Imádtam, mikor betegség vagy szünet miatt ott tölthettük a napot a tesómmal: nem volt bonyolult a hely, körbejárható műhely, de rengeteg volt a plafonig érő polc, és rajta a millió kacat, a műszaki cuccok, a csavarok, forrasztópákák (és milyen jó szagot árasztottak az egész műhelyben!). Lehetett bújócskázni a sötét sarkokban, meg játszani a szervizbe vitt távirányítós autókkal, amilyenünk nekünk nem volt, de ott aztán kifulladásig azt hajtottuk. Kicsit a bábszínház is erre emlékeztetett. Biztos innen indult, hogy milyen jó dolog egy műhelyben elszöszmötölni.

Kishírek

Az optimista mennyiségre csökkentett drogadagom sajnos kevésnek bizonyult, úgyhogy most megint vakarózom éjjel-nappal, mint a bolhás kutya. Mivel a nyakörv nem segített, a doki azt mondta, emeljem vissza a gyógyszaradagot. Jövő héten megyek vérvételre, aztán meg vissza a dokkerhez. Izgulok azért, hogy mi lesz itt... Ma egy hónapja, hogy nem iszom kávét, és nagy eredményeket várok ettől. Ha romlanának az értékek, majd felmondok egy Szomszédokos záró szöveget ide, hogy "Mosse sikerült, talán majd legközelebb...tűűű-dűűűűű-dű-dű-dű-dű-dűűűűűű".

Viszont megnéztem kb. 20 év elteltével a Legyetek jók, ha tudtokot. Kevés ennyire szimbolikus, lírai film létezik... Két és fél órából csak kettőt voltam libabőrös.

A hétvégén Pesten voltunk Gó versenyen, amiről inkább Cs tudna maratoni posztot írni - legalábbis az alapján, hogy mennyit áradozott róla hazafelé a kocsiban. A góval kb. 5-6 éve foglalkozik már nagy elhivatottsággal, komoly hobbi szintjén. Sajnos Debrecenben nincsen gó klub (van viszont a Carpe Diem teaházban egy goban - ami köré éppen klubot igyekszik szervezni, ha érdekel, kérjetek felvételt a Debreceni Gó Klub facebook oldalára!), így Cs minden alkalmat megragad, hogy eljusson a versenyekre, ahol végre érdemes ellenfelekkel játszhat. Ugyan a verseny szabályai értelmében nem lehetett ő a 102 fős verseny első helyezettje, viszont 6 meccsből 5-öt megnyert, úgyhogy a büszkeség mellé ajándékba kapott két vouchert, amely 1-1 góórára szól egy 5 profi danos román gómesterrel. Szerintem ennél nagyobb ajándékot nem is kaphatott volna!

Kihasználva a Pestre utazás alkalmát, Lacával együtt felmentünk a Galéria Körbe. Ez egy olyan művészeti szakkör, amelyhez hasonló színvonalú csoport jelenleg sajnos nincsen Debrecenben. A Kört a zebegényi táboros tanáraink szervezik, és itt kifejezettebben a rajzi készség fejlesztésére koncentrálódnak a dolgok. A beérkező tanulók maguk dönthetik el, hogy az előkészített geometriai testes csendélet, klasszikus használati tárgyas csendélet, portré vagy akt témájából mit választanak. Persze érdemes előtte konzultálni a tanárokkal, hogy az ember belője a szintjét, és ne az akttal kezdjen, ha még kockát se tud rendesen rajzolni. Nálam az most a konszept, hogy szeretném komolyan fejleszteni a rajztudásomat (itt komoly hiányosságaim vannak sajnos), és ehhez otthon rajzolok, illetve emellett festek. Havonta egyszer pedig elmegyek a Körbe, ahol meg tudom konzultálni a tanárokkal a munkáimat, illetve ott is tudok rajzolni. Noha ezzel lassabban fejlődök, mintha folyton el tudnék járni, de hát ez is valami...

A mostani alkalomra elvittem a vázlataimat és a festményemet, amit az előző posztban bemutattam.

A tanárok is megerősítették azt, ami már minket is piszkált a képpel kapcsolatban: amellett, hogy a torony, annak ablakai és az előtérben lévő nagy ablak kivágottnak hat, és ahogy apukám mondaná, a torony sisakja egyenesen "hülyegyerekes" és meseszerű, a kép félúton van a naturális és az absztrakt ábrázolás között. Sok ponton az előadásmód ugyanis természet utáninak hat, ugyanakkor a konszept absztrakt (nincs perspektíva pl.). Azt mondták, hogy kísérletezzek még ezzel a képpel, mert a vázlatok több irányt is kijelölnek, és ha megjárom az utakat, akkor talán én magam is megválaszolom a kérdést, hogy mi vonz jobban: a naturális vagy az absztrakt (az a baj, hogy mindkettő). Mindenesetre dicsérték a színbontást, a hátteret, és az előtérben lévő két kisebb házat. Sok jó ötletet kaptam, szóval azt hiszem, valóban tovább fogok dolgozni ezzel a képpel, amíg ki nem merítem a témát.

Zárásként a mai nap jó híre: bekerült az egyik táboros képem a Hajdú-Bihar Megyei Őszi Tárlatra! Amatőrök számára ez nagy dicsőség, mert ez a legnagyobb olyan regionális megmérettetés, ahova nem csak profik adhatnak be munkákat. Az őszin profik és amatőrök is adhatnak be, és a profik mellett bekerülni a több százból kiválasztott végső hatvanba tényleg nagy szó. Pénteken kiállításmegnyitóra megyünk! :)

A minap állapítottam meg magamban, hogy az, akit festészeti problémák foglalkoztatnak, boldog ember. A koncepción agyalni ugyanis rettentő jó dolog, annyi irány és előadásmód van (amit még meg kellene tanulni, gyakorolni), hogy idő legyen annyi, hogy mindet ki tudja próbálni az ember. A fejlődés (remélhetőleg) folyamatos, a festészet olyan terület, amivel életed végéig tudsz új utakat járni. Ez a biztosság érdekes módon nagyon kellemes fogódzónak érződik az életben.

Az elmúlt egy hónapban egy és ugyanazon témán dolgoztam végig, és tegnapra értem el a "most már abbahagyom" fázisáig. Valszeg annyira sokat néztem már a képet, hogy magam sem tudom, szeretem-e igazán. Már nem tudom kívülről/távolról nézni (bár a távolság kétségtelenül jót tesz neki, hehe), úgyhogy eltökéltem, hogy megírom ezt a posztot, mert az elmúlt egy hónap rettentő jó szellemi móka volt, aztán félrerakom, és jó sokáig rá se nézek majd...

A történet Firenzében kezdődött, vagy még inkább a festőtáborban, ahol ráharaptam Barcsay Jenő Forma és tér c. könyvére. A zöld házas képet is ez a könyv ihlette, aztán itthon elemeltem Apától, és elkezdtem olvasni. Még csak a vonalaknál és a síkoknál tartottam, de máris ezer kis gondolatbomba robbant. Mondok egy példát: rajzolj egy egyenes vonalat ferde irányban. (De komolyan, rajzold, csak játszásiból!) A vonal feléd eső része legyen vastagabb, majd tőled távolodva vékonyodjon el. Majd rajzolj mellé egy ugyanolyan vonalat, ugyanabba az irányba mutatva, de most a közelebb eső része legyen vékony, és távolodva vastagodjon. Mit érzel, ha ránézel a két vonalra? Melyik vonal távolodik tőled? Mit csinál a másik?
Bingo, az első az, amitől azt érzed, megteremtetted a térérzetet, hiszen a szem a távolabb eső dolgokat, kontúrokat vékonyabbnak látja, míg a másiknál kifordul a tér, mintha egy botot rajzoltál volna. Persze, nyilvánvaló dolog. De micsoda hatalma van a vonalnak! Tehát pl. ha festek valamit, és minden kontúr egyforma, hiába van ott mondjuk több épület és térsík, egyetlen síkba feszítem a látványt. Ha az egyforma vonalakkal körbehatárolt síkokat viszont úgy festem meg, hogy azokban a színekkel érzékeltetem a térhatást (pl. hideg színek távolodnak, melegek előre jönnek), feszültség jön létre a képen, mert a szemet furcsa csalódás izgatja: miért van a színeknek térhatása, mégis látok mindent úgy, mintha egy síkban lennének?
Aztán elmentünk Firenzébe, ahol készítettem egy vonalrajz vázlatot a Santa Croce bazilikáról nyilván hátulról. Íme néhány fotó a modellről:

Helyszíni vonalrajz:

Először egy ugyanilyen, egyformán kontúrozott képet szerettem volna, de amikor elkezdtem színvázlatot készíteni, rájöttem, hogy kíván a kép némileg több színi tervezést, teret, és kompozíciós javítást. Első színvázlat:

Éreztük, hogy a kompozíció itt eléggé szétesik, és nincs egy fókuszpont, ahol megpihenne a szem. Cs szerint a templomtoronynál lévő térhatás (torony oldala) érthetetlen volt ahhoz képest, hogy minden síkban van, így azt elhagytam. Hasonló sorsa jutott a toronycsúcson lévő érthetetlen kutyaház is, amit egy szolid keresztre cseréltem. Készítettem egy újabb színvázlatot, aztán még egy lépés vissza, tónusvázlatok. Végül néhány terv a kontúrokra:

 Végül emellett a tónusvázlat mellett döntöttem (de a kettővel fentebbi képen a két csillagos volt a favoritom):

Még egy színvázlat:

Aztán belecsaptam a lecsóba, és elkezdtem megfesteni 30X40-esben. Kb. három hetes festés-pihentetés, festés-pihentetés után István adta meg az utolsó lökést. Ilyen lett a végeredmény, alias ahogyan abbahagytam:

A kontúrozás végül egészen szolid lett, elvetettem az egy síkba feszítést, viszont a tárgyaknak nincs perspektívája, és csak színekkel oldottam meg a térhatást.

Véletlenül sem állítom, hogy ez életem legjobb festménye (legalábbis remélem :)), viszont nagyon tanulságos játék volt.
 

Mindig is több könyvet olvastam párhuzamosan, de most már kezdek túlzásba esni:
Rhonda Byrne: A titok (Avie most akad ki, hogy miért nem kapja vissza olyan régen a könyvét)
Hoffman: A prímember
Szalai Zoltán: A kockától az aktig (ezt rajzolom is)
Barcsay: Forma és tér
Rome, Florence, Venice útikönyv (mikor olvasson az ember egy városról, ha nem a nyaralása után?)
Velencétől Rómáig útikönyv
Egon Schiele és kora
Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek (Pesta rám ragasztotta a vírust. Egyébként ezt még csak tegnap vettem a kezembe, de már az előszó is zseni.)

Nem tudom, Ti hogy olvastok, de nálam még mindig a papír könyv a nyerő, és most bukok rá egyre inkább az antikvár könyvekre. Ugyanis azoknak jó sárgák a lapjaik, és jellegzetes szaguk is van. Nem mellesleg olyan kincsekre lehet lelni (pl. művészeti témájúakra), amelyeket manapság már sehol nem kap meg az ember. Firenzében eltöltöttem vagy egy órát egy antikváriumban, ahol annyi festőművészről voltak könyvek és albumok, hogy alig tudtam választani. Végül vettem egy Cezanne és egy Utrillo albumot, darabját 2,5 euróért(!!!) reggel 10-kor, mindössze kb. 100 méterre a szállodánktól, amit Cs aztán egész nap hősiesen húzgált a templomoktól egészen az Uffizin át. (Valamiért az az érzésem, hogy a mély lelki sebek, melyeket a kék szatyor finom lelkén vágott, még évekig nem gyógyulnak majd be, és úgy hallgathatom vissza, mint a lassan 4 éve romantikusan reggelire feltálalt nyers gombát.)  

Adós vagyok még mellesleg Toszkánával, aminek az emlékhullámain (óh!) művészetileg még csak most kezdek el igazán lovalogni, ugyanis a vázlatokat és a fotókat felhasználva már majdnem kész egy új kép, ami igazi kísérletezés eredménye. Erről is akarok majd még írni.

Végső szösszenetként arra a felfedezésre jutottam, hogy már kétszer is leragadtam a Bartók rádiónál autózás közben, ami két, egymást ki nem záró tényezőre utalhat:
1. Öregszem
2. Ezek tényleg jó zenét játszanak.